Marathon, a görög lihegve fut

A görög-perzsa háborúk egyik leghíresebb csatája az i.e. 490-ben zajlott marathoni csata volt, ahol a görögök visszaverték a túlerőben lévő perzsa támadást. A maraton név Pheidippidész görög katona legendájához kapcsolódik, aki azért futotta le a csata helyszíne és Athén közötti 40 kilométeres távot, hogy a győzelem hírét megvigye. A legenda szerint az üzenet átadása után holtan rogyott össze. Ebből a legendából alakult ki a maratoni futás 42195 méter távú futóversenye, mely a kitartás egyik szimbólumává vált. Jelen bejegyzésben ezt a témát járjuk körbe kicsit részletesebben.

Az antik világ legnagyobb állama az Óperzsa Birodalom volt: az akkori világ népességének majdnem fele élt a virágkorában 8 millió km² területű birodalomban. A II. Kürosz (Kurus) alapította szuperhatalom i.e. 546-ban megtámadta és legyőzte a kis-ázsiai Lüdia királyát, ezzel a térség az Óperzsa Birodalom egyik szatrapiájának, tartományának része lett. A perzsák uralma ellen azonban fellázadtak, s ezt nevezi a történetírás jón felkelésnek, i.e. 499–493 között. Mivel Athén is támogatta a jón felkelést, így azt szokták mondani, hogy ez a lázadás robbantotta ki tulajdonképpen a görög–perzsa háborúkat, ahol a görög poliszok és az Óperzsa Birodalom állt hadban egymással.

Az első perzsa hajók (Mardoniosz vezetésével) i.e. 492-ben indultak el a görögök ellen, ám az Athosz-hegynél viharba keveredtek és a hajóhad odaveszett.

Két évvel később, i.e. 490-ben száz hadihajóból és ötszáz szállítóegységből álló perzsa flotta indult neki a görögöknek! Az i.e. 490-es hadjárat során leigáztak számos szigetet (például Náxoszt), felperzselték az Euboián található Eretria városát, majd pedig Marathónnál szálltak partra.

Hogy miért pont itt, arra a Rubicon folyóiratban olvastam azt, hogy a perzsa flottát Peiszisztratosz türannosz száműzött fia, Hippiasz kalauzolta Marathón partjaihoz. Jól tudta – mivel itt feküdtek családi birtokaik –, hogy ez az egyetlen olyan síkság Attikában, ahol a perzsa lovasság fölényét ki tudják használni az athéni nehézfegyverzetű gyalogsággal szemben.

Szóval i.e. 490 zajlott a híres marathoni csata (Μάχη τοῦ Μαραθῶνος) is, ahol a görögök visszaverték I. Dareiosz (Δαρειος) perzsául Dárajavaus, közkeletű magyaros nevén: „Dárius” király, illetve Datisz és Artaphernész vezette perzsa támadást. Mellékszál, de említsük meg, hogy az ókori világ leggazdagabb királyának nevéből jönnek az „Erre még Dárius kincse sem lenne elég!” vagy a „Még Dárius kincsét is elköltené!” magyar szólások. Életéről egyébként a Dárius király nyomában Iránban cikkünkre kattintva olvashattok bővebben.

De térjünk vissza a marathoni csatamezőre, ahol valószínűsíthetően 490 augusztusában zajlott le a világtörténelem egyik legnevezetesebb csatája. Az athéniak 9-10 ezer főt számláló nehézgyalogos serege a marathoni síkság délnyugati részét vette ellenőrzés alá, az elvileg kétszeres túlerőben lévő, húszezres sereget alkotó perzsák pedig a síkság északkeleti oldalán sorakoztak fel. Táboruk pedig az Oinoé folyótól északra, a Nagy-mocsarak közelében állt, s ezek közelében vetettek horgonyt a perzsa sereget szállító hajók.

Az athéni sereget tíz sztratégosz vezette, illetve félig-meddig fővezér-szerűségként Miltiádész; az ütközet kezdetén a görög középhad előretört, majd hátrálást színlelt s a perzsa sereget maga után csalta, miközben a jobb- és balszárny körülzárta az ellenséget és győzelmet aratott.

A perzsák közül menekülés közben sokan a mocsarakba fulladtak. A körülzárt perzsák nagy részét, Hérodotosz szerint 6400 embert, lemészároltak. Az athéniak vesztesége mindössze 192 polgár volt, akiknek hamvai fölé a csata után sírhalmot emeltek.

Ha ma valaki Marathón faluba látogat, egy elkerített térség közepén láthatja a híres sírdombot. A megmaradt perzsa haderő hajóra szállt és visszahajóztak Kis-Ázsiába, ezzel véget is ért a perzsák 490-es európai hadjárata.

Érdekes adalék az athéniak demokratikusságára, hogy az ünnepi mámorban úszó Athénban amikor a siker egyik fő kovácsa, „Miltiadész babérkoszorút követelt magának, visszautasították őt, mondván: nem ő győzött, hanem az athéni nép. Ha majd egyedül veri meg a „barbárokat”, akkor kérjen a maga számára kitüntetést” (Kertész, p.49).

S ha már Miltiadész (Μιλτιάδης, i.e. 550-489) akkor szóljunk mellette is talán. Az athéni arisztokratának, sztratégosznak és a marathóni csata győztesének bizony csúnya véget ért az élete. A győztes marathóni után Miltiadész egy 70 hajóból álló hadjáratot vezetett azon szigetek ellen, akik a perzsákat támogatták.

Ez a hadjárat azonban nem volt sikeres, megtámadta például Pároszt, de nem tudta elfoglalni. Sőt, Miltiadész súlyos lábsérülést szerzett. Fura módon azonban irigyei és ellenfelei követelték Athénba való visszatérését, árulással vádolták és halálra ítélték. Fia hiába tette le azonban az óvadékot, börtönbe küldték, ahol a lába elüszkösödött és belehalt.

A csata helyszínén ma több látnivalót is felkereshetünk, egy archeológiai múzeumot, a győzelmi oszlopot, a sírhalmot és Miltiadész szobrát is.

——————-

Ám a marathoni csatához még kapcsolódik egy romantikus história, amely szerint egy fiatalember, bizonyos Pheidippidész (Φειδιππιδης) teljes fegyverzetben futva vitte meg Marathónból Athénba a győzelem hírét, nehogy a város véletlen megadja magát. A város kapujában aztán csak annyit tudott mondani, hogy „üdvözöllek, mi győztünk”, majd a megerőltető futástól kimerülten, holtan rogyott össze. S bár ugye nem biztos, hogy létezett, de bronzszobra azért van Pheidippidésznek a maratoni országút mellett.

Illetve létezhetett, de nem a marathoni futás, hanem a spartathlon lefutójaként, ugyanis Hérodotosz elbeszélése szerint i.e. 490-ben, a marathóni csata előtt Miltiadész athéni sztratégosz egy küldöncöt menesztett Spártába, hogy segítséget kérjen Leonidász királytól a perzsák ellen. Hérodotosz így emlékszik Pheidippidész futásáról:

„Mielőtt a hadvezérek elhagyták volna a várost, követet küldtek Spártába egy Pheidippidész nevű athéni férfit, aki nagyon gyorsan tudott futni, és ez is volt a foglalkozása…” Pheidippidész futása tehát tulajdonképpen inkább a spartathlon alapja, mely 225 kilométerével az egyik legkeményebb ultramaratoni futás a világon. Újra 1983 óta rendezik meg, a futók az Akropolisz lábától Leonidász király Spárta főterén álló szobráig futnak.

Kertész István kiváló könyvében (Ez történt Marathónnál) egyébként rengeteg logikus kérdést tesz fel a maratoni futás legendájával kapcsolatban, hogy például miért nem lovagolt szegény fiú, vagy hogy miért is kellett volna 40 kilónyi fémpáncélzatban futnia, és így tovább. Persze az ilyen mesék nemesítik a lelket, s ennek tiszteletére ma is marathoni futásnak hívják, ha valaki lefutja az egészen pontosan 42195 méteres távot.

Na de miért is annyi? A maratoni táv még egy érdekességére testnevelő szakos tanár kollégám, Asszonyi Evelin hívta fel a figyelmemet. Szerinte a maratoni futás távja hosszabb, mint az eredeti Athén-Maraton távolság, ami amúgy is bizonytalan, hiszen van, aki szerint az csak 36 kilométer.

Nos, a sztorit jóval később kell megvizsgálni: Michel Bréal (1832-1915) francia filológus és nyelvész találta ki tulajdonképpen, hogy legyen ilyen futás, ő azt a javaslatot tette barátjának, Pierre de Coubertinnek, hogy ezt az eseményt vegyék fel az 1896-os athéni első újkori olimpia programjába. Ez meg is történt, és az általa megálmodott maratoni futás egy nagy érdeklődéssel várt szám volt az első újkori olimpián 1896-ban Athénban.

Egyébként 17 sportoló indult el az első modern olimpiai maratonon, s kevesen tudják, hogy a bronzérmes magyar sportoló volt, Kellner Gyula (1871-1940), ideje pedig 3:06.35 volt. Máig is ez az egyetlen magyar olimpiai érem maratonfutásban. (Az 1896-os magyar olimpiai résztvevők csoportképén Kellner Gyula bal oldalon áll)

Namármost az első olimpiákon még csak körülbelül mérték le a legendás távot, de igazából nem volt egységes, csak olyan 40 kilométer körüli. S bizony a briteknek köszönhető a mai pontos táv, mivelhogy az 1908-as londoni olimpián a Windsori kastélyból a White-City Stadionig 42 kilométer volt a távolság, ezért hát felemelték 42-re. És a maradék 195 méter? Nos, az pedig Alexandra királynő tiltakozása miatt került bele, akinek nem tetszett, hogy a futók nem a stadion királyi díszpáholya előtt érnek célba. A királynőnek köszönhető tehát, hogy a maratoni futók mind a mai napig 42195 métert teljesítenek.

A végleges és ma is érvényes hosszt 1921-ben rögzítette a nemzetközi atlétikai szövetség (IAAF), és 1924-ben már eszerint zajlott a verseny. A modern olimpiai játékok egyébként a maratonnal érnek véget, ahol is a futók beérkeznek az olimpiai stadionba. Az 1896-os és a 2004-es athéni olimpiákon a versenyt az eredeti helyszínen, Marathón és Athén között rendezték.

A maratoni futásnak van egy jó kis múzeuma is Marathon városában, itt mindent megtudhatunk, még Kellner Gyula nevével is találkozhatunk a kiállításon.

A világtörténelem egyik legnevezetesebb csatáját és a híres futást számtalan művészeti alkotás feldolgozta, 2010-ben pedig Görögország a csata 2500. évfordulójára 2 eurós emlékérmét bocsátott ki. Említsük meg Luc-Olivier Merson 1869-es romantikus festményét a marathóni hírhozóról, de bizony Pheidippidésznek még a Louvre-ban is van szobra (Jean-Pierre Cortot alkotása 1834-ből).

Ám jóval szélesebb közönséget ért el 1981-ben Magyarországon a Neoton família nevű zenekar egyik dala, a Maraton: „Régi idők, antik idők, a görög lihegve fut. / Ereje már, végére jár, de Athénig még eljut. / Perzsel a nap, vakít a nyári ég, / negyvenezer lépés a kedvetekér”.

Kép és szöveg: Barna Béla

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide!
Ha tetszett, támogass minket!