Az előző részben elmeséltem, hogy a Kaledóniai-hegységrendszer, kiemelkedése a devon időszakban (419-től 358 millió évvel ezelőttig) zajlott, és azt is, hogy nagyjából 60 millió éve nyílt szét a mai Atlanti-óceán északi medencéje, és ez okozta azt, hogy Skandinávia elvált és eltávolodott Grönlandtól.
A leglátványosabb felszíni formákat azonban mégsem ez, hanem a jég faragta a norvég tájba, mégpedig a geológiai közelmúltban. Nézzük meg hát ebben a bejegyzésben, hogy mekkora volt ez a jégpáncél, milyen vastag, mettől meddig tartott a jégkor, mikor olvadt el ez a hatalmas jégtömeg, s mi maradt belőle mára.
Európa az utolsó glaciális maximumon a wikipedia térképe szerint
a 2,6 millió éve kezdődő és 11 ezer évvel ezelőtt lezáruló jégkorban egész Észak-Európát vastag jégpáncél burkolta
Nos, kezdjük azzal, hogy a nagyjából 2,6 millió éve kezdődő és kb. 11 ezer évvel ezelőtt lezáruló jégkorban egész Észak-Európát vastag jégpáncél burkolta. A köznapi néven jégkorszakként ismert periódust megtaláljuk kainozoikumi eljegesedés vagy negyedidőszaki eljegesedés néven is. A jégkorszak tulajdonképpen a pleisztocénnel azonos, 2,6 millió éve a pliocén végével kezdődött, és 11 ezer éve a holocénnel zárult.
Ezen időtartamon belül persze a hideg jégkorszakok és a meleg időszakok többször váltakoztak, az Alpokban végzett gleccserkutatások alapján kimutatták, hogy az eljegesedés négy (újabb kutatások szerint hat fázisban ment végbe, a Biber, Duna, Günz, Mindel, Riss és Würm nevet kapott jégkorszakokban (glaciális). A közöttük lévő melegebb időszakokban (interglaciális) előfordult az is, hogy a felmelegedések idején a jégtakaró területe a felére zsugorodott, de Skandinávia vagy a dániai Jylland-félsziget még ilyenkor sem szabadult fel a jég rabságából.
Ez alatt a több százezer évnyi eljegesedés alatt a jégtakaró központja pont itt Skandináviában volt. Egyes adatok szerint a jégtakaró vastagsága a 2 kilométert is elérte, sőt, a középső részein a 3 kilométert is meghaladta, volt, ahol 3800 méter is volt.
Az utolsó (Würm) eljegesedés – Forrás: westermann, középiskolai atlasz
A jég legnagyobb kiterjedése idején (Last Glacial Maximum, LGM, kb. 18-20 ezer éve) jóval túlnyúlt a Skandináv-félszigeten: beborította a Brit-szigeteket, a Kárpátok előterééig húzódott délkeleten; a jégtakaró egykori peremén fut a Temze, a kelet-nyugati irányú Alsó-Rajna, a Ruhr és a Don folyó íve. A mai városokat nézve pedig a jég a Bristol – London – Amszterdam – Duisburg – Köln – Erfurt – Drezda – Ostrava – Krakkó – Lviv – Kijev – Voronyezs – Kazán vonalig nyomult előre, kiterjedése pedig ekkor 6,5 millió km² volt.
Mint említettem, a jégtakarók kiterjedésük csúcspontját a Würm-glaciálisban, kb. 18-20 ezer évvel ezelőtt érték el, s ide kívánkozik egy globális adat is: ekkor a Föld 8 százalékát és a szárazföldek 25 százalékát jég borította!
A legutóbbi jégkorszak, a Würm-glaciális egyébként 110 000 évvel ezelőtt kezdődött 18 ezer éve elérte a legnagyobb kiterjedését a jég, majd 17 ezer évvel ezelőtt aztán felmelegedés kezdődött, ami a Föld óriási jégtakaróinak a visszahúzódásával járt: a mintegy 6000 éves lassú melegedés egy rövid, de annál erősebb lehűlési fázissal zárult.
Észak-Európa szerkezeti-morfológiai térképe a Probáld-féle Európa regionális földrajza könyvben
Még ma is vitatott ugyan a szárazföldi eljegesedések abszolút időtartama és száma, de talán nem írok nagy hülyeséget, ha azt írom, hogy mintegy 10500 évvel ezelőtt a fokozatosan olvadó skandináv jégtakaró déli határa Göteborg – Stockholm – Lahti vonalában húzódott – mindenesetre a Probáld-féle regionális földrajzkönyvből (ELTE Eötvös, Budapest, 2000) vett térkép is ezt mutatja. Ezen a térképen a fekete vonal a végmorénát, s az eljegesedés 11 ezer évvel ezelőtti határát mutatja.
Az utolsó eljegesedés tehát körülbelül 10-11 ezer évvel ezelőtt ért véget: a jégtakaró fokozatosan visszaszorult és visszahúzódott a Skandináv-hegyvidékre.
Erről a visszahúzódásról a Bergeni Egyetem munkatársai egy térképsorozatot is készítettek, Anna Hughes, a Bergeni Egyetem és a Bjerknes Klímakutató Központ geológusának részvételével. Hughes és munkatársai a Földtudományi Tanszéken 2005 óta összegyűjtik és értékelik a közzétett dátumokat és geológiai megfigyeléseket, amelyek relevánsak a jég növekedésének és visszahúzódásának rekonstruálásához az utolsó jégkorszak során. A több mint 5000 dátumot tartalmazó új összeállítás egy területet ölel fel az Írországtól nyugatra fekvő kontinentális talapzattól a keleti orosz síkságig.
Itt említsünk meg egy érdekességet, amire általában nem szoktak gondolni az emberek: azt, hogy a Skandináv-félsziget, megszabadulva a jégtömeg nyomásától, erőteljesen emelkedni kezdett: ez az emelkedés egy métert is elért egy évszázad alatt (ezt az emelkedést egyébként a hőmérsékleti skáláról ismert svéd tudós, Celsius ismerte fel!).
Említsük azt is meg, hogy az eljegesedés vége lett a pleisztocén korszak vége is, és bő 11 ezer éve megkezdődött a holocén interglaciális, illetve vele együtt az emberi civilizáció kialakulásához vezető neolitikus forradalom.
Manapság Skandináviának már csak igen kis részét borítja jég: Norvégia szárazföldi területének például már csak 1%-át borítják gleccserek vagy jégtakarók. Észak-Norvégiában a Svartisen-gleccserek (Vestresvartisen 221 km², az Ostresavrtisen 148 km²) említésre méltóak, különösen azért, mert szinte a tengerig érnek: a legalacsonyabb pontja mindössze 7 méterrel van a tengerszint felett: ez az európai szárazföldön a legmélyebb szint, ahová gleccser lenyúlik.
Területre azonban más a rekorder: a legnagyobb összefüggő jégtömeg Norvégiában egy nagyjából 2000 m magasságú fennsíkon alakult ki; ez a Jostedalsbree, amely 487 km²-es kiterjedésével az európai kontinens legnagyobb összefüggő jégmezője. (Izlandon természetesen nagyobb a Vatnajökull és a Spitzbergákon is, de itt a kontinentális Európát értve).
A Briksdalsbreen Norvégiában
A Jostedalsbreen a kontinentális Európa legnagyobb gleccsere tehát Norvégiában: jegének maximális vastagsága 600 m és 50 gleccserága van, ilyen pl. a Nigardsbreen vagy a Briksdalsbreen.
Manapság ezek a gleccserek kicsiknek tűnnek, de elődjeik a jégkor összesen mintegy 2 millió éve alatt szinte teljesen átalakították Észak-Európa természetföldrajzi képét: ekkor jöttek létre az európai magashegységek mai formái az Alpoktól Norvégiáig.
Barna Béla
