Első lehi napunkat akklimatizációnak szántuk, és az lett a második is (ne feledjük, Leh 3600 méter magasságban épült!), egész nap kódorogtunk Leh utcáin.
A reggeli netkafézás után kicsit ősibb dolgok jöttek, két radzsasztáni sráccal megjavíttattuk szandáljainkat, majd a Leh View Restaurantban naant (sajttal fokhagymával ízesített indiai lepénykenyeret) ettünk, de nem is az volt a lényeg.
Hanem hogy reggelizőhelyünk tetejéről kiváló szögből fotózhattam két épületet is: az egyik egy zöld tetős pagodás Gompa Soma (Jokhang) volt, melyet a Ladakhi Buddhista Szövetség épített 1957-ben.
A másik a kilenc szintes királyi palota volt, amely úgy uralja a városképet, mintha a lhászai Potala-palota mása lenne. A Leh View Restaurant alatt volt egy nagyon jó könyvesbolt, ahol Visa kártyával egy nagyon jó minőségű, svájci kiadású topográfiai térképet vettem (Ladakh & Zanskar, Editions Olizane, 1: 150000) elkövetkezendő kirándulásainkhoz.
De egyelőre még ma csak a városban kirándulgattunk: a könyvesbolt után elindultunk hát Leh egyik fő látnivalója, a királyi palota, azaz a lehi potala (Leh Palace) felé. A kilencemeletes palotát a ladakhi királyok legnagyobbika, Singge Namgyal (Szenge Namgjal, az Oroszlánkirály 1570–1642) építtette a XVII. század elején. A csaknem ezer évig tartó független ladakhi királyságnak Zorawar Szingh hadvezér vetett véget: a hindu dógra rádzsputokból és szikhekből álló hadsereg 1834-ben könnyedén elfoglalta a lehi királyi palotát, így Ladakhot hosszú időre Jammu & Kasmir (Dzsammu és Kasmír) állam kebelezte be. A ladakhi nemesi gyűlést feloszlatták, a királyt pedig megfosztották a hatalmától, azóta, a XIX. század közepe óta elhagyatottá vált, a királyi család a Stok palotába tette át székhelyét. Jelenleg is meglehetősen romos, elhanyagolt állapotban van.
A várhegyről és tetejéről azonban nagyszerű kilátás nyílik az egész városra, igazából ezért érdemes ide felkapaszkodni. No meg azért, mert nagy utazó elődeink nyomdokaiban járhatunk. Így érzett utazó ismerősöm, Lengyel László is, amikor 2003-ban itt járt, ezt írta a várról: „De aztán feltűnik a vár, felette kolostor, imazászlók, szerzetesek. 183 évvel ezelőtt Kőrösi is itt járt. 1820. június 9-én, több hetes utazás után pillantotta meg Leh várát. 908-ban járt itt Stein Aurél is. Meg annyi más utazó. Nekem is sikerült”. És nekem is.
A várba felfelé, illetve lefelé azonban van más látnivaló is, a buddhista kolostorok és szerzetesek színes világa: ezzekkel is ismerkedtünk Lehben. A vár oldalában a Chamba Lhakhangban egy XV. századi óriási buddhát néztünk meg, a Chandazik Gompában pedig egy fiatal szerzetes kalauzolt bennünket.
Mivel Ladakh lakóinak többsége tibeti, a tibeti buddhizmus tanításai szerint él, ezért a területet Nyugat-Tibetnek vagy Kis-Tibetnek is szokták nevezni.
Igazából akit a tibeti buddhista kultúra érdekel, annak Ladakhba a legérdemesebb utaznia, sokak egybehangzó véleménye szerint ugyanis leginkább itt maradt meg igazán az ősi tibeti kultúra.
A vallási hagyományok ápolása is erősebb itt, mint egyrészt a kínai fennhatóság alatt álló Tibetben, másrészt pedig a turizmus még nem rombolt annyit, mint Nepálban. Így hát a ladakhi a tibeti kultúra egyik legcsodálatosabb példája, ahol talán Bhután mellett a buddhizmus eredeti fényében maradt fenn.
A lehi királyi palotától leereszkedve bevetettük magunkat a bazárba és sétálgattunk Leh zegzugos és sikátoros Óvárosában. Számtalan üzlet portékáit vásároltuk meg: vettünk a gyerekeknek cukorkákat, aztán otthonra teákat és különböző indiai fűszereket, vettünk lányunknak egy jakcsontból készült karkötőt, fiunknak pedig egy játék tuk-tukot.
A bazár környékén van egyébként a Jama Masjid, azaz a Péntek Mecset, ahonnan péntek lévén rengeteg muzulmánt láttunk kiözönleni.
Itt álljunk meg egy szóra: a buddhista Nyugat-Tibetben muzulmánok?
Nos, igen, már az 1600-as évek óta élnek itt, de igazából az 1970-es évek végén, a turisták érkezésével főként Kasmír élelmes kereskedői ismerték fel a lehetőséget és sorra nyitották itt boltjaikat: így mára a szunnita muzulmánoknak 10 százalékos az arányuk. De ami fontos: nagy békességben élnek a buddhista többséggel, és az indiai kormány egyáltalán nem szólt bele a helyi közösség vallási életébe.
Jó volt hallani a mecset felől az Allah akbart, a Gompa Soma (Jokhang) felől pedig szólt az Om mani padme húm. Szóval béke volt, lecsámborogtunk még kicsit a város szélére, ahol egy kis varrodában vettem egy fejkendőt. Azért, mert itt 3600 méteren is szétégett még a kézfejem is, még előző nap, a Shanti-sztúpa felé gyalogolva. Nem hiába olvastam még otthon: „Nyomatékosan felhívjuk a figyelmet arra, hogy nagy magasságban a Nap UV-sugárzása sokkal nagyobb a tengerszint környékén tapasztalható értéknél. Emiatt rendkívüli fontosságú a megfelelő (UV-szűrős) napszemüveg használata”. Nos, UV-s napszemüveget is vittem vagy hármat. A fejkendővásárlás után felsétáltunk újra a Changspára, ahol beültünk egy étterembe momót enni; előtte vettem egy save the world feliratú hímzett pólót, majd felkerestük a tegnap megismert Doroszlai Igort, hogy holnapra biciklit foglaljunk le.
S ha már ma kétszer is emlegettem, a királyi palota kapcsán szóval szólni kell pár szót talán Körösi Csomáról is. Gyerekkorom óta felnézek tettére, székely barátom, Kacsó Peti öreg Dáciájával jártunk erdélyi szülőfalujában, Csomakőrösön is.
Szóval Körösi Csoma nagyon bennem van, egy másik példaképem, a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatóját, Kubassek Jánost is meghívtam egyszer (2007-ben) Egerbe, hogy tartson előadást a Világjáró Klubban Kőrösiről. Kubassek sokszor sokat írt Kőrösi Csoma Sándorról, most egy rövidebb írásából idézek:
„Az Ázsia-kutatás legszélesebb körben ismert személyiségei közé tartozik Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842), aki a tibetológia alapjait vetette meg. Az őshazakutató nyelvtudós a kőrösi szülői házból került a nagyenyedi Bethlen Kollégiumba. (…) Herepei Ádám előadásai keltették fel figyelmét a magyarság őshazája iránt. Később, 1815-1818 között a göttingeni egyetemen tanult, ahol megismerkedett az arab, a perzsa és a török nyelvekkel. Egyik professzora, Blumenbach kijelentése szerint „a magyarok valószínűleg a régi kínai könyvekben szereplő ujguroktól származnak.”
Kőrösi Csoma így jutott arra a következtetésre, hogy valahol Dzsungáriában lehet feltételezni a magyar őshazát.
E célnak szentelte életét, s 1819 novemberében a Vöröstoronyi-szorosnál búcsút mondott Erdélynek. Gyalogszerrel indult útnak. Hajóval kelt át a Földközi-tengeren Alexandria, majd Ciprus érintésével jutott el Ázsiába. Kereskedőkaravánokhoz csatlakozva érintette Moszult, Bagdadot, Teheránt, majd átkelt Közép-Ázsia tikkasztó sivatagjain és a Hindukus félelmetes hegyláncain”.
Szóval Tibet első tudós megismerője Kőrösi Csoma Sándor volt, aki három évi kalandos, jórészt gyalogszerrel megtett utazása után Nyugat-Tibetbe ért, s ott hétévi kolostori élet (1823-1830) kitartó munkája nyomán végre megbízható, tudományosan is hiteles eredményeket adott az európai világnak.
Később Széchenyi Béla és Lóczy Lajos expedíciója 1878-ban hiába próbált eljutni ide. Leitner Gottlieb Vilmost (1840-1899) viszont 1865-ben a britek kinevezték a lahor-i tartomány gyarmati kormánybizottságának elnökévé, ennek köszönhetően pedig bejárta Kashmirt, Dardzsisztánt, Ladakot, Nyugat-Tibetet. Aztán szólni kell még a Ladakhban járt magyarok közül Baktay Ervin (1890-1963) író; művészettörténész és indológusról, aki szikh főnemes sógora révén jutott ki Indiába. Beutazta Indiát, Kashmirt, Nyugat-Tibetet és Ceylont (Csoma útját is végigjárta). Elsősorban India kulturális kincseit, építészeti és művészettörténeti értékeit kutatta.
Gyerekkorom óta példaképem, Kubassek János és egyetemi társa, Móga János 1980 októberében jártak Ladakban, az ő könyvüket sokat bújtam régen is most is. Aztán többször olvastam Sárosi Ervin Zarándokúton Nyugat-Tibetben című könyvét is (Kossuth Könyvkiadó, 1986): a könyv egy nyugat-tibeti expedícióról számol be, melynek résztvevői: Bobály István, Sárosi Ervin, Sáfrány József, Sára György és Pogány György voltak.
Pécsi tanáraim közül is többen voltak Nyugat-Tibetben, így például Wilhelm Zoltán is többször járt itt (az ő egyik doktoriskolai előadása inspirálta részben ezt az utazást is). És végül de nem utolsó sorban a Ladakhban járt magyarok közül meg kell említeni Kiss-Csapó Gergely (1968) földrajz-történelem szakos tanárt, trénert és tanácsadót, túravezetőt. Az elmúlt évtizedben számos alkalommal járt hosszabb ideig az indiai Himalájában, doktoranduszként fő kutatási területe Ladakh, és a modernizáció hatásának kitett társadalma volt.
Az ő publikációiban (Az autonómia és a modernizálódás kérdései Ladakhban. Kül-Világ 2009/1. sz. 52. o.) olvastam először arról, hogy tudományos és ismeretterjesztő könyvek, filmek készítői szinte egymással versengve próbálták bemutatni a nagyvilágnak a ladakhi „Shangri la” sokáig elzárt világát. Ez a Shangri la felkeltette az érdeklődésemet, s ennek hatására olvastam el James Hilton A kék hold völgye című könyvét, mely egy, valahol a Himalájában fekvő misztikus, elképzelt országban játszódik.
Kép és szöveg: Barna Béla
