A Zöld-foki szigetek egyik érdekes helye São Vicente-szigete. Központja és egykor fő kikötője Mindelo, a szigetvilág második legnagyobb városa. Jelen bejegyzésben azonban a fővárosról nem lesz szó, csak a sziget legmagasabb hegyeiről és gyönyörű sziklás óceánpartjáról.

São Vicente piros ponttal jelölve a szigetcsoport térképén

A Zöld-foki Köztársaság (portugálul República de Cabo Verde, zöld-foki kreolul Repúblika di Kabu Verdi) szigetország, melyet tíz vulkanikus eredetű sziget alkot. A szigeteket földrajzi helyzetük szerint két csoportba sorolják. Az egyik négyes a Szélcsendes-szigetek (Brava, Fogo, Maio és Santiago), a másik csoport pedig a Szél felőli szigetek (Boa Vista, Sal, São Nicolau, Santa Luzia, São Vicente és Santo Antão).

Érkezés São Vicentére – Fotó: Barna Béla

São Vicente (portugálul: Ilha de São Vicente) tehát a Szél felőli szigetekhez (Barlavento) tartozik: keletről nyugatra 24 kilométer, északról délre pedig 16 kilométer a sziget, melynek területe (226,7 km²). A vulkanikus eredetű szigeten az utolsó vulkáni tevékenység a pleisztocénben történt. Bár nagyon erodáltak, néhány kráter még szépen látszik, ilyen például a Viana (Calhautól déli irányban). A sziget legmagasabb pontja a Monte Verde, amely a keleti részen található, és 750 méter magas. Jelentősebb hegyei közül említésre méltó még a Madeiral (680 m), a Caixa (535 m) és a Monte Cara (490 m).

Saõ Vincente, São Pedro környéke – Fotó: Barna Béla

Hogy milyen szép sziklás a sziget, az akkor is látszik, amikor a repülő ereszkedik le Saõ Vincente (VXE) repterére. A nagy gépeket is fogadó nemzetközi reptér São Pedro faluban található, mindössze 10 kilométerre Mindelótól. A repülőtérnek helyet adó São Pedro falu a Fateixa (572 m) és a Flamengos (302 m) vonulatai közötti völgyben fekszik. Maga São Pedro valójában egy kis halászfalu a Baía de São Pedro nevű öböl mellett. A part a nagy hullámok miatt néha veszélyes, ugyanakkor szakértők szerint a téli időszakban ez a világ egyik leghíresebb szörfös helye.

A sziget térképe, az óceánparti séta pirossal jelölve

São Pedro felé, a repülő ereszkedésekor a sziklákat bámulva is már szembetűnő, hogy a sziget szárazságtól és súlyos vízhiánytól szenved, emiatt a növényzet gyér, és a föld tápanyagban szegény. Saõ Vincente éghajlata egyébként a Köppen-féle osztályozás szerint forró sivatagi éghajlat (BWh), trópusi és száraz, a hőmérséklet egész évben kb. 23 °C. A szigeten egy évben mindössze 127 mm eső esik, ami bőven alatta marad a sivatagi éghajlat 200 mm-es határának. Ezt csak azért, mert sok leírásban „esős évszakról” beszélnek: ez azért is enyhén szólva túlzás, mert a két legcsapadékosabb hónapban, a szeptemberben 39 mm, októberben pedig 29 mm az egész havi csapadékátlag!

Felhőben a Monte Verde – Fotó: Barna Béla

Ha még jobban árnyalni akarjuk az éghajlati képet, akkor idézem Peter Nahke hamburgi biokémikus, a hamburgi egyetem tudományos munkatársának leírását: „Eső ritkán esik a Zöld-foki-szigeteken – és áhítva várják! Általában csak augusztustól októberig fordul elő egy-egy futó zápor. Olykor azonban évekig nem hullik egyetlen csepp eső sem a kitikkadt szigetekre. Csaknem egész évben fúj az északi passzát, forró légtömegeket hozva a Szaharából. Az afrikai kontinens s a szigetcsoport közötti távolság túl rövid, hogy a levegő elegendő páratartalommal teljék meg az óceán felett, amiből eső kerekedhetne a szigetek meredek hegyoldalain. A Zöld-foki-szigetek az Atlanti-óceánban sziklás sivatagok, szinte minden természetes növényzet nélkül: a Száhel-övezet Afrika legkatasztrófálisabb éhségzónájának előretolt állomásai.

A szigetről egyébként nagyjából nem sok jót írnak, az egyik magyar utazó-blogger szerint például „Sao Vicente nincs igazán rajta a turisták térképén, és lássuk be, joggal. (…) Összességében Sao Vicente nem egy nagy durranás, ha valaki nem Cesaria Evora rajongó, nyugodtan kihagyható”. A vicces az, hogy a 2019-ben megjelent könyv, a Zöld-foki-szigetek (Berlitz-Lingea) is hasonlóan vélekedik: „São Vicente többi régiója nem üti meg a mindelói mércét: irgalmatlan szárazság uralkodik, és csupán néhány kopottas falu és letarolt hegy fogadja a látogatókat”.

Úton a Monte Verde tetejére – Fotó: Barna Béla

Persze, van abban igazság, amit írnak, de szerencsére utazóként és cikkíróként is szembe szoktam menni a trendekkel, így jelen bejegyzésben a sziget két szép helyét ajánlom felkeresésre.

Az egyik hely a sziget teteje, a 750 m magas Monte Verde (“Zöld-hegy”). A hegy tetejére végig autóút visz, Mindelo központjából 12 km, fél óra alatt juthatunk ide fel. A délelőtti, reggeli órákban gyakran párás-ködös a hegy teteje, de ez is nagyon hangulatos tud lenni. Magassága miatt kevésbé száraz, mint a sziget többi része. A São Vicente endemikus növényvilágának minden faja és közössége erre a területre koncentrálódik: a hegy tetejét a Parque Natural Monte Verde 3.12 km²-es természetvédelmi területe foglalja el.

Óceánparti séta – Fotó: Barna Béla

A másik hely egy tíz kilométeres fantasztikus óceán-parti séta Baia das Gatas és Calhau között. A túra 10,6 km hosszú, közel 4 óra alatt fotózással lassú sétával is megtehető.

Baía das Gatas környéke – Fotó: Barna Béla

Óceánparti séta – Fotó: Barna Béla

Baía das Gatas amúgy világvégi hely, de mostanság hatalmas üdülőkomplexumot építenek itt, valamint minden évben megrendezett zenei fesztiváljáról ismert még. Baía das Gatasból elindulva tulajdonképpen végig az óceán partján gyalogolunk, meseszép parton. Ha akarunk, akár fürödhetünk is itt, az óceán hőmérséklete errefelé sokkal melegebb, mint akár a Kanárin, egész évben 22-25 °C-os a víz!

Homokos tengerpart Baía das Gatas közelében – Fotó: Barna Béla

A fürdésen túl azonban érdemes fotózni: hol fekete köveket az óceánparttal, háttérben hegyekkel, hol ugyanezen fekete köveken zöld moszatok díszlenek. S van, hogy a kék óceán, a sötét és barna hegyek mellett előtűnik a sárga homok, tíz kilométeres túránkon olykor kis dűnéken is gyalogolhatunk. Mint már említettük, egy év alatt mindössze 127 mm eső esik, ami bőven sivatagi éghajlat, s ha ránézünk a Földgömbre, akkor láthatjuk, hogy a Szahara déli részével van egy szélességi körön a sziget, olyan országokkal, mint Mauritánia, Mali, Niger, Csád és Szudán.

Dűnék óceánparton – Fotó: Barna Béla

Fotó: Barna Béla

Fotó: Barna Béla

Ilyen gyönyörű az óceánpart – Fotó: Barna Béla

Útvonalunk egyébként nem turistaút, de nagyon hangulatos óceánparti séta, ugyanakkor a 2010-es években építettek itt egy vadonatúj műutat, amely összeköti Baía das Gatast Calhauval, végig a Praia Grande strand mentén.

Calhau egyébként egy kis keleti parti halászfalu. Gyaloglásunk során is látszik, hogy a településtől északra egy kis tűzhányó 141 m magas csúcsa emelkedik.

Kis vulkán Calhau mellett – Fotó: Barna Béla

Calhauban van egy kis étterem (Restaurante Hamburg). Innen a sziget fővárosába egy másik, 17 kilométeres úton mehetünk vissza: ez a macskaköves út a Madeiral (675 m) hegység északi oldalán egy folyóvölgyben vezet: pálmafák és zöldségültetvények próbálnak itt túlélni, néhány szép mezőgazdasági területtel, a szárazság sújtotta ribeirák mentén.

Madeiral környéke – Fotó: Barna Béla

Akácosok visznek egy kis színt a tájba, ahogy haladunk a macskaköves száraz úton, érezni azért, hogy Afrikában vagyunk.

Kép és szöveg: Barna Béla

Fotó: Barna Béla