A híres Moher-sziklák

A Moher-sziklák (vagy Moher-szirtek, írül Aillte an Mhothair, angolul: Cliffs of Moher) Írország egyik leglátványosabb természeti képződménye. Nyolc kilométer hosszan húzódó, gyakorlatilag függőleges sziklafal a szigetország nyugati partjainál, Clare megyében (An Clár).

A Doolin (Dúlainn) település közelében, tőle délre 7 kilométerre fekvő látogatóközpontot (Atlantic Edge Exhibition at the Cliffs of Moher) 2007-ben nyitották meg, kávézóval és ajándékbolttal, legyen ez kiindulópontunk.

Leparkolva járművünket, megvéve a belépőjegyet először megkukkanthatjuk a föld alatti látogatóközpontot. A kiállítások között interaktív médiabemutatók találhatók, amelyek a sziklák geológiáját, történelmét, növény- és állatvilágát ismertetik. Egy nagy multimédiás képernyőn madártávlati nézet látható a sziklákról, valamint videó a sziklák alatti víz alatti barlangokból.

A látogatóközpont kiállítása után elindulhatunk a sziklaperemen kialakított járdákkal, ülő- és kilátóhelyekkel tömeg-turistabaráttá varázsolt helyen. Itt a lépcsőkön még hárfázó nőt is láthatunk-hallhatunk, Roz Hoagland idegenvezető bennfentes tippként említi, hogy az itteni lépcsőkön érdemes meghallgatni Tina Mulrooney hárfajátékát és énekét. Apropó hárfa: Írország egyike annak a két országnak világon, amelynek címerében egy hangszer van: a hárfa. Ennek állítólag a zene kitüntetett szerepe az ír hagyományban az oka. Az ír népi hárfa neve egyébként clarsach.

A moher a popkultúrában is sok helyen megjelenik. Sok filmben szerepelnek a sziklák, így például A herceg menyasszonya (The Princess Bride, 1987) című amerikai kalandfilmben, ez az őrület szikláinak a helyszíne. De szerepel a Moher a Harry Potter és a Félvér Herceg (Harry Potter and the Half-Blood Prince) 2009-ben bemutatott brit–amerikai filmben és a Szökőhév (Leap Year) című 2010-es amerikai romantikus vígjátékban is.

A zenékben is megjelenik a Moher, a Maroon 5 Runaway videóklipje játszódik itt teljes egészében, aztán a Westlife My Love videója, illetve Rich Mullins The Color Green című zenéjében. És még egy különlegesség, Dusty Springfield (1939-1999) énekesnő hamvait a testvére, Tom itt szórta szét a sziklákon.

Miután megemlékeztünk róluk, a biztonságos járdákon juthatunk el a Moher-sziklák legmagasabb pontjára, az O’Brien-toronyhoz, mely 215 méterrel (702 láb) emelkedik az Atlanti-óceán fölé.

A tornyot Cornelius O’Brien (1782-1857) országgyűlési képviselő és földbirtokos építtette 1835-ben: azt mondják, hogy kezdetben teaházként szolgált egy nagy kerek asztallal a közepén. O’Brien kétszer nősült, először 1816-ban vette feleségül Margaretet, második felesége Ellen McLaughlin volt, 1836 júliusában házasodtak össze Limerickben. Cornelius O’Brien mint országgyűlési képviselő liberális volt, többször újraválasztották, a londoni Westminsterben és a dublini Summerhill 20 szám alatt is voltak lakásai. O’Brien korát megelőzte, mert úgy gondolta, hogy a turizmus fejlesztése a helyi gazdaság hasznára válik, és kihozza az embereket a szegénységből. 1857-ben halt meg, földi maradványai a Liscannor’s St Brigid’s Well melletti temetőben, az O’Brien-boltozatban nyugszanak.

Szép tiszta időben innen a sziklák tetejéről akár 30 kilométerre is ellátni. Láthatók az Aran-szigetek (írül: Oileáin Árann) is: a legközelebbi sziget Inisheer (Inis Oirr) légvonalban pontosan 10 kilométer a toronytól.

Ha délnyugati irányba tekintünk, öt kilométer után a Hags Head (Hag-fok, szó szerint „boszorkányfej”) felé egyenletesen csökken a sziklák magassága, ott már csak 125 méter. S bár alacsonyabb a magasság, de ezen a szakaszon sokszor már jóval kevesebb az ember, és ki lehet ülni nagyon szép sziklán üldögélős fotókat készíteni. Álljon itt egy pár darab ezekből.

A Hags Head tetejéről is igen jó a kilátás, a földfokon álló egy jelzőtorony (Moher Tower at Hag’s Head – írül: Túr an Mhothair). A torony Mothair (ejtve mohir) ősi hegyi erődje helyén épült, tőle nyerték nevüket az észak felé húzódó híres-szép sziklák.

 

Thomas Johnson Westropp író 1905-ben Moher Uí Ruis vagy Moher Uí Ruidhin néven említette az erődöt, mely még 1780-ban is állt. Az erődöt 1808-ban lebontották, hogy egy kilátó-távíró toronyhoz biztosítsanak anyagot, amely a napóleoni háborúk alatti francia invázió esetére figyelmeztetett.

A kiépített utakat egyébként, ha van időnk, erre dél felé is elhagyhatjuk kis ösvényeken, a Hags Head az O’Brien toronytól 4 kilométernyire van. Innen még hangulatosabban tárul fel a sziklák világa. S hogy miből vannak ezek a sziklák? Nos, a Moher-sziklák főként üledékes kőzetekből, főleg 320 millió éves karbon (namurian) agyagpalából és homokkőből állnak. Ezek úgy keletkeztek, hogy a Burren alsó-karbon mészkövére a szárazföldről igen nagy mennyiségű homok és sár mosódott be hosszú évmilliókon át a tengerbe. Ez a bemosódott hordalék a mészkőréteg tetején agyagpalává és homokkővé szilárdult mely felső-karbon kori réteg a 300 m vastagságot is eléri.

Egykoron ez a réteg az egész szomszédos Burren területét beborította, azonban az évmilliók során leerodálódott, s tulajdonképpen szinte csak itt maradt meg, sőt, itt jól megfigyelhető, ahogy az agyagpalarétegek és a homokkőrétegek váltakozva hogyan építik fel a sziklafalat. 2011 óta a terület egyébként része a Burren és Moher-sziklák Geoparknak (Burren and Cliffs of Moher Geopark).

A geológián túl persze szólni kell arról, hogy a sziklák sok madárfajnak adnak otthont. Mintegy 30 madárfaj és ezek harmincezer egyede fészkel a meredek sziklafalakon! Az egyik legérdekesebb talán a lunda, amely a sziklák elszigetelt részein és az apró Kecske-szigeten él nagy kolóniákban. A lunda (Fratercula arctica) a madarak (Aves) osztályán belül az alkafélék (Alcidae) családjába tartozó faj, s az Atlanti-óceán északi részén levő szigeteken él, így például Izlandon, vagy a Feröer-szigeteken. A lundákon kívül megtalálható itt a sirály több fajtája, sólyom, lumma, kárókatona, holló és a vöröscsőrű csóka is.

A Moher-sziklákhoz kirándulóknak fel kell készülni arra, hogy az év bármely napján metsző szelek fújhatnak az óceán felől, vagy akár minden nap eshet is, szóval júliusban is érdemes széldzsekit vinni ide.

Írország elsősorban egy klíma

S ha már a szelek, érdekességképpen idézzük G.B. Shaw mondását, mely tömören így szól: „Írország elsősorban egy klíma”. De a német Heinrich Böll is ír a szigetország klímájáról: „Az eső itt abszolút, nagyszerű és ijesztő egyszerre. Ezt az esőt éppoly helytelen lenne rossz időnek nevezni, mint amennyire helytelen a perzselő napsütésre azt mondani, hogy szép idő. Persze mondhatja valaki erre az esőre, hogy rossz idő, de valójában nem az. Egyszerűen nem illik bele a szokásos és ismert időjárási kategóriákba.” (H. Böll: Írországi napló, fordította Doromby Károly.)

A Moher-sziklák az Ír-sziget egyik legjelentősebb turistalátványossága. 2006-ban közel egymillió látogatót vonzott, 2022-ben pedig körülbelül 1,1 millióan keresték fel Moher szikláit, többségük az Egyesült Államokból érkezett. Természetesen, ha van időnk, a környékét is érdemes felfedezni.

A Moher-sziklákat délről a Liscannori-öböl öleli. A látogatóközponttól pedig csak 5 kilométer a 70 lakosú Liscannor (Lios Ceannúir) település, amely egyrészt arról híres (helyileg), hogy a faluról neveztek el egy helyben bányászott palafajtát, amit padlóburkolásra és tetőfedésre is használnak. És Liscannorban született John Philip Holland (1840-1914) feltaláló, aki 1873-ban kivándorolt az USÁ-ba, ahol 1897-ben megalkotta a gőzgépet kiváltó belsőégésű Otto-motor meghajtású tengeralattjárót. Csak érdekesség: leghőbb vágya az volt, hogy találmánya majd brit hadihajók sokaságát küldje a tenger fenekére. 2016-ban John P Holland Centre nevű látogatóközpont nyílt a faluban.

Kép és szöveg: Barna Béla

A Moher-sziklák 282 kilométerre vannak Dublintől, Galway városától viszont csak 75 kilométerre.

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide!
Ha tetszett, támogass minket!