Pelée, a tömeggyilkos vulkán

A karib Martinique szigetének legmagasabb pontja a Mt. Pelée (1397 m). Ehhez a tűzhányóhoz kapcsolódik az emberiség történetének egyik legnagyobb természeti katasztrófája: az 1902. május 8-án bekövetkezett fő kitörés következtében 30 ezer ember halt meg.

Ha a Mt. Pelée vulkánját és annak történetét akarjuk megismerni, érdemes rászánni egy egész napot. Egyrész vezet egy túraösvény fel a hegyre, érdemes azt bejárni, majd miután megmásztuk a hegyet, Saint Pierre városában a hegy lábánál is tegyünk egy sétát.

Nézzük először a túrát: ha a hegyre akarunk menni, érdemes kocsival műúton Le Morne-Rouge-on át egy 820 méter magasan lévő parkolóig menni és onnan gyalogoljunk fel egy ösvényen a hegyre. Itt csaknem állandóan szitál az eső, hatalmas mohapárnák és cserjebozót borítja a hegyet, mely egyébként védett terület: Réserve biologique intégrale de la Montagne Pelée.

A kráter peremén körbetúrázva a hegy második legmagasabb pontját, a Le Chinois-t (1395 m) érhetjük el. A túra szintemelkedése 580 méter. Az út mentén nincs forrásvíz, ezért mindenképpen vigyünk magunkkal vizet.

A kaptatós, néhol falépcsős sziklás ösvény egyébként könnyen járható, fantasztikus hangulata tud lenni esőben is.

Pár óra alatt megjárhatjuk a hegyet, majd Saint Pierre városkában tanulmányozzuk a vulkán pusztításakor mementóként meghagyott néhány romot, s ha kedvünk tartja, kukkantsunk be a katasztrófa emlékmúzeumába: a Mémorial de la catastrophe de 1902 nevű kiállításra a belépődíj 8 euró.

 

És most akkor szóljunk nagyon részletesen a hegyről és a nevezetes vulkánkitörésről.

A sziget legmagasabb pontja a Montagne Pelée (1397 m). A Mont Pelée (röviden Mt. Pelée, franciául: Montagne Pelée, jelentése kopasz hegy) a karibi Kis-Antillák vulkáni láncának tagja, egy tipikus szubdukciós zóna terméke: az Észak-amerikai-kőzetlemezhez tartozó óceáni litoszféra nyugati irányú, a Karibi-kőzetlemez alá való bukásának következtében alakult ki, és azt is tudjuk, hogy a hegy legidősebb kőzetei több mint 200 ezer évesek.

Önmagában ettől még nem lenne érdekes a megmászása a nem vulkános érdeklődésűeknek, meg ugye a kilátás sem garantált a legtöbbször, de ha azt írjuk, hogy ehhez a tűzhányóhoz kapcsolódik az emberiség történetének egyik legnagyobb természeti katasztrófája, akkor már izgalmasabb.

Balázs Dénes geográfus Szigetről szigetre a Kis-Antillákon című könyvében így írt erről: „A hegy lábánál, a tengerparton épült Saint Pierre városa, amely Martinique székhelye volt. A díszes templomokkal, szép középületekkel és fényes szórakozóhelyekkel teli várost a századfordulón az Antillák Párizsaként emlegették. 1902. május 8-án reggel a katonai kórház toronyórája 7 óra 52 percet mutatott, amikor a Pelée-hegy felől hirtelen lilásan villogó, vészesen dübörgő tüzes gázgomolyag jelent meg és pillanatok alatt elhamvasztotta a várost 30 ezer lakójával együtt”.

Hogy ez hogyan volt lehetséges, nézzük részletesebben az esemény kronológiáját. A vulkán első működéséről 1851-ből tudunk, az akkori mocorgása nem sok vizet zavart, mindössze egy kis kitörés zajlott le, gyenge hamuszórással.

Fél évszázaddal később azonban durván beindult. Harangi Szabolcs vulkanológus kiváló könyvében sokat foglalkozik ezzel a vulkánnal is, ebből is tudhatjuk, hogy a vulkán újraéledésének jeleit 1902. március 23-án észlelték először, majd április vége felé egyre aktívabbá vált. Gyakori robbanások, hamu- és kőzetkitörések követték egymást, a kitörések egyre hevesebbé váltak. A fővárosra hamueső szállingózott, és csípős kénes gázok terjengtek a levegőben. Ezek töménysége néha már olyan szintet ért el, hogy sokan nedves zsebkendővel az arcukon közlekedtek.

Végül május 5-én aztán bekövetkezett a legrosszabb: a felfelé nyomuló izzó magma forrásig hevítette a krátertó vizét, mely így forrón kizúdulva, 90 km/órás sebességgel száguldva a Riviere Blanche völgyében elsöpört egy cukorgyárat, hatalmas kőzetdarabokat, földet, sarat ragadva magával. Az egész a tengerre kiérve akkora hullámokat keltett, hogy elsüllyesztett egy jachtot, mindenkit elpusztítva rajta. Na ezt már komolyan vették a városka lakosai, és próbáltak menekülni. Azonban közbeszólt a politika: május 10-re írtak ki a választásokat, és a részvétel miatt aggódó politikusok a maradásra buzdítottak és nem engedték menekülni az embereket, sőt, a környező településekről is itt kerestek oltalmat az emberek, így a városban tartózkodók száma a pusztulás idején elérte a 30 ezer főt.

1902. május 8-án reggel 7 óra 52 perckor aztán bekövetkezett a végzetes kitörés. Egy francia csillagász, Roger Arnoux pont egy magaslaton tartózkodott a katasztrófa idején, ő két egymást követő robbanást figyelt meg:

„…a krátert figyelve egy kis felhőre lettem figyelmes, amit két másodperccel később egy nagyobb követett. A sötét felhő szorosan a földhöz tapadva mozgott, és nagy sebességgel gördült lefelé a meredek hegyoldalon St. Pierre városa felé. Ahogy lefelé robogott, közben fölfelé egyre terebélyesedett. Rövidesen már majdnem olyan magas volt, mint amilyen hosszú. A kavargó gőzök káoszát villámok világították át, és az egészet fülsiketítő zaj tette félelmetessé.”

A második robbanás felhője nagy sebességgel rohant a város felé: a megfigyelés szerint a gáz és törmelék keveréke igen sűrű volt. Az ilyen ún. izzófelhő addig ismeretlen volt a tudomány számára, így az ilyen működést Pelée-típusúnak nevezték el – amelynek egyetlen igazi jellegzetessége az izzófelhő. A városra ömlő tüzes gáz hőmérséklete a nyomok tanúsága szerint elérte a 600-700 Celsius-fokot! Ezt a helyszínen talált olvadt üvegmaradványok és ruhák bizonyítják, amit egyébként láthatunk is a múzeumban.

Ahogy a Mt. Pelée megjelent az újságok címlapján, a magyar származású, sátoraljaújhelyi születésű Angelo Heilprin (1853-1907), amerikai geológus professzor azonnal indult Martinique szigetére. George Kennan újságíró kísérte fel a hegy csúcsára. Heilprin 1903-ban publikált könyvet a vulkánról. Május végén a francia akadémia is küldött geológust a szigetre, Alfred Lacroix személyében: ő júniusban figyelte meg a hegyet, majd visszament Franciaországba, így maradt le a július 9-i és augusztus 30-i nagy kitörésről. Ez azért fontos, mert két angol, Anderson és Flett július 9-én érkeztek meg a szigetre, pont akkor, amikor újabb izzófelhők rohantak le a hegyről. És mint Harangi Szabolcs is írja könyvében, „ők voltak az első szakemberek, akik közelről figyelhették meg ezt a lélegzetelállító vulkáni folyamatot”. Ez után Lacroix is visszasietett Martiniqura, s fél évig tanulmányozta a vulkánt, ő (és előtte apósa, Ferdinand Fouqué) használta a „nuées ardentes”, azaz az „izzófelhő” elnevezést (további részletek Harangi Szabolcs Vulkánok című könyvében olvashatók!).

A durva fekete izzófelhő tehát elindult a város felé, két perccel később pedig mindenki szörnyű halált halt, rettenetes kínok közt, a város pedig lángokban állt.

Az egyik városi túlélő (Louis-Auguste Cyparis) éppen a börtönben tartózkodott, mikor a katasztrófa bekövetkezett, négy napig hevert föld alatti cellájában, mire kiszabadították. Később kegyelmet kapott, s mint a „St. Pierre-i fogoly”, komoly karriert futott be vándorcirkuszokkal. A másik városi túlélő (Léon Compère-Léandre) egy cipész volt. Két héttel később, május 20-án ismét egy izzófelhő rohant végig a városon, áldozatokat ekkor már nem szedett mert mindenki halott volt.

Később is több hasonló kitörést produkált a hegy, amely még egy különös jelenséggel lépte meg a megfigyelőket. 1902 novemberében egy folyamatosan megszilárduló lávaoszlop jelent meg, amely naponta 10 métert nőtt, és nemsokára elérte a 310 méteres magasságot.

A tűzhányó tehát erről az 1902-es kitöréséről híresült el. A XX. század elejének legpusztítóbb vulkánkitörése tehát 30 ezer áldozatot követelt. A legtöbben az óriási erejű piroklaszt ár következtében vesztették életüket, amely a kitörés után perceken belül elpusztította Saint-Pierre városát.

1902 után némi aktivitásra 1929–1932 között került sor: a tűzhányó napjainkban nem mutat számottevő aktivitást, szunnyad.

Barna Béla

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide!
Ha tetszett, támogass minket!