Atitlán, a tavak szépe

A Guatemalai-felföldön, 1500 méter magasságban csillog egy hegyi tó, melyet Aldous Huxley író a világ legszebb tavának nevezett. Nem véletlenül: a tó látképét három hatalmas háromezres vulkán, az Atitlán, a Tolimán és a San Pedro vulkán látványa díszíti. 

Még anno, amikor általánosban tanultuk a hegységrendszereket, végig tudtuk mutatni Alaszkától a Tűzföldig a Pacifikus-hegységrendszert. Hogy aztán az már milyen hegységekre bomlik, nehezebb dió. Nos, a Pacifikus-hegységrendszerhez tartozó Antilla-Kordillerák (vagy Közép-Amerikai-Kordillerák) egy több vonulatból álló, 3000 m fölé nyúló hegység, melynek legszélső tagja, a Sierra Volcánica hirtelen meredek lejtőkkel emelkedik ki a Csendes-óceán parti síkságából.

Az Antilla-Kordillerákban fekszik az Atitlán-tó: az ország fővárosától, Guatemalavárostól légvonalban 80 km-re nyugatra, autóúton viszont a tó vidékének közigazgatási központja, Sololá 138 kilométerre van. Los Encuentros helységig az Interamericana (CA1) főútvonalon jöhetünk, ott pedig délre fordulva érjük el Sololát. Ez a 30 ezer lakosú kisváros 2110 m magasan fekszik, a mélyben itt látjuk meg először felcsillanni az Atitlán-tó szépséges kék vizét (az Atitlán jelentése: „a vizek között”).

A kisvárostól délre fekvő San Jorge La Lagunánál pedig meg is állhatunk első fotózásunkra a Mirador San Jorge nevű helyen. Innen is pazar kilátás nyílik a tóra és vulkánjaira: a tó déli oldalát ugyanis három vulkáni kúp vigyázza: a nyugaton magányosan álló San Pedro (3020 m), középen a majdnem összenőtt Tolimán (3158 m) és az Atitlán (3537 m).

A földrajztudósok szerint ennek a három tűzhányónak köszönhetjük a tó létrejöttét: a vulkánkitörések anyaga torlaszolta el az északi magaslatokról érkező patakok útját és ez duzzasztotta vizüket ilyen szépséges tóvá. Persze már maga a tómedence is vulkanikus eredetű, egy hatalmas kalderát tölt ki, amelyet egy 84 ezer évvel ezelőtti kitörés alakított ki. Ez a kaldera-képző kitörés Los Chocoyos-kitörés néven ismert, és 300 km³ tephrát dobott ki. A hatalmas kitörés mintegy 6 millió négyzetkilométer területen szórta el a hamut: Floridától Ecuadorig észlelték! A Los Chocoyos vége óta a vulkáni tevékenység folytatása három vulkánt épített a kalderában, a már említetteket. Az Atitlán a kaldera déli peremén fekszik, a San Pedro és a Tolimán pedig a kalderán belül. A San Pedro a három közül a legidősebb, és úgy tűnik, hogy körülbelül 40 ezer évvel ezelőtt abbahagyta a kitörését. A Tolimán vulkán azután kezdett növekedni, hogy a San Pedro abbahagyta a kitörését, és valószínűleg továbbra is aktív marad, bár a történelmi időkben nem robbant ki. Az Atitlán vulkán pedig szinte teljes egészében az elmúlt 10 ezer évben fejlődött ki, legutóbbi kitörése 1853-ban volt.

Az Atitlán-tó hossza 20 km, átmérője középen 10 km, területe 140 km². A tó vízfelszíne 1560 méter tengerszint feletti magasságban fekszik, legnagyobb mélysége 320 m

Az Atitlán-tó (Lago di Atitlán) hossza 20 km, átmérője középen 10 km, területe 140 km². A tó vízfelszíne 1560 méter tengerszint feletti magasságban fekszik, legnagyobb mélysége 320 m, és a csapadékviszonyoktól függően akár 2-3 métert is ingadozhat. Víztömege 20 km³.

A Mirador San Jorge kilátójától már csak 3 kilométer lefelé szerpentinezés, és elérjük az Atitlán-tó turisztikai központját, az északi parton fekvő Panajachel városkát. Amolyan tóparti főváros ez, a legjobban ez van kiépülve a tóparti települések közül, itt találjuk a legtöbb szállodát és vendéglátóhelyet is. A szállodák közül itt a kedvencem a közvetlen tóparttal rendelkező Hotel y Centro de Convenciones Jardines del Lago nevű, ezt választottuk bázisul 2020 januárjában is csoportommal, hogy innen járjuk be a környéket. És ami nagyon fontos: ennek a szállodának van egy stégje, ahol bizony instagram-gyanús képeket készíthetünk, és ezzel egyidőben megállapíthatjuk, hogy igaza lehet Alexander von Humboldt német felfedezőnek és természettudósnak is, ki „a világ legszebb tavának” tartotta, és igaza lehet Aldous Huxley angol írónak (1894-1963), aki az Atitlán-tavat szintén a világ legszebb tavának nevezte 1934-ben a Mexikói-öbölön túl (Beyond the Mexique Bay) című utazási könyvében.

Huxley amúgy Közép-Amerikában töltött idejének jelentős részét bizony pszichedelikus drogok hatása alatt töltötte, és úttörő volt az LSD-t a „megvilágosodás” kereséséhez használók közt. Számos ezzel kapcsolatos írása vált a korai hippik körében alapművé. Apropó hippik: egyes források szerint itt, Panajachelben jött létre az első nem amerikai hippiközösség! Akik aztán a guatemalai polgárháború alatt el is mentek innen, az indiai Goa lett az új hippihely. Szóval Aldous Huxley a világ legszebb tavának tartotta a tavat, hippitársaival együtt. De ha esetleg valaki ezt túlzásnak tartja, akkor mondjuk azt, hogy a Lago de Atitlán Közép-Amerika legszebb tava. Fotózhatunk itt vízbe ugrást, gyönyörű napfényben, ahogy a vulkánok adják a hátteret.

De ha nem a szállodában szállunk meg, hanem csak úgy sétálunk egyet Panajachel tóparti korzóján, az is nagy élmény. A 12 part menti település közül a legnagyobb Panajachel, ahol vasárnaponként van a piac. S hogy ez miért érdekes? Nos, a guatemalaiak fele indián származású, a maják leszármazottai. A másik fele többnyire mesztic (indián-spanyol keverék), itt ladinóknak nevezik őket. A lakosság azért kevésbé vegyes etnikumú, mint a többi közép-amerikai országé, mert itt kevesebb spanyol telepedett le és a rabszolgák sem kerültek ide.

Szóval ez a színes indián és mesztic világ a piacokon látszik jól, illetve szombat este megérkezve Panajachel tóparti korzóján is, ahol vasárnap szoktak összegyűlni a cakchikel (cakchiquel, kakcsikel), tzutuhil (tzutujil) vagy quiché indiáánok, akik jól felismerhetők színpompás, vidékenként igen különböző viseletükről. S hogy kik is ezek az indiánok? Nos, három különböző, de rokon nyelvet beszélő indián népcsoport telepedett le az Atitlán-tó partján, s él egymás mellett: a tó nyugati és északi partjain a quiché indiánok élnek, a keleti part lakói a cakchiquelek, míg a déli partokon a tzutujilek telepedtek meg.

S ha már fotózzuk őket a parti sétányon, említsünk meg egy számadatot is: állítólag az 1900-as évek elején Guatemalában még 500 különböző női viseletet ismertek, de még ma is van belőlük 300! S ha már indián viselet, két szót arról is, hogy az eredetileg gyapotból, később gyapjúból és selyemből is készült ruhaanyagokat otthon szövik s természetes festékkel festik. A festékeket az indiánok gyökerekből, levelekből, virágokból, különféle ásványi anyagokból állítják elő, illetve állati termékekből, így például a bíbortetű nedvéből és különböző csigafajták váladékából is.

A 10 ezer lakosú Panajachel városát egyébként cakchikel indiánok lakják zömében, de régen fontos keresztény misszió is volt, a XX. században viszont a városkát teljesen átformálta a turizmus. Erről így ír nagyon jól a mirador-blog.hu-n Nagy Endre: „A XX. század végén Panajachel ismét megnyitotta a kapuit, de érdekes módon nem a hippik tértek vissza, hanem amerikai nyugdíjasok kezdték ellepni az utcákat. A polgárháború előtt hippik kezébe került földek visszaszálltak az önkormányzatra, amit a helyieknek drágán, a külföldieknek azonban olcsón adtak tovább. Sok idős amerikai jutott így birtokhoz az Atitlán-tó környékén, sok épületből pedig szálloda vagy étterem lett. Panajachel alig pár év alatt Guatemala egyik legnépszerűbb turista-desztinációjává vált, nem csak helyi, de külföldi túraszervezők is raklapszám szállították ide a gringókat. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, az árak az égbe szöktek, ezért a hátiszákos turisták inkább a környező falvak, San Pedro és San Marcos felé vették az irányt”.

Panajachelben egyébként érdemes többször korzózni, fotózhatunk itt díszes buszokat, tuk-tukokat, városi nyüzsgést, de mindig oda jutunk, hogy a tópartról fotózzuk szikrázó délben, vagy alkonyi fényekben is a vulkánok látványát. Panajachelből kiindulva sokféle kirándulást lehet tenni, én most két tippet adok: az egyik egy egynapos túra a San Pedro vulkánra, a másik egy félnapos az Indián orrához.

***

A San Pedro vulkán Falvaik többségét az Atitlán környékén (is) főleg az apostolokról keresztelték el (San Pedro, San Pablo, stb). A San Pedro-vulkánhoz (kevéssé ismert másik elnevezése: Las Yeguas) a kiindulási pont San Pedro La Laguna. Érdekesség, hogy a tó partján a part menti települések többsége igazából csónakon érhető el a legkönnyebben. Hogy mennyire könnyen, azt az jelzi az adat, hogy Panajachelből a tavon 14 kilométerre van a falu, kishajóval bő félórányi utazás. Ha viszont úgy járunk, hogy valami miatt (akár szeles idő) miatt nem jár a hajó, készüljünk fel, hogy közúton 58 kilométer a kettő közötti távolság és bő 2 órás (!) menetidővel számoljunk.

A 10 ezer lakosú, tzutuhilek által lakott San Pedro egyébként Panajachel mellett az egyik legnépszerűbb falu, Nagy Endre szerint az 1996-ban véget érő polgárháború után, a 2000-es évek elején fedezték fel maguknak a hátizsákos turisták, akkortájt a falu a béke szigetének számított. 2010 környékére azonban a faluban tarthatatlanná vált a helyzet: mint a mirador blogon írja Endre:

„San Pedrót kezdték ellepni a megváltást kereső és Goát már kinövő hippik irgalmatlan mennyiségű kábítószerrel elárasztva az utcákat. Ekkortájt, ha az ember betért egy bárba, az itallap mellett külön fűmenü is volt, éjfél után pedig hasis- és kokainszag terjengett az utcákon. Az őslakos tzituhilek inkább az alkohol pártján álltak, a helyi fiatalok így gyakran keveredtek összetűzésbe a droghatás alatt álló európai utazókkal. Az éjszakai verekedéseknek végül az akkori polgármester vetett véget, aki utasította a rendőrséget, hogy razziázzanak a külföldi kézben lévő klubokban, és söpörjék ki a kábítószert San Pedróból. Az akció sikerrel járt, San Pedro pedig lenyugodott”.

San Pedro mostanában inkább a túrázók célpontja, mi is ezért jöttünk ide csapatommal, hogy megmásszunk egy tökéletesen szép vulkánt. San Pedro La Laguna falu fölött, 1800 méter magasan van a nemzeti park (San Pedro Ecological Park) bejárata, az út pedig durván meredeken emelkedik végig, a vulkán 3020 méter magas tetejéig. A vulkánra vezető út kávéültetvények mellett is elhalad, fotóztam kedvenc kávébogyóimat. Utólag tudtam meg, hogy sokak szerint itt, San Pedro és San Juan környékén termesztik Guatemala legjobb kávéját!

A túra egyébként ugyanazon az útvonalon jön vissza, megtételéjhez 5-6 óra szükséges oda-vissza. Útközben kis fatáblákon jelzik, hogy átléptük például a 2000 m-es szintvonalat, és van két jó kis fából ácsolt kilátópont is, amelyből a tó nyugati medencéjére láthatunk rá. Apropó vulkánok: a San Pedro mellett a másik két tópartot meghatározó vulkánra is fel lehet menni: ide a kiindulóhely San Lucas Tolimán, innen lehet feljutni a Tolimán- és Atitlán-vulkánokra.

 

***

Indián orr Az instagramnak (is) köszönhetően az Indián orra (La Nariz del Indio) hihetetlenül gyorsan Guatemala egyik leglátogatottabb kilátóhelyévé vált, megérdemelten egyébként. Az indián orrához, csakúgy, mint a San Pedro vulkánhoz is a kiindulási pont San Pedro La Laguna, vagy San Juan La Laguna falvak, ahová mi is bő fél órás hajókázással jutottunk át Panajachelből. Az Atitlán-tó nyugati partján fekvő tzutuhil falvakban aztán kereshetünk egy platós furgont, és úgy utazhatunk, mint a helyi indiánok: platón állva, a szerpentineken vadul kanyarogva.

San Juan La Laguna faluból tíz kilométer az út a hegy tetejére: először áthaladunk a még tóparti San Pablo La Laguna településen. San Juan tzutuhil, San Pablo azonban már cakchikel falu: ami azonban durva: a két falu nem érti egymás nyelvét, az utcán, spanyolul beszélnek egymással! San Pablóból 500 méter szintet szerpentinezünk a 2100 m magasan fekvő Santa Carla faluig.

Itt amúgy régebben a helyi indiánok nem nagyon szerették, hogy mindenféle fura gyalogos turisták járkálnak át földjeiken, nem nagyon értették mi dolguk van ott. Aztán akkor, amikor Santa Clara lakosai meglátták ebben a bizniszt, egyszerre több ösvényt is megnyitottak, de ekkor meg már az összes telektulajdonos pénzt kezdett szedni az áthaladásért Nagy Endre visszaemlékezése szerint. 2020 januárjában már szerencsére csak egy helyi vezetőt kell fogadni az oda-vissza 3,3 kilométeres, fotózással együtt 2 órás túrához.

A túraút egyébként kukorica és kávéföldeken át visz itt is. A panorámafotósok kísérgetésén túl, az egyre több turista ellenére az indiánok mintha tudomást sem vennének a világ változásairól, élnek ősi társadalmi rendjük keretei között, termelik a kávét s a kukoricát. Itt, az Indián orrhoz gyalogolva láttam szerintem életem legmeredekebb kiskertjét és kukoricaföldjét, szerintem van egyensúlyérzékem, de én állni alig bírtam rajta, nemhogy kapálni tudnék rajta, szóval minden tiszteletem ezeké az embereké. Az indiánok legfontosabb tápláléka egyébként régen is, ma is a kukorica. A kukoricaföldeket ma is ugyanúgy művelik meg, mint őseik: kiirtanak, majd felgyújtanak egy darab erdőt, az első eső után hegyes bottal kb. 30 centiméteres mély lyukakat fúrnak a rendszerint fölszántatlan földbe, s minden lyukba három-hat kukoricaszemet tesznek. A nap sugárzása errefelé olyannyira erős, hogy a kukorica még 3000 méter magasban is megterem!

Nade itt most nem a kukorica az érdekes, hanem tényleg a kilátás. Ami bizony tényleg kihagyhatatlan, annyira szép a 2200 m magasan álló Indián orráról. Guatemala talán leglátogatottabb kilátópontja lett ez a külföldiek körében!

A kilátóból szemügyre véve a tájat, megállapíthatjuk, hogy a tó medencéje szélárnyékban fekszik, ezért viszonylag kevés a csapadék, a hegyoldalakat pedig szárazságtűrő cserjés bozót fedi, gyakori a kaktusz és az agavé.

Az Atitlán-tónál egyébként 1977-ben járt a jeles magyar földrajzos-utazó, Balázs Dénes is, aki a Vándorúton Panamától Mexikóig című 1981-ben megjelent könyvében adta fejezetcímnek, hogy Atitlán, a tavak szépe, előtte tisztelegve lett az én bejegyzésem címe is ez, illetve az Indián orránál ülve is idézzük fel Balázs Dénest, aki ezt írta az Atitlánról: „Olyan vidék ez, ahol heteket lehet eltölteni – és minden nap új élményeket hoz”.

Kép és szöveg: Barna Béla

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide!
Ha tetszett, támogass minket!