Nászutasok és füvesek üdülővárosa: Manali

Manali az egyik legnépszerűbb hegyi üdülőváros Indiában, a Himalája déli oldalán, 2000 méter magasan. 

Manali (hindiül: मनाली) az egyik legnépszerűbb hegyi üdülőváros Indiában, a Himalája déli oldalán, a több mint félmagyarországnyi területű Himachal Pradesh államban.

Magyarországról Manaliba legolcsóbban India fővárosán át, Delhin keresztül juthatunk el. Budapestről Delhibe átszállásos repüléssel érhetünk el, a legjobb összeköttetést talán a légitársaságok között a Turkish Airlines biztosítja.

Delhiből Manali 543 kilométernyi távolságra fekszik, ez pontosan 16 órás buszút: mi egy reggel hatkor induló buszra kaptunk jegyet, ami Chandigarhon, Mandin és Kullun keresztül este tízre ért be Manali buszállomására. Elcsigázva és hullafáradtan érkeztünk meg 2010-ben az éjszakába egy távoli ázsiai ország Manali nevű városába, és szállásunk sem volt (akkoriban még nem foglaltunk neten előre).

Rémültek is voltunk, amikor a buszpályaudvaron nemhogy megrohantak volna minket szállásajánlataikkal az emberek, de az első öt vagy hat hotelbe betérve mindenhol sajnálkozva tárták szét a kezüket, hogy sajnos, teltházuk van. Végül egy kis utcában, de azért még szinte a sétálóutcán rábukkantunk egy egyszerű és olcsó kis szállodára (Hotel Amber).

Na de miért éppen Manali? Nos, első körben azért, mert kiváló átutazó-támaszpont, azaz Manali városából lehet a legkönnyebben megoldani dél felől a bejutást Ladakh tartományba, azaz Nyugat-Tibetbe, a Himalája eldugott hegyláncai közé. Másrészt pedig, mivel a város 2000 méter magasságban van, pár nap akklimatizálódás is kellett itt, mielőtt elindulunk a Himalája magasabb régióiba.

Harmadrészt azért, mert Manaliban jókat lehet enni. Ahogy elfoglaltuk a lakattal zárható szállodai szobánkat, még késő este beugrottunk az éjfél körül is nyüzsgő főtérre, ahol a Himalaya étteremben ettünk egy jó kis aloo paranthát. A parantha tulajdonképpen az indiai keletlen kenyér, a csapáti tartalmasabb változata, amit zöldséggel megtöltenek, aztán vagy vajon vagy szárazon kisütnek. Nekem a kedvencem az aloo, azaz a krumplival töltött parantha volt.

S ha már az étkezésnél tartunk: volt, hogy azzal sokkoltam utazásunkat követő ismerőseimet, hogy a facebookon kiírtam: „12 rúpiából (58 forint) megebédeltünk egy kifőzdében” (2010).

S hogy mit ettünk? Aloo tikkit ettünk ennyi pénzért, ami tulajdonképpen egy észak-indiai kaja, főtt krumpli megsütve rengeteg fűszerrel, leginkább a macokhoz (tócsnihoz) tudnám hasonlítani, mellé még adtak egy öntetnyi lencsefőzelék-szerűséget is. A kifőzde egyébként nem menne át az ÁNTSZ/KÖJÁL/NÉBIH ellenőrzéseken (lásd a mellékelt fotót, ahol épp tikkit vásárolok), ennek ellenére törzshelyünkké vált rövid időre is.

Aztán sétálgattunk még Manali éjjel is és nappal is emberektől zsúfolt főutcáján, ahol egyébként egy hatalmas „No smoking” felirattal az egész utcán tiltják a dohányzást, de amúgy is, Indiában a legtöbb nyilvános helyen szigorúan tilos a dohányzás.

Negyedrészt azért jó megállni Manaliban pihenni, mert beszerezhetjük himalájai csavargásainkhoz a szükséges szakirodalmat meg térképeket. Az állami információs irodába például vettünk egy angol nyelvű könyvet a 6,8 millió lakosú (2011-es adat) és 55,673 négyzetkilométer területű Himachal Pradesh állam látnivalóiról. És itt szereztük be a Himalája hegyláncainak részletesebb térképét (Indian Himalaya Maps Sheet-5, Himachal Pradesh – Kullu Valley, Parbati Valley & Central Lahul Trekking and Mountaineering map). A részletes térképen kívül vettünk egy iskolai földrajzi atlaszt is Indiáról.

Az igen eldugott helyen lévő könyvesbolt-szerűség után lesétáltunk a Manali városát átszelő folyóhoz, melyet a térkép így jelöl: Beas River. Először nem esett le, de aztán szöget ütött a fejembe, s elkezdtem utána nyomozni, és igen, sejtésem bevált: ez bizony a Beas folyó.

Hogy ez miért is érdekes? Nos, azért, mert Magyarországon a cigányság három jelentős csoportjáról beszélhetünk: a romungrókról, az oláh cigányokról és a beás cigányokról. Azt már Indiai utam előtt tudtam, hogy a cigányság őshazája India, a mai Punjab (Pandzsab) és környéke. De azt még véletlenül sem gondoltam, hogy eljutok pontosan abba a völgybe, ahonnan a beás cigányok származnak. A beás cigányoknak ugyanis bizonyos feltételezések szerint az indiai Beas folyó mente lehetett eredeti lakhelyük, nevük is innen eredhet!

Lefotóztuk hát a Beas folyót, majd korán lefeküdtünk szállodánkban, ugyanis úgy volt, hogy a Ladakhba induló buszunk a hajnali órákban indul. Hajnali négykor ki is gyalogoltunk a busztársaság irodája elé, de csak másfél órányi várakozás után derült ki, hogy különböző okok (kormányellenes tüntetések, sztrájkok) miatt a buszunk majd csak egy nap múlva indul. Így kénytelenek voltunk még egy napot Manaliban dekkolni. (azért ilyenkor elgondolkodhatunk azon, hogy itthon mennyire idegeskednek az emberek, ha kimarad az egyik tízpercenként közlekedő helyi busz).

Az extra szabadnapon szinte minden étkezőhely zárva volt, így programként fotóztuk Manali főterén a kormányellenes tüntetést. Este aztán megnyugodtak a kedélyek, kinyitottak az éttermek is, két helyre is beültünk vacsorázni. És egy nappal az eredeti induláshoz képest másnap hajnalban elindult menetrend szerinti buszunk is a Himalája láncain keresztül Nyugat-Tibetbe.

Két hetet töltöttünk ott, de nem Manali felé akartunk visszatérni, de a 2010-es kasmíri zavargások miatt mégis erre jöttünk hazafelé is, így meg tudtunk nézni olyan dolgokat, amik az odaúton kimaradtak. Most veszem például észre, hogy nem is írtam arról még, hogy a kitűnő klímájú kisváros az indiai nászutasok egyik kedvenc helye. Azért, mert nagyon kellemes a város klímája a fullasztó indiai monszunterületeken lakók számára, másrészt pedig Manali az a hely, ahol havat lehet látni. És egy indiai lehet, hogy egész életében csak itt, a nászútján lát havat. Ezért jönnek hát ide. Havat nézni.

Érdekes volt egyébként, hogy amikor Manali sétálóutcáján több órát beszélgettünk egy Delhiben táncot tanuló magyar lánnyal (Dobos Katával), akkor több nászutas indiai család odajött hozzánk fényképezkedni, velünk, az európaiakkal. Itt valamiért éppen mi voltunk az egzotikum. Pedig azért az indiai nászutasokon kívül járnak ide mások is, főleg európai hippik, bár ők inkább Old Manaliban és Vashistban szállnak meg.

Manalihoz tartozik még egyébként a tőle három kilométerre fekvő Old Manali (Ó-Manali) is, mely hagyományos hegyi település sok száz éves kis házakkal, marihuánát legelésző tehenekkel és marihuánát szívó európaiakkal és izraeliekkel.

Hihetetlen volt látni, ahogy mindenhol, út mellett kertben, gazként, mindenhol de mindenhol burjánzik a vadkender. A klíma erre tökéletes: a Himalája déli lejtőin 2000 méteren itt egy olyan különleges mikroklíma alakult ki, ahol a monszun időszakban rengeteg a csapadék, nagyon meleg és párás az idő, amit a vadkender nagyon szeret.

Szóval Manali az egyik legjelentősebb kender termesztő terület, ahol a cannabis teljesen szabadon nő, és ami vonzó sok nyugatinak, szabadon is fogyasztható.

Ó-Manaliba egyébként tuk-tukkal mentünk fel, az 1992-ben felújított Manu-templomot néztük meg. Állítólag ez az egyetlen Manu-templom Indiában. Manuról azt mondják, hogy ő a világ megalkotója, pontosabban szólva a hinduizmusban ő az emberi faj megalkotója. Vagy valami ilyesmi. Ahogy én keleti vallási olvasmányaimból leszűrtem, nagyon leegyszerűsítve nekem Manu egy Noé apánkhoz hasonló figura vízözön-történettel és túléléssel. Egy szakértő vallási könyv ezt írja róla: „A Visnu-istencsoporthoz tartozó Manut, az emberfaj ősapját az úgynevezett kritajuga korban, miután figyelmeztették a vízözönre, amelynek meg kell semmisítenie az emberiséget, Visnu hét risivel, a bráhmannemzetség ősapáival hajóra száll, amely őt mint hal alakot (matszja) elviszi ahhoz a hegyhez, ahol a megmenekedett Manu várja a víz apadását”.

Miután megnéztük a Manu-templomot Ó-Manaliban, illene valamit írni a hinduizmusról is összefoglalóan és nagyon tömören, de ez szinte lehetetlen. A lélekvándorlást, az élet tiszteletét és a toleranciát hirdető hinduizmus a harmadik legnagyobb világvallás, és szerintem az egyik legbonyolultabb és legérthetetlenebb is, a felkészületlen külföldi számára pedig egyszerűen áttekinthetetlen. Egy vallástörténész szerint a hinduizmus „éppen annyira kultúra, mint vallás”, Nehru szerint pedig lehetetlen eldönteni, hogy egyáltalán vallás-e, olyannyira sok, gyakran ellentétes vagy ellentmondó filozófiai gondolatot és gyakorlatot ölel fel.

A hinduizmus azt a sokféle hit- és életformát foglalja magában, amely a mai indeket a szent társadalmi és kasztrend kötelékében tartja össze. Nagyon tömören és leegyszerűsítve összefoglalva a hinduizmus istenségei a teremtő Brahma, a fenntartó Visnu és a pusztító-megújító Siva egyaránt alá vannak vetve a mindent irányító világtörvénynek (dharma), amely az egyénnek a társadalmon belüli helyzetét is megszabja.

A hindu felfogás szerint a lélek nem pusztul el a halál után, hanem jó vagy rossz cselekedetek eredményeként magasabb vagy alacsonyabb kasztban, esetleg állati testben születik újjá. A mai hinduizmusban megannyi régi népszokás, bölcseleti és vallási irányzat ötvöződik: a pompás szertartások és az önsanyargató aszkézis egyaránt megférnek benne.

Ezzel a tudással felvértezve megnézhetünk Manaliban még egy hindu templomot. Ó-Manaliban, hatalmas cédrusfenyőfák árnyékában áll a Dhoongri (Dhungri) Templom is, amely 1533-ban épült Hadimba istennő tiszteletére, aki az egész Kulu-völgy legfontosabb istene, ő a kului rádzsák oltalmazó istene is. És amolyan Ámor-szerű valaki is talán, ugyanis azt találtam róla, hogy Hadimba a Mahabharátában szereplő Bhima isten felesége volt, akiknek a szerelmi történetük jó alapot szolgáltat az idelátogató nászutas indiaiaknak.

A kultúrantropológus Tarr Dániel szerint amúgy érdekes módon sok itt élő junkie rendszeresen eljár a templomba és pénzt áldoz az istennőnek.

Mi sem indiai nászutasok sem drogturisták nem voltunk; mindazonáltal Manali azért is nagyszerű hely, mert a két nagyon különböző turista-típus mellett itt békésen megférnek a hegyek, a Himalája világa vagy a hindu-buddhista kultúra iránt érdeklődő egyszerű csámborgók is.

Kép és szöveg: Barna Béla

A cikk először 2012. augusztus 1-jén jelent meg a Nyírséghír nevű hírportálon. Mivel az a portál már nem létezik, ezért az írást ide mentettem át.

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide!
Ha tetszett, támogass minket!