Az Istár-kapu Babilonban

Az Istár-kapu Babilon egyik városkapuja volt. Ebben a bejegyzésben csak a kapuról mondom el, hogy ki is építette és miért. Illetve azt is, hogy ki volt Istar? Akit az ókori görögök egyébként Aphrodité néven ismertek.

Az i.e. 605–562 között uralkodó II. Nabukodonozor (találkozhatunk vele Nabú-kudurri-uszur és Nebukadneccár névalakban is) tette Babilont az ókori világ legpompázatosabb városává, vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy világvárossá fejlesztette. Nabukodonozorhoz köthető a zsidók „babiloni fogsága”, s ő építette elvileg Szemiramisz függőkertjét, mely egyike volt az ókori világ hét csodájának. Ugyancsak Babilonban van egy lépcsős piramis (Étemenanki lépcsőstorony), melyről egyes kutatók azt feltételezik, hogy ez lehetett a Bábel tornyáról szóló bibliai történetek ihletője. És itt van a híres Istár-kapu is. Mint a bevezetőben is említettem, ebben a posztban csak az Istár-kapuról fogok szólni.

Az ókori méreteket tekintve Nabukodonozor városa hihetetlenül nagy volt; 2,6 km²-nyi alapterületét az Eufrátesz szelte ketté. Legfőbb csodájának Hérodotosz a városfalakat tartotta, melyek olyan szélesek voltak, hogy két négylovas szekér fért el egymás mellett. Ezen a hatalmas városfalon összesen öt (más források szerint 8) városkapu nyílt: a Marduk-kapu, a Zababa-kapu, az Urasch-kapu, egy ismeretlen nevű a déli városfalban és végül az Istár-kapu; ez volt a legmonumentálisabb és legdíszesebb mind közül.

Ettől az erődített városfalon nyíló északi kaputól, az Istár-kaputól vezetett a felvonulási útvonal a szent kerület felé, egyes leírásokban „felvonulás útjának” vagy „körmeneti útnak” is hívják. Wolf Schneider Városok Urtól Utópiáig című 1973-as könyvében így ír erről:

„Az út Nebukadnécár nagy belvárosi palotája mellett haladt el, majd délnek fordult, aztán nyugatra, majd a torony és az Eszangila-templom két szent körzetét maga mögött hagyva átvezetett az Eufrátesz-hídon, amely a belváros keleti felét kötötte össze a kevésbé pompás nyugatival.

A Felvonulás Útja 23 méter széles volt; nagy kőlapok fedték. A követ a távoli északról kellett a babiloni árterületre szállítani. Az út legcsodálatosabb szakasza a külső városban, a citadellától az Isztar-kapuig vezetett.

Kékzománcos, 7 méter magas falak szegélyezték, s a falakon sok-sok sárga dombormű rozetta és kétméterenként összesen százhúsz ünnepélyesen vonuló oroszlán ragyogott.

Milyen csodálatos benyomást kelthetett, ha valaki ezen a ragyogó oroszlánok szegélyezte sétányon át, az Isztar-kapun keresztül érkezett meg”.

A fehér mészkő és vörös breccsalapokkal burkolt 200 m hosszú sugárút mindkét oldalán húzódó, kék kerámiával borított falat egyébként 60-60 relief díszítette; s mindegyik az oroszlánt, Istár istennő jelképét ábrázolja. A keleti oldalon a bal lábuk volt előre, a nyugati oldalon pedig a jobb lábuk. Minden oroszlán negyvenhat öntött téglából készült, tizenegy sorban. Az oroszlán kék zománcozott csempe háttéren és narancssárga színű szegélyen látható, amely a fal legalsó részén fut végig.

De nézzük magát az egykoron 15 méter magas hatalmas kettős kaput, melyet kékzománcos téglák díszítették, ezeket pedig 557 szent állat ékesíti. Nincs ugyan közöttük az oroszlán, Istár istennő jelképe. Látható ellenben auroch, a szarvasmarhák mára már kihalt őse, vagy leegyszerűsítve a bika, a vihar istenének, Adadnak a szimbóluma.

És megfigyelhetjük a szarvat viselő babiloni kígyósárkányt: ez a Szirrusnak (Mushussu) nevezett agancsos, kígyófejű szörny a főisten, Marduk szent állata volt.

Az Istar-kapu felirata akkád ékírással van írva, fehér és kék mázas téglákba, és Nabukodonozor dedikációja volt a kapu rendeltetésének magyarázata. Az Istar-kapu falán a felirat 15 méter magas és 10 méter széles, és 60 sornyi írást tartalmaz. A felirat nagyjából a kapu építésével egy időben, i.e. 605–562 körül készült.

A kapuszárnyak rézlemezzel bevont libanoni cédrusfából készültek.

Babilont és a kapu környékének feltárását 1902-től 1914-ig Robert Koldewey (1855-1925) német régész, a modern történelmi épületkutatás atyja vezette. Első munkája Asszosz volt, majd 1885-ben kapott megbízást a Német Nemzeti Régészeti Intézettől a leszboszi ásatásokra. Már 1892-1893-ban Mezopotámiában utazgatott, később pedig már, mint a Freiburgi Egyetem doktora részt vett Assur, Uruk, Ninive, Larsza és Babilon feltárásában.

Koldewey számos asszisztense közül az egyik, Walter Andrae (1875-1956) német építész és rajzoló volt. Babilon dokumentálása és újjáépítése volt a feladata, majd később a maradványok Irakból történő kicsempészése Németországba. A helyszínen egy kis múzeum épült, Andrea volt a múzeum első igazgatója.

Mivel a Német Keleti Társaság (Deutsche Orient-Gesellschaft) akkora összeget biztosított a projekthez, hogy az érintett német régészek úgy érezték, hogy az anyag nagy részét Németországba visszacsempészve kell igazolniuk az ásatási költségeket. Csak egy példa: a Felvonulási út mentén található 120 oroszlánfrízből a németek 118-at vittek el! Walter Andrae kulcsszerepet játszott ebben a német hírszerző tisztekkel és a helyi iraki sejkekkel ápolt erős kapcsolatok révén. A Kapu kerámiadarabjait összetett számozási rendszer szerint szétszedték, majd szalmába csomagolták szénhordókba, hogy álcázzák őket. Ezeket a hordókat azután az Eufrátesz folyón és a Shatt al-Arabon át a tengerre utaztatták, ahol német hajókra rakták és Berlinbe vitték.

Az első világháború befejezése után, 1918-ban a kisebbik homlokzati kaput a berlini Pergamon Múzeumban rekonstruálták, a kapu homlokzatának többi része a világ számos más múzeumában (Isztambul, Koppenhága) megtalálható.

Az eredeti Istár-kapu tehát 1930 óta a berlini Elő-ázsiai Múzeumban (Vorderasiatisches Museum Berlin) található, a Pergamon Múzeum déli épületszárnyának alagsorában és földszintjén.

Az Istar-kapunak a Pergamon Múzeum általi megszerzését élénk vita övezi, mivel a kaput Babilon feltárása során ásták ki, és azonnal Berlinbe szállították, ahol a mai napig áll. Az iraki kormány számos alkalommal, 2002-ben és 2009-ben is kérte a német kormányt, hogy adja vissza a kaput.

A kapu kisebb reprodukciója itt Irakban épült fel, Szaddám Husszein parancsára, egy még be nem fejezett múzeum bejárataként: a felújított palotával együtt a kapu is 1987-ben készült el. Az építkezés az eredeti kapu technikáját kívánta utánozni. A replika az eredetihez hasonlónak tűnik, de lényegesen kisebb annál.

Miután megtudtuk, hogy mikor épült a kapu, nézzük azt is meg, hogy ki volt Istar?

Nos, az akkád-babiloni Istar megfeleltethető a sumer Inanna istennőnek is, mely a mezopotámiai mitológiában a termékenység, a szerelem, a szex és a háború istennője, de a növényi és állati vegetáció, a viszály, az anyaság stb. istennője is; a babiloni panteonban ő volt a Vénusz bolygó isteni megszemélyesítője. Szakértők szerint a későbbi korokban kultusza széles körben elterjedt, sok istennővel azonosították, többek között közéjük tartozott a föníciai Astarté és bizony a görög Aphrodité is – ezekben egyébként az is közös, hogy mindannyian a prostituáltak patrónusai is voltak.

Egyébként már Hérodotosz is szól arról, hogy Babilon metropoliszának egyik legkülönösebb jelensége a templomi prostitúció volt. Hérodotosz beszámolója így hangzik:

„Szokásaik közül az a legvisszataszítóbb, hogy minden egyes nő életében egyszer köteles Aphrodité templomában valamely idegen férfival közösülni. Sok gazdag asszony büszkeségében átall a többiek közé vegyülni, s fedett kocsiban, számos cselédje kíséretében megy el a templomba. Többnyire azonban úgy szokás, hogy sok nő koszorús fővel együtt ül Aphrodité templomában; közben nagy a jövés-menés. A nők csoportjai között szabadon hagyott ösvények vannak, ezeken járnak-kelnek az idegen férfiak, s mustrálgatják őket. Ha itt egy nő leül, addig nem tér haza, míg valamelyik idegen férfi ezüstpénzt nem dob az ölébe; akkor kimegy vele, és a templomon kívül megtörténik a közösülés. Pénzdobás közben a férfinak ezt kell mondania: „Mülitta istennőt hívom”. Az asszírok ugyanis Mülttának hívják Aphroditét. Mindegy, hogy mekkora az ezüstpénz, visszautasítani nem szabad, mert szentnek tekintik. Az asszony követi azt a férfit, aki pénzt dobott az ölébe, s nem utasíthat vissza senkit. Miután átengedte magát, teljesítvén ezzel az istennő iránti kötelességét, hazamegy, és attól fogva nincs az a nagy ajándék, amellyel el lehetne csábítani. A szépek, a délceg termetűek hamar hazakerülnek, de a csúnyáknak sokáig kell várakozniuk, mire teljesíthetik kötelezettségüket; van úgy, hogy három-négy évig várnak”.

Hérodotoszt idézi Wolf Schneider Városok Urtól Utópiáig című 1973-as könyve is, és még hozzá is teszi, hogy ez a szokás nyilvánvalóan ősi termékenységi kultuszon vagy azon a hiedelmen alapszik, hogy a szerelem istennőjének, Isztarnak – akit Hérodotosz Aphroditének vagy Mülittának nevez – a legdrágábbat és a legszentebbet kell feláldozni. Az az ősi nézet, hogy az áldozat szükséges és teszik az isteneknek, az Isztar-kultuszban csak új és torz formában jelentkezik.

Wolf Schneider hozzáteszi még, hogy azokon a nőkön kívül, akik a szokások parancsára odaadták magukat egy idegen férfinak, természetesen sok hivatásos prostituált is volt, de ők is az istenséget szolgálták: templomi rabszolganőknek nevezték őket. A régi Kelet felfogása szerint a szerelem istennőjének áldását és erejét adták tovább. Feladatuk a szentély takarítása és a szertartásokon használt ruhák szövése volt, azonkívül a vallási ünnepeken és a gazdag babiloni polgárok házában hárfa, lant és különféle dobok kíséretében énekeltek és táncoltak. Számuk állítólag meghaladta a tízezret.

Hogy ez mennyire állja meg helyét, hogy a termékenységnek és a gyönyörnek is az istene volt Istar, legegyszerűbb, ha felütjük a Gerhard J. Bellinger által írt Nagy valláskalauz (Akadémiai, Budapest, 1993) lapjait, ahol ezt írja: „A férfiistenségek hátterében foglalnak helyet a nőiek. Beleolvadnak Istár főistennőbe, az Esthajnalcsillag istennőjébe (Vénusz bolygó). E planétához jól illik az ég- és alvilágistennő kettős jellege: anyaistennő és a szerelem istennője is, de istennője a termékenységnek és a gyönyörnek is. Szín lányának és Samas nővérének tekintik, valamint Anu cselédjének, aki feleségül veszi őt. A tiszteletére létesített babilóni Istár-kapu a körmeneti út elején áll. A mítosz elbeszéli leszállását az alvilágba, abba az „országba, ahonnan nincs visszatérés”. Jelképe az oroszlán, ill. a tehén”.

Az angol wikipédiát felütve megtudhatjuk még Istarról, hogy „évente egyszer az Ishtar-kaput és az azt összekötő körmenetet újévi körmenetre használták, amely a mezőgazdasági év kezdetét ünneplő vallási ünnep része volt. Babilonban az ünnep körüli rituálék tizenkét napig tartottak. Az újévi ünneplés közvetlenül az árpa betakarítása után, a tavaszi napéjegyenlőség idején kezdődött. Ez volt az ókori Niszán hónap első napja, ami megegyezik a mai dátummal, március 20-ával vagy 21-ével”.

Az információkkal azért óvatosan és kritikusan bánjunk, a magyar nyelvű találatok közt találunk a wikipédián egy „Babiloni Istár ünnep” szócikket, melyben arról ír a szócikkszerző, hogy a „A húsvét ünnepe már létezett jóval Jézus Krisztus előtt is, Babilonban Istár ünnep volt a neve. (…) Babilóniában és Asszíriában Istar volt a neve (ebből ered a húsvét angolszász Easter elnevezése).”

Nos, ez utóbbi bár jól hangzik, nem találtam rá sem forrást, sem mértékadó leírásokat, elküldtem történész barátaimnak, akik nagyjából azzal válaszolták meg, hogy annyi köze van Istar-nak az angolszász Easter-hez, mint hokedlinek a nokedlihez. Tehát valószínűleg semmi.

Barna Béla

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide!
Ha tetszett, támogass minket!