Észak-Európa egyik legszebb tájegysége a kaledóniai hegységképződés idején, az óidő első felében felgyűrődött, majd erősen lepusztult, és csupán harmadidőszaki mozgásokkal újból magasba emelt Skandináv-hegység.
Már gimnazista koromban megjártam a Skandináv-hegységet, fél mondatban azt is tudtam, hogy az a Kaledóniai-hegységrendszerhez tartozik, tanultam is róla az egri Gárdonyi Géza Gimnáziumban, de bővebben csak a szegedi egyetemen hallottam először a rettegett Molnár Béla professzortól (aki egyébként 1977-2000 között volt a Földtani és Őslénytani Tanszék vezetője).
Molnár Béla könyvének címlapja
Észak-Atlantikum ősföldrajza a szilurban – forrás: Molnár Béla könyv
A Régi Vörös Kontinens Molnár Béla könyvében
Molnár Bélának A föld és az élet fejlődése könyvéből kábé annyit jegyeztem meg erre vonatkozólag, hogy „A Kaledóniai-hegységrendszer maradványait erősen letarolt formában Európában ma Észak-Írországban, Skóciában és a Skandináv-félsziget Ny-i szegélyén, főleg Norvégiában találjuk meg”.
Persze nézegettem én az ábrákat is benne, hogy milyen volt az Észak-Atlantikum ősföldrajza a szilurban, próbáltam értelmezni a devon időszaki Régi Vörös Kontinens mibenlétét is, de akkor nem mélyültem annyira bele.
Hosszú évek elteltével próbáltam pótolni akkori hiányosságaimat, s most próbálom röviden összefoglalni s kicsit érthetővé tenni a blog olvasóinak is a Skandináv-hegység földtörténetét. Nos, tehát, a történet zöme az óidőben (paleozoikumban) zajlott, amikor is két nagy és jelentős hegységképződés zajlott: a Kaledóniai-hegységképződés és a Variszkuszi- (Herziniai) hegységképződés. Norvégia kapcsán most minket csak a Kaledóniai-hegységképződés érdekel, mely az ordovicium – szilur – devon időszakban zajlott, hozzávetőlegesen kb. 500-350 millió éve.
A kaledonidák
Ha ránézünk a földtörténeti térképekre, ahol a kontinenseket ábrázolják, akkor azt láthatjuk, hogy van egy Laurencia és egy Fennoszarmácia nevű kontinensünk az Egyenlítő tájékán, amelyek között ott hullámzik a Japetus-óceán. Leegyszerűsítve egyébként Laurencia tulajdonképpen a mai Észak-Amerika őse (pontosabban a Kanadai-pajzs és Grönland), Fennoszarmácia pedig nagyjából a mai Európa őse (pontosabban a Balti-pajzs és az Ukrán-pajzs).
Az ordovicium végén megindult egy szubdukció, ez pedig Budai Tamás és Konrád Gyula szerint a Japetus-óceán összezáródásához vezetett a szilur időszak során. Az óidő első felében, mintegy 510-405 millió éve tehát egymásnak ütközött Észak-Amerika (Laurencia) és Európa őse (Fennoszarmácia), és a két szárazföldi lemez ütközésének eredményeként összeforrt Laurencia és Fennoszarmácia, létrehozva a Laurussia őskontinenst (más elnevezéssel Euramerika szuperkontinenst, de a mezozoikumban hívták ezt a Laurencia és Eurázsia nevek összetételéből Laurázsia néven is).
A kaledonidák egy másik ábrán
Az ütközés vonalában jött létre a Kaledóniai-hegységrendszer, amely az addig különálló kontinenseket óriási kontinenssé forrasztotta, s mely tulajdonképpen a Japetus-óceán felgyűrődött üledékes kőzeteiből áll. A hegységrendszer kiemelkedése a devon időszakban (419-től 358 millió évvel ezelőttig) zajlott, erőteljes lepusztulásának köszönhetően rakódtak le az úgynevezett Régi Vörös Homokkő folyami és tavi üledékei.
A kaledonidák lepusztult roncsainak maradványaik ma Skandinávia nyugati részén, Norvégiában, Skóciában, Anglia és Wales északi részén, Észak-Írországban, Kelet-Grönlandon és az Appalache-hegység északi részén találhatók.
Eljutottunk hát oda, hogy a mai norvég hegyek egy szuperkontinens közepén emelkedtek. Na de hol van az Atlanti-óceán? Nos, az csak jóval később keletkezett: mintegy hatvanmillió éve nyílt meg a mai Atlanti-óceán északi medencéje, és ez okozta például azt, hogy Skandinávia elvált és eltávolodott Grönlandtól. Az Atlanti-óceán szétnyílása természetesen feldarabolta a Kaledóniai-hegységrendszer más tagjait is, így lehetséges az, hogy vonulatai ma Skandináv-hegységben, Skóciában, Walesben, az Ír-szigeten, vagy az észak-amerikai Appalache-hegységben is megtaláljuk.
Csak zárójelben, az ős-amerikai és ős-európai kontinens elszakadása a mai Atlanti-hátság mentén következett be, és e törésvonal mentén az óceáni medence ma is tágul, átlagosan évi 3-4 cm sebességgel távolodik egymástól Amerika és Európa, Norvégia és Grönland.
Így keletkezett hát a Skandináv-hegység alapja. De a legjellegzetesebb és leglátványosabb felszínformákat mégsem teljesen ez, hanem a geológiai közelmúlt, a nagyjából 2,5 millió éve kezdődő, és kb. 10000 évvel ezelőtt véget ért jégkor hagyta hátra. Erről és az Észak-Európát vastagon beburkoló jégpáncélról egy másik bejegyzésben mesélek.
Barna Béla
Végül néhány fotó a Skandináv-hegységből:
A Kebnekaise környéke Svédországban – Fotó: Barna Béla
Lappföldi túra, Svédország – Fotó: Barna Béla
A Lofoten Norvégiában – Fotó: Barna Béla
Bergen környéke repülőből – Fotó: Barna Béla
Skandináv-hegységi táj, Bergen környéke – Fotó: Barna Béla
