Gabriel García Márquez életének főbb helyszínei

Kolumbia híres szülötte Gabriel García Márquez (1927–2014) a világhírű író, a mágikus realizmus mestere, a Szerelem a kolera idején és a Száz év magány írója. Most azonban nem (csak) a műveire, hanem az ő életének a helyszíneire fókuszálok ebben a bejegyzésben Kolumbiától Kubán át Mexikóig. 

Egy vasárnapi napon, Aracatacában, Kolumbiában, 1927. március 6-án, reggel kilenckor (miközben odakint az évszakhoz nem illő vihar tombolt), nyakára tekeredett köldökzsinórral megszületett Gabriel José García Márquez. Megelőzve a további bajokat, a baba testét rummal és szentelt vízzel dörzsölték be, de azért még bő három évig nem keresztelték meg.

S bár Macondo egy képzeletbeli falu Kolumbiában, ahol az irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Gabriel García Márquez Száz év magány című regénye játszódik, ez a képzeletbeli falu sok tekintetben hasonlít Aracatacára. Arra a falura, ahol Gabriel García Márquez született és a gyermekéveit töltötte nagyszülei házában. Maga García Márquez az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című önéletrajzi regényében azt írja, hogy emlékei szerint Macondo egy banánültetvény neve volt Aracataca közelében, a névtáblát pedig a vonatból látta, amikor nagyapjával együtt utaztak.

Nem sokkal García Márquez (Gabito) születése után apja gyógyszerész lett, és feleségével a közeli nagy kikötővárosba, Barranquillába költöztek, de a kicsi Márquez nagyszüleivel maradt Aracatacában. 1938-ban aztán őt is Barranquillába vitték, majd 1939-ben az egész család a trópusi őserdős dzsungelbe, Sucréba költözött, egy világvégi kisvárosba, ahonnan sehová nem vezet út vagy vasút. Gabitónak ez a város sötét és nyomasztó volt, ez volt a névtelen pueblo (kisváros). Ráadásul egy traumatikus élmény is ide fűződik még: az apja a La Hora nevű bordélyházba küldte a 13 éves fiát.

1943 januárjában indult el Bogotába, hogy szerencsét próbáljon a fővárosban, de az ötven kilométerre fekvő Zipaquira fiúgimnáziumába vették fel, ahol az olvasás volt a fő kedvtelése, de egy Berenice Martinez nevű nővel is szenvedélyes románcot folytatott. Sőt, viszonyt kezdett egy idősebb asszonnyal, egy orvosfeleséggel is, és a férj távollétében éjszakai látogatásokat tett a nő hálószobájában. Itt is érettségizett le 1946-ban.

1947. február 25-én pedig már be is iratkozott a Kolumbiai Nemzeti Egyetemre, Bogotában (Universidad Nacional de Colombia). Tanulmányai nem igazán kötötték le, a száraz paragrafusok helyett szívesebben olvasott verseket és Kafkát. García Márquez a jogi karon kezdett tanulni, de ideje nagyrészét inkább a környező kávéházakban töltötte, ahol olvasással és írással foglalkozott. Első prózáit 1947-ben az El Espectador nevű kolumbiai lap jelentette meg, elsőéves joghallgató korában.

García Márquez 1948 áprilisában, pénztelen diákként érkezett Cartagenába Bogotából: 1948 májusában, amikor már a Cartagenai Egyetem növendéke volt a karibi tengerparton, egy ottani új napilapnak, az El Universalnak kezdett el dolgozni. Nem sokkal később ott is hagyta az egyetemet, hogy teljesen az újságírásnak szentelhesse az életét.

Márquez életének három fontos kolumbiai helyszíne egymástól teljesen különböző város: az író kedvenc városa Cartagena volt. Cartagena egy jellegzetes, koloniális város, a tengerparton hatalmas fal veszi körül. A régi városrész egyszerűen gyönyörű, de a félszigeten manapság felhőkarcolók is merednek az ég felé. Az óvárosban szinte megelevenednek Gabo regényei, a Szerelemről és más démonokról vagy a Szerelem a kolera idején.

A Plaza Fernández de Madridon, amelyet García Márquez úr szerelmi történetében az Evangéliumok parkjaként fogalmazott meg, az utazó ma is pontosan ott ülhet, ahol a reménytelen fiatalember ült volna. Egy másik hely, ahol García Márquez úr inspirációt talált, a Plaza Bolívar volt, amely az óvárosban található. A tér egyik oldalán oszlopos árkád húzódik, amelyet a „kolerában” az írástudók árkádjaként ismernek.

1950-ben Barranquillába költözött, 1953-ig élt itt, ahol az El Heraldo munkatársa lett. Egy bordélyházként működő garniszállóban (Residencias New York) vett ki szobát, és ott írta meg első kisregényét, a Söpredéket.

1954 januárjától 1955 júliusáig García Márquez újra Bogotában élt, és rendszeresen írt a bogotai El Espectadorba, életrajzírói szerint sztártudósító volt.

1955-től kezdődött külföldi tudósítói karrierje is, mivel Kolumbiában nem volt többé biztonságban: két és fél évet töltött Európában (Rómában, Párizsban, Barcelonában).

Az Avianca légitársaság Colombian nevű repülőgépével repült Bermudán, az Azori-szigeteken, Lisszabonon és Madridon át Párizsba. Onnan vonattal utazott a svájci Genfbe, majd onnan tovább Olaszországba. Triesztben vonatra szállva 1955. szeptember 21-én érkezett meg Bécsbe, majd onnan Csehországba (Prága) és Lengyelországba (Krakkó, Auschwitz), október végén tért vissza Olaszországba.

Egy ideig (1956-57) Párizsban élt: munkanélküliként, barátai támogatásából. Innen kiindulva az 1957-es moszkvai Világifjúsági Találkozó résztvevőjeként a keleti blokk államaiba is eljutott: hárman vágtak bele a nagy kelet-európai kalandba. Egy párizsi hetilap tördelőszerkesztője, egy olasz világcsavargó, a milánói lapok alkalmi tudósítója és ő. Tudósításait Kelet-Berlinből, Lipcséből, Varsóból, Krakkóból, Prágából és Budapestről is küldte (Utazás Kelet-Európában címmel magyarul is megjelent).

Gabo lisszaboni gépe 1957. december 23-án szállt le a venezuelai Maiquetia repülőtéren. Visszatérve Dél-Amerikába Márquez 1958. március 21-én Baranquillában feleségül vette gyermekkori szerelmét, Mercedes Barchát, akivel két fiuk született, Rodrigo és Gonzalo. A család szinte állandóan úton volt: Márquez a venezuelai Caracasban, a kubai Havannában, később New Yorkban, majd Mexikóban dolgozott egy hírügynökség munkatársaként. 1961 januárjában utaztak el New Yorkba, öt hónapot töltöttek ott, majd a család Greyhound busszal az Egyesült Államok déli részén keresztül (Maryland, Virginia, Georgia, Alabama) nekivágott Mexikónak: Laredónál érték el a határt. Itt vonatra szálltak és 1961 júniusának a végén érkeztek meg Mexikóvárosba, és itt le is telepedtek (1961-64).

Elkezdte érdekelni a filmezés, ami miatt irodalmi téren öt éves alkotói válság következett, mígnem 1965-ben a családi nyaralásra tartva az Acapulcóba vezető úton, érezte meg, hogy végre rátalált saját hangjára és témájára, amikor hirtelen megjelent előtte a „regényfolyó”, melyet kora ifjúsága óta meg akart írni. Rögtön megfordíttatta az autót, hazaérve pedig 18 hónapra bezárkózott a szobájába, és csak írt és dohányzott. Ennek eredménye lett leghíresebb műve, a Száz év magány. Az 1967-ben elkészült regény a Buendía család misztikus, csodás története, a mágikus realizmus gyöngyszeme.

A Száz év magány megírása után García Márquez visszatért Európába: a García család 1967. november 4-én érkezett meg Spanyolországba, Barcelonába. Rövidre tervezték az itt tartózkodást, de végül – ahogy Mexikóban is – hat évig maradtak. 1971-ben Barcelónából kilenc hónapra visszautaztak Latin-Amerikába: Baranquillában házat béreltek, voltak Caracasban, hajóztak a Karib-tengeren, majd hat hónapnyi Kolumbiai tartózkodás után 1971 július 9-én a baranquillai repülőtérről útra keltek Mexikó felé. Szeptember végén pedig Mexikóvárosból New Yorkon, Londonon és Párizson keresztül a család visszarepült Barcelónába.

Közben Márquez 1975 júliusában Kubába utazott, melyről írt is tudósításokat Keresztül-kasul Kubán cím alatt. Utána nyáron az egész család összegyűlt Mexikóban, s ekkor találták meg azt a házat, ami 30 évvel később is még a lakhelyük volt.

Az 1970-es évek végétől tehát ismét Mexikóban élt, és egyre aktívabban vett részt a közéletben is. 1976 márciusában és áprilisában García Márquez ismét Kubában volt, Fidel Castrónál; nyíltan vállalt baloldali nézetei és Fidel Castróval fenntartott barátsága miatt hazájában és az Egyesült Államokban nem volt szívesen látott vendég. 1979 nyarán az egész család utazgatott szerte a világban, megfordultak többek között Japánban, Vietnamban, Hongkongban, Indiában és Moszkvában. 1981 nyarán feleségével és kolumbiai barátaikkal az Óvilágban utazgattak, megnézték Párizst, Amszterdamot, Görögországot és Rómát. 1981 augusztus végén pedig García Márquez és Mercedes ismét Fidel Castróval nyaralt a kubai tengerparton.

García Márquez 1982-ben megkapta az Irodalmi Nobel-díjat regényeiért és novelláiért. Az ezt követő időszakban az írás mellett utazott, tanított és politizált. Márquez és Mercedes a Nobel-díj után 1982. december 30-án hosszabb tartózkodásra Kubába, Havannába repültek, ahol a hatos számú protokollházban rendezkedtek be, ami néhány évvel később aztán kubai otthonuk is lett. 1983-ban újra Kolumbiába repült, „alkotói szabadságának” évét legnagyobbrészt Bogotában töltötte, majd Cartagénába repült, amely nemsokára elsődleges kolumbiai úti céljává vált, és a legtöbb jövőbeni könyve is itt játszódik.

Csak adalék, hogy azon a napon, amikor García Márquez megtudta, hogy megkapta a Nobel-díjat, kijelentette a sajtónak, hogy fel akarja építeni álmai házát Cartagenában.

A Szerelem a kolera idején egy karibi városban játszódik, amelyben egyértelműen felismerhető az 1870-es és a korai 1930-as évek közötti Cartagena. A mű a szerelemről és a szexről, a házasságról és a szabadságról, a fiatalságról és az öregségről szól.

1991 környékén megerősítette hosszú távú szándékát, miszerint Mexikó és Kolumbia között fogja megosztani az életét.

S bár csaknem 50 éven át élt házasságban Mercedes Bachával, ennek ellenére az 1990-es évek elején szerelmi viszonyt folytatott egy nála 33 évvel fiatalabb mexikói író-újságírónővel, Susana Catóval, akitől született egy lánya, Indira – fedte fel 2022-ben az El Universal nevű cartagenai székhelyű lap. A lány nem viseli világhírű apja nevét, édesanyja családnevén anyakönyvezték. Márquez Kubában ismerkedett meg az újságírónővel, aki egy kolumbiai folyóirat számára készített vele interjút. Később együtt írtak forgatókönyveket.

1999-ben nyirokcsomórákot diagnosztizáltak nála, később demenciát. A kemoterápia egy Los Angeles-i kórházban sikeresnek bizonyult, és a betegség remisszióba ment. Ezt követően visszavonultan élt, az írással azonban nem hagyott fel. “Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni” – ezzel a mondattal indította útjára azt a hatalmas regényfolyamot, amit a saját életéről szándékozott megírni. Végül a tervezett háromból csupán az elsőt írta meg, Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel.

Márquez, a mágikus realizmus műfajának vezéralakja 2014. április 17-én, 87 évesen hunyt el Mexikóvárosban, ahol élete egy részét leélte. Felesége, Mercedes 2020. augusztus 15-én halt meg ugyanilyen idősen.

2019. december 9-én Carmenza Jaramillo asszony őexcellenciája, Kolumbia magyarországi nagykövete és dr. Tóth József, a XIII. kerület polgármestere avatta fel a Gabriel García Márquezről elnevezett parkot.

Barna Béla

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide!
Ha tetszett, támogass minket!