Bhután legismertebb látványossága a 3120 méter magasan a meredek sziklákra tapadó Tigrisfészek, a Taktsang-kolostor, ahol a hagyomány szerint Padmaszambhava meditált, miután egy tigris hátán érkezett ide.
A Tigris fészke, vagyis a Takstang-kolostor Bhutánban a tibeti buddhizmus drukpa kagyü irányzatának legfontosabb központja a világon. A Paro-völgy fölé magasodva, szorosan a meredek sziklafalhoz simul 3120 m magasan az ország legismertebb látványossága.
A Tigrisfészek
S hogy miért pont itt? Nos, mert a legenda szerint Padmaszambhava (Rinpocse) egy szárnyas tiri (szárnyas nőstény tigris) hátán repült ide Tibetből, a mahájáná buddhizmus bölcsőjéből. És miután legyőzte a gonosz sárkányt, majd három hónapon át egy barlangban meditált, amikor pedig megtisztulva előjött, megalapította a világ első buddhista nemzetét.
Padmaszambhava – Fotó: Barna Béla
Ennyi röviden a történet, lexikonszócikk szerűen, de akit kicsit bővebbe érdekel, egy pár mondattal hosszabban nézzük meg, mit is kell tudni a helyről. Elsőként nézzük, hogy ki is az a Padmaszambhava. Nos, a tibeti buddhizmus megalapítója, Guru Padmaszambhava („lótuszból született”), vagy ahogy még gyakran nevezik, Guru Rinpocse („Drágakő Guru”) volt, akit egyébként Tibetben a „második Buddhának” is neveznek.
Padmaszambhava egy festményen
A mítikus hagyomány szerint Padmaszambhava egy lótuszvirág szirmai között született meg, mégpedig egy nyolcéves gyermek formájában. Ez a lótuszvirág a Dhanakosa-tavon nőtt, amely az Uddijána (Oddiyana) királyságban volt. Ez egy középkori történelmi régió, amely kulcsfontosságú szerepet játszott a vadzsrajána (tantrikus) buddhizmus és a krama kálíkula (saivita) hindu tantra kialakulásában és elterjedésében. A tibeti buddhista hagyomány szerint ez a terület egy bejul (rejtett, tiszta föld), amelyet a dákiník (bölcsesség-istennők) földjének is neveznek. A szanszkrit Udyána szó jelentése egyébként „kert” vagy „királyi kert”, ami a Szvat-völgy zöldellő, termékeny vidékére utal; a legelfogadottabb tudományos nézet szerint a kutatók többsége ezt az egykori királyságot a mai Pakisztán északnyugati részén található Szvat-völggyel (Swat Valley) azonosítja. De visszaérve a lótuszból való születéshez, a legenda szerint Indrabúti (Indrabódhi) király fogadta Padmaszambhavát a fiaivá, sőt hozzá adta egyik lányát is, Mandaravát.
Felnőve a gonosz szellemek elűzték otthonából: először az indiai Bihar államban lévő Bodh-Gaja (angolul Bodh Gayā) településre ment, ahol Gautama Sziddhártha, a történelmi Buddha egy bódhifa (Ficus religiosa) alatt meditált és elérte a megvilágosodást. Padmaszambhavát itt szerzetesnek szentelték fel. Később az 5. században alapított tudásközpontban, a híres buddhista egyetemen, az indiai, Bihar állambeli Nálandában, végzett tanulmányokat, majd egy nagy jógi tanítványa lett és tőle tantrikus képességekre való felhatalmazást és tanítást kapott. Innen a nepáli Katmandu völgyébe indult, ahol kultusza máig él. Amikor Nepál fővárosában, Katmanduban jártam, akkor a Swayambhu Buddha Park óriási aranyozott Buddha-szobrai között fotóztam le Guru Rinpocse, azaz Padmaszambhavát (a három közül a jobb oldali): a mester ikonikus ábrázolása könnyen felismerhető a kezében tartott rituális szigonyról (khatvanga), valamint a fején viselt jellegzetes jógikalapról.
A Swayambhu Buddha Park – Fotó: Barna Béla
Katmanduban egyébként első házastársával, Mandaravával (Szukhávatíval) lakott egy barlangban. A tantrikus gyakorlatok hatására Padmaszambhava és Mandáravá elérték a megvilágosodást. Padmaszambhava híres mester lett, és több alkalommal végzett olyan varázslatot, amivel a démonokat ellenőrzése alá tudta vonni. Ez a képessége juttatta őt Tibetbe: az első tibeti császár, Triszong Decenhez (742–797) hívta meg, akinek a királyságát akkoriban gonosz hegyi istenségek árnyékolták be. A király azért hívta tehát meg a lótuszban születettet Tibetbe, hogy tantrikus erejénél fogva tisztítsa meg országát az ártó istenektől, illetve egészen pontosan az volt a feladata, hogy megtisztítsa a király épülő kolostorának helyét a démonoktól. Miután meseszerű történések mellett sikeresen megtisztította az országot, megalapította az ország első kolostorát, a Szamje Gompát (Lhásza közelében), ahol papokat nevelt és az embereket megismertette a tantrikus buddhizmus gyakorlatával. A démonok pedig, az ősi tibeti vallás istenei bekerültek a buddhizmus szövetébe, és a dharma védelmezőivé (dharmapála) váltak.
A tibeti kolostor befejezése után Padmaszambhava visszatért Nepálba. Hét évvel később aztán újra Tibetbe ment; a király annyira örült visszatérésének, hogy felajánlotta neki Tibet minden kincsét. A tantrikus mester visszautasította ezeket az ajándékokat; a király háreméből azonban elfogadott egy hölgyet, Jese Cögyal hercegnőt, ő lett a második felesége. Az első kettőn kívül még volt másik három felesége egyébként: Mandáravával és Jese Cögyallal együtt ezt az öt nőt az ‘öt bölcs dákini’ vagy ‘öt kísérő’ néven nevezik. Padmaszambhava életrajzában úgy jellemzik az öt nőt, hogy ők értek el a guru szívéig. Tantrikus rítusok segítségével űzték el a korábbi démonokat, majd átalakították őket védelmező istenekké. Padmaszambhava a Himalája tavaiba, barlangjaiba, mezőire és erdőibe vallási kincseket rejtett (ún. terma tanításokat), hogy későbbi spirituális szakértők értelmezhessék. A tibeti hagyomány szerint, a Bardo tödol (hétköznapibb néven a Tibeti halottaskönyv) is ezen kincsek közé tartozott.
A tibeti buddhizmus alapítójaként tisztelt, 8. századi misztikus mester, miután befejezte tibeti küldetését, 25 tanítványával együtt körbeutazta a Himaláját, hogy spirituális menedékhelyeket, úgynevezett „rejtett földeket” (beyul) keressen. Eljutott például Sikkimbe is. És természetesen a nagy indiai tanító és tantrikus, Padmaszambhava révén a Himaláján át jutott Bhutánba a 8. században a lámaizmus, a mahajána-buddhizmus egyik válfaja.
Bhutánban számos, Padmaszambhavához kötődő jelentős zarándokhely található. A mester háromszor látogatott el az országba. Guru Rinpocse először i.sz. 810-ben érkezett Bhutánba Nepál felől, a Trongsa körzetben található Nabji Korphun keresztül. A második és a harmadik látogatásra Tibetből került sor. Guru Rinpocse legnevezetesebb helyszíne a Paro Taktsang – vagyis a „Tigrisfészek” – kolostor, amely egy meredek sziklafalon épült. Az építményt a Taktsang Senge Samdup barlang köré emelték; a hagyomány szerint Padmaszambhava ebben a barlangban meditált.
A Tigrisfészek – Fotó: shutterstock
A legenda szerint Guru Rinpocse Singye Dzongból repült oda a bhutáni hercegnő, Monmo Tashi Khyidren (más néven Tashi Kyidren vagy Mönmo Tashi Chidren) hátán, akit az utazás kedvéért repülő nősténytigrissé változtatott. Monmo egyébként Rinpocse felesége volt, illetve öt fő spirituális partnere közé tartozott. Illetve pontosabban a buddhista hagyomány szerint, amikor Guru Rinpocse felvette a haragos Dorje Drolo alakot, hogy leigázza a Bhutánban garázdálkodó démonokat, Monmo Tashi Khyidren egy repülő tigrissé változott. A hátán szállította a mestert a Lhuntse régióból a híres, sziklafalra épült Paro Taktsang-hoz (Tigris fészke kolostor), ahol a szent Vajrakilaya gyakorlatokat végezték. A Vajrakilaya gyakorlatok az akadályok elhárításának, a negatív energiák megtisztításának és az ego lerombolásának legfőbb és legerőteljesebb módszereit jelentik. A gyakorlat lényege nem a külső ellenségek elpusztítása, hanem a belső akadályok (harag, kapzsiság, tudatlanság) és a nem-tudás radikális átalakítása bölcsességgé és együttérzéssé.
A Tigrisfészek – Fotó: shutterstock
Szóval Padmaszambhava és Monmo meditációjának helyén épült a kolostor, mégpedig 1692-ben építtette Tenzin Rabgey, akit egyébként Rinpocse reinkarnációjának tartanak.
A kolostor épületegyüttese négy fő templomból és lakóépületekből áll; kialakításuk során ideálisan igazodtak a sziklapárkányokhoz, a barlangokhoz és a sziklás terepviszonyokhoz. A nyolc barlang közül négy viszonylag könnyen megközelíthető. Azt a barlangot, ahová Padmaszambhava először lépett be egy tigrisen érkezve, „Tholu Phuk” néven ismerik, míg azt az eredeti barlangnak, ahol élt és meditált, „Pel Phuk” a neve. A kolostor olyan meredek helyen kapaszkodik a sziklafalba, hogy a mondás szerint „úgy tapad a hegyoldalra, mint egy gekkó”. A fő barlangba egy szűk átjárón keresztül lehet bejutni. A sötét barlangban tucatnyi bodhiszattva-ábrázolás található, a szobrok előtt pedig vajmécsesek pislákolnak. Egy szomszédos kis cellában őrzik a szent iratot; jelentősége abban rejlik, hogy aranypor és egy isteni láma porrá zúzott csontjainak keverékével írták.
Az épületeket kőlépcsők és lépcsősorok kötik össze; az ösvények és lépcsők mentén néhány ingatag fahídon is át kell kelni. A legmagasabb szinten álló templomot Buddha-fríz díszíti. Minden épület rendelkezik erkéllyel, ahonnan kilátás nyílik az alattuk elterülő Paro-völgyre. A kolostorok – remetelakként – már ősidők óta adnak otthont szerzeteseknek.
1998. április 19-én tűz ütött ki a kolostoregyüttes főépületében, amely értékes festményeket, műtárgyakat és szobrokat őrzött. A feltételezések szerint a tüzet elektromos zárlat, illetve a belógó falikárpitokat meggyújtó, pislákoló vajmécsesek okozták. A tűzeset során egy szerzetes is életét vesztette. A helyreállítási munkálatok becsült költsége 135 millió ngultrumot tett ki. Bhután kormánya és az ország akkori uralkodója, Dzsigme Szingje Vangcsuk felügyelte a megrongálódott kolostor és a benne található értékek 2005-ös helyreállítását.
A kolostorban illő figyelni az öltözködésre. Mivel aktív vallási helyszínről van szó, a belépéshez kötelező a tiszteletteljes ruházat (hosszú nadrág, hosszú ujjú felső, zárt cipő). A kolostor belső területeire lépve a cipőt le kell venni. Szigorú szabályok: a komplexum kapujában minden táskát, telefont és fényképezőgépet le kell adni a biztonsági megőrzőbe. A kolostor falain belül a fotózás és videózás szigorúan tilos.
A kolostor elhelyezkedése egy bhutáni térképen
A kolostor közúton nem megközelíthető, így kizárólag egy gyalogos túrával érhető el, ami szinte minden látogatótól megkövetel némi fizikai felkészültséget: a túra egy irányba nagyjából 4 kilométer hosszú, ami alatt kb. 520 méter szintkülönbséget kell leküzdeni. Felfelé általában 2–3 óra folyamatos sétát igényel a meredek, fenyvesekkel és imazászlókkal tarkított szerpentineken. A teljes oda-vissza út a kolostor megtekintésével együtt nagyjából 5–7 órát vesz igénybe. Körülbelül a táv felénél található egy hangulatos pihenőhely és kávézó, ahol meg lehet pihenni, teázni, és ahonnan először nyílik lélegzetelállító, tiszta kilátás a sziklába vájt kolostorra. Innen a kevésbé gyakorlott túrázók vissza is fordulhatnak.
Barna Béla
