Az indiai Nyugat-Tibet (Ladakh) fővárosa, Leh a „világ fehér hátgerinceként” emlegetett magashegység, a Himalája elzárt hegyláncai között 3600 méter magasságban épült. Háromrészes utinaplónk harmadik része.
Egy kellemes reggeli olvasás és a Changspán elköltött reggeli után Igor biciklijeivel egy bringatúrára mentünk fel a Himalájába (erről a biciklizésről már írtam a Nyírséghíren: itt).
A Leh-környéki bringatúra után befaltunk egy momót, majd még egy gyors bazározás: vettünk zöldteát, aszalt sárgabarackot, ilyesmit.
A következő lehi napunk félig szervező, félig pihenő nap lett. Reggel Igor felugrott hozzánk a szállóba, elvitte az útleveleket, hogy katonai engedélyt szerezzen a Lehtől 140 kilométerre, a kínai határ közvetlen közelében lévő Pangong-tóhoz. Este kiderült, hogy nem lett engedély.
A nap nagy részét amúgy bóklászással töltöttük, majd meglátogattuk a La Terrasse nevű egységet, ahol a tetőn kialakított étteremben ettünk már megint, csodálva ezt a Belső-Ázsia szívében fekvő kis oázisvárost.
Közben folyamatosan szólt hangszórókon az egész városban az Om mani padme húm. Om mani padme húm. Om mani padme húm. Ennek hatására bementünk kicsit a múltkor fentről fotózott Soma Gompába (Jokhang).
A Ladakhi Buddhista Társulás 1957-ben építtetett ezt a kicsike gompát szemben a SBI –val (State Bank of India), a fő bazárnál. A gompában található Joyo Rinpochey (koronás buddha) szobra. Egész nap nyitva áll a látogatók számára, pörögtek az imamalmok. Gyümölcspiacra is elmentünk, vettünk jó sok mangót meg gránátalmát.
A gyümölcspiac után aztán egy rafting-irodában leszerveztünk a következő napra egy kis vadvízi evezést, de ebédeltünk egyet ismét a pompás kilátással bíró Leh View étteremben (dál és birjani). Aztán csatangoltunk egyet, és immár sokadjára betértünk kedvenc lehi bioboltunkba. Hogy miért is jártunk ide, az több szempontból is érdekes. Egyrészt azért, mert bár a a turizmus viszonylag újkeletű errefelé, a helyiek azonban igen gyorsan átvették a nyugati világ környezettudatos gondolkodásmódját: például Európát megszégyenítő szigorral tiltják a műanyag csomagolóanyagok használatát!
A buszablakból is láttuk a táblát Ladakh határán, hogy ez egy nejlonzacskómentes állam.
Először jól hangzó szlogennek gondoltuk, de nem az: két heti nyugat-tibeti tartózkodásunk során bizony egyetlen nejlontáskát sem kaptunk, még amikor egyszer nagyon szükségünk lett volna rá, akkor sem. Ugyanígy támogatják az ásványvizes palackok újratöltését is: no ez az amiért ebbe a boltba jártunk: a környékbeli kristálytiszta források és gleccserek vizét magas nyomáson felforralják, s azt árulják itt. A túlnyomásos edények azért kellenek, mert a víz itt Lehben 3600 méter magasságban csak 80°C-on forr, ez pedig nem lenne elegendő a fertőtlenítéshez. Szóval nem használtunk felesleges pillepalackokat és nem szennyeztük a Himaláját.
Sőt: a magas hágókon ideszállított ásványvíz már szállítás közben is szennyezi a környezetet, hisz az ásványvízszállító kamionok rengeteg dízelolajat égetnek el útjuk során. A valamilyen környezetvédelmi klub által működtetett bioboltban a túlnyomásos forralt vizen kívül mindig lehúztunk egy-egy (vagy több) jó nagy pohár natúr sárgabaracklevet (chuli-chhu).
Aztán Igor felhívta rá a figyelmünket, hogy nem csak kajszibarack-levet árulnak ám itt, hanem homoktövis-levet is. Életemben akkor hallottam először erről a növényről, aztán hazaérve Tibetből kiderült, hogy nagyon sokan ismerik ám, s csak nekem volt új, hogy már a VIII. században klasszikus tibeti gyógyszerként jegyezték fel a homoktövist, mely az egyik legrégebben használt gyógynövény, az egészség tárának is hívják.
A homoktövis (Hippophae) egyébként az ezüstfafélék (Elaeagnaceae) családjába tartozik, fő elterjedési területe Ázsia. Itthon, a Nyírségben, Tarpán tudtam meg, hogy a Kárpát-medencében is él egy faja, a Hippophae rhamnoides, pontosabban annak egyik alfaja, a subsp. carpatica Rousi.
A homoktövis ivás után még Igornál megismerkedtünk két Csoma-projektes sráccal, akik önkéntesként dolgoznak majd bő egy hónapig Zanglában a Csoma Szobája Közhasznú Alapítványnál. Ez az alapítvány 2008 óta minden nyáron azon munkálkodik, hogy megmentsék Csoma zanglai épületet az összeomlástól.
A következő nap reggelén egy jó kis raftingtúrára mentünk el Lehből, ahonnan csak késő délután értünk vissza. A raftingos nap után homoktövisezni betérni volt az első dolgunk, aztán beugrottunk Igorhoz és persze beugrottunk netezni is.
A netezés után beugrottunk még egy helyre jaksajtot venni, majd hazaérve a teraszon megismerkedtünk egy fiatal társasággal, londoni egyetemistákkal. Az egyikük (Peter) wiesbadeni német volt, Ross invernessi skót, Trstan pedig londoni angol.
A wiesbadeni srác, Peter nyitott és érdeklődő volt, s mivel nem tudta, hogy Manaliból egészen pontosan milyen nevű hegyláncokon és hegységeken keltek át, no meg a teraszról milyen hegyeket látunk, röviden elmagyaráztam neki. Talán nem haszontalan ezt leírni sem.
Nos, a Himalája kelet-nyugati irányban is négy részre osztható: Punjabi-Himalája, Kumaon-Himalája, Nepáli-Himalája, Assami-Himalája. A Delhiből Lehbe vezető utunk során mi a Punajbi-Himaláján keltünk át.
Itt a legszélesebb a Himalája-rendszer (480km).
E rendszer tagja: a Siwalik-hegylánc, az Alacsony-Himalája vagy Pir Panjal Range (ezen a 3978 m-es Rohtang-hágón keltünk át), majd ezt követi a Magas-Himalája vagy Great Himalayan Range (ezen a 4883 m-es Baralacha-hágón keltünk át). Ezzel párhuzamos a Zanskar-hegylánc vagy Zanskar Range (ezen az 5059 m-es Lachalung-hágón és az 5328 m-es Taglang-hágón keltünk át).
A Zanskar-hegyláncot az Indus-völgye választja el a Ladak-hegylánctól, melynek angol neve Ladakh Range, de nevezik Kailás-láncnak is (melyen az 5578 m-es Khardung-hágó vezet át). A Zanskar-hegyláncot és a Ladakh-hegyláncot egyébként Európában Transzhimalájának is nevezik. Végül északon a Karakoram hegylánc keretezi Ladakhot (ÉNY-i legmagasabb és legjobban eljegesedett része ma Pakisztánhoz tartozik (K2, 8611 m), Ladakh területén mindössze 7672 méteres magasságot ér el. A Karakoram hegység természetes határt képez India és Kína között.
Még azt is elmagyaráztam egy térképpel a kezemben, hogy a Karakorum (vagy Karakoram) török eredetű nevének jelentése: „fekete kőgörgeteg”. Hiába na, előbújt belőlem a földrajztanár.
Persze ezeket a hegyeket már nagyon ismertem, mert rengeteget üldögéltünk minden napszakban lehi szállodánk tetőteraszán, ahonnan hihetetlen meseszép kilátás nyílt minden irányban. És nem lennék turisztikai szakíró, ha már az első pillanatban nem akartam volna a környező hegyvonulatokat többféle útikönyvem és mégtöbbféle térképem segítségével beazonosítani.
Nos, észak felé a Ladakh-hegyvonulat kőtörmelékbe temetkező ormai magasodnak: ebben már tettünk egy biciklitúrát, de tervezünk egy gyalogtúrát is a Ladakh Range-be.
A völgyön túl, dél felé pedig szintén hirtelen magasba törő hegycsúcsok emelkednek: ezek az örök hóval borított Zanszkár-hegylánc tagjai.
A Zanszkár-hegyláncban töltöttük egyébként raftinggal az egyik napot, de a Zanszkár-hegylánchoz tartozik a Stok Khangri 6130 méter magas csúcsa is. Ezt a csúcsot rengeteget néztük tetőteaszunkról: kopársága ellenére is lélegzetállítóan szép, vad hegyvidéki táj ez, nem lehetett nem nézni. A tetőteraszos földrajzóra után a következő két napon egy dzsiptúrára mentünk el a kínai határ közelébe. Csak csütörtök este értünk vissza onnan Lehbe.
Pénteken már félig-meddig a visszafelé átkelést szerveztük a Himaláján: az ideúton megismert izraeli házaspárral (Sally és Urie) közösen megvettük egy busztársaságnál a Manaliba szóló jegyeket vasárnapra.
De mivel addig még rengeteg időnk volt, élveztük a lehi létet: vettünk egy nagyobb adag teát, beültünk reggelizni a Little Caféba majd ebédelni a Wonderlandbe. Este fél hétkor a sztúpa alatt gyülekeztünk volna sokan-sokan, a világ legmagasabban fekvő békejelét szerettük volna megformázni, de az indiai hadsereg szétzavart minket.
Itt mégtöbb magyar futott már össze, akik útban a Csoma-projektre megálltak pár napra Lehben. Itt találkoztunk Zilóval, a londoni építésszel, Katával, a csíki székely lánnyal aki magyar-orosz szakos könyvtáros, de négy évre Delhibe kapott táncos ösztöndíjat, Ildivel, a bankos lánnyal, Kacsó Janival és Hóka Lacival, és Igor javaslatára mindannyian beültünk egy magyar estre a Zen Gardenbe (zen buddhizmus ide vagy oda, csokis-banános palacsintát ettem itt).
Jó hangulatú társaság gyűlt össze a Zen Gardenben, ezért elhatároztuk, hogy a partit másnap is megismételjük. Ezért szombat este újra összegyűltünk, de most Igor szállóhelyén, a Zik-Zik vendégházban, ahol paprikás krumpit készítettünk tibeti módra.
A tegnapi arcokhoz közben újak is érkeztek, László Noémi koreográfus, Mákó Kató, aztán Jakabfi Balázs és Kovács Bogi. És ott volt egy testvérpár is: Marton István és Marton Zsófi.
A buli előtti napon egyébként egy nagy túrát tettünk a Ladak Range-ben: ez volt a búcsútúránk Nyugat-Tibet hegyei között, és a paprikás-krumplis parti pedig búcsúbulivá lett nekünk, ugyanis másnap hajnali 4-kor felszálltunk egy buszra, s elindultunk a Himalája láncai között dél felé.
Nehéz volt a búcsú Lehtől, teljesen egyetértettem azzal, amit még utunk előtt olvastam egy magyar túravezető tollából, aki találóan így írt Ladakhról:
„A vad, nyers szépségű táj és a rendkívüli gazdagságú kulturális, építészeti és vallási emlékek mellett azonban a helyi emberek kedvessége, és tiszta, őszinte életszeretete az, amely szinte minden ide vetődő nyugati utazót elvarázsol, és gyakran a korábban egyedül érvényesnek vélt értékek átértékelésére és alapos szemléletváltásra késztet…”
Kép és szöveg: Barna Béla
(Két héttel azután, hogy elhagytuk Leh városát, megdöbbentő hírek érkeztek. Augusztus 5-én éjszaka a lehiek szerint emberemlékezet óta nem látott felhőszakadás volt Leh-ben: a város főkapujától délre egy sárfolyam elvitt több tucat házat, Choglamsar-t, Leh dél-keleti külvárosát földdel tette egyenlővé. Csoma Szobája Alapítvány Leh-ben tartózkodó önkéntesei többszáz turistával egyetemben beálltak segíteni a mentésbe, romeltakarításba. A katonaság és a rendőrség összesen 20 fővel képviseltette magát. A helyiek szerint azért, mert a Leh körüli hidak és utak megmentésén és a repülőtér eltakarításán dolgoztak. A helyiek a pánik és a trauma miatt szintén kis létszámmal tudnak résztvenni a mentésben. (…) Körülbelül 130 beazonosított halottról tudnak Leh-ben és több mint 500-an eltűntek.)