Közép-Ázsia két leghosszabb folyója az Amu-darja és a Szir-darja, a kettő között pedig a hatalmas Kizil-kum sivatag terül el. Ezt még az 1980-as években jól megtanították a Szovjetunió földrajzának részletes ismertetésekor. A Kizil-kum (üzbégül Qizilqum) jelentése egyébként: „vörös homok”.
A Kizil-kum sivataggal a legtöbb utazó akkor találkozik, amikor egy hosszú (450 kilométeres) sivatagi utazás során az üzbegisztáni Hivából Buharába autózik vagy buszozik a Kizil-kum (üzbégül Qizilqum), azaz a „Vörös homok” sivatagon át.
Hiva (Khiva) városából indulva hamarosan átkelünk egy hídon a földrajzórákon sokat emlegetett Amu-darja folyón. S bár igencsak messze járunk az ókori Hellásztól, bizony, az Amu-darja folyónak is van ógörög neve, úgy hívták akkoriban, hogy Óxosz (Ὦξος). S hogy miért a görög név? Nos, mert Nagy Sándornak hódításai során sikerült átkelnie az Oxuszon (Amu-darja) is, és a túlparton több helyőrséget állított fel. Latinul Oxus volt a neve, perzsául Âmudaryâ, s ha már Üzbegisztánban vagyunk, írjuk le üzbégül is a folyó nevét: Amudarjo.
Közép-Ázsia egyik legfontosabb folyóját két nagy folyó összefolyása hozza létre: az egyik a Vahs, mely egyébként Kirgizisztánban, Os tartományban ered, ottani neve Kizil-Szu (kirgiz: Кызылсуу). A másik ág a Panj (Pandzs, oroszul Пяндж; tadzsikul Панҷ) a Pamírban, Tadzsikisztánból indul. Ha a pamíri forrásvidékétől számítjuk, akkor mintegy 2620 km az Amu-darja hossza, amivel a Föld 29. leghosszabb folyója: de a Vahs és Panj összefolyásától számítva is mintegy 1400 kilométert tesz meg.
Az Amu-darja tehát a Pamírban ered, majd a tadzsik-afgán, illetve az üzbég-afgán határon határfolyó, bemegy Türkmenisztán területére, majd a Kizil-kum sivatag környékén az Amu-darja a türkmén-üzbég határfolyó, majd Üzbegisztánban tulajdonképpen elnyeli a sivatag. Korábban az Aral-tóba ömlött, ma már azonban az intenzív öntözés által tulajdonképpen elhasznált folyó nem éri el a zsugorodó Aral-tavat és egyszerűen eltűnik a Kizil-kum sivatagban, a Turáni-alföldön.
Az öntözés egyébként akkor öltött óriási mértéket, amikor az 1950-es évek Szovjetuniójában kitalálták, hogy az Amu-darja és a Szir-darja környékén tömeges méretekben gyapotot fognak termelni, és ehhez a Kizil-kum sivatagban is hatalmas csatornákat építettek (kényszermunkásokkal is). A gyapot (Gossypium) a valódi kétszikűek közé tartozó mályvafélék (Malvaceae) valószínűleg legismertebb, kiemelkedő gazdasági jelentőségű nemzetsége. A gyapot a trópusi-szubtrópusi vidékeken sokfelé megterem. A legnagyobb gyapottermesztő országok: Kína, India, az USA (Texas és Kalifornia), Pakisztán, Brazília, Üzbegisztán, Törökország, Görögország, Türkmenisztán, Szíria, Egyiptom, Mexikó, Kazahsztán, Ausztrália és Tádzsikisztán.
A Szir-darja és Amu-darja közötti öntözött sivatagokban a Föld harmadik legnagyobb gyapotültetvényeit hozták létre. A gyom és a kártevők ellen nagy tömegű herbiciddel és peszticiddel küzdenek, és hogy a növények ne száradjanak ki forró klímában, öntözik őket 10 alkalommal az aratásig. Az aratásra érett gyapotnövényeket lombtalanító vegyszerekkel fosztják meg lombjuktól.
Az Amu-darján átkelve léptünk be tehát a Kizil-kum sivatagba, a folyó a délnyugati határa, míg északról a Szir-darja határolja. A Kizil-kum területe egyébként nagyjából három magyarországnyi, 298 ezer négyzetkilométer. A Kizil-kum éghajlata kontinentális – ez azt jelenti, hogy a régióban télen és nyáron élesen eltérő a hőmérséklet: a nyár forró, a júliusi középhőmérséklet 26–29 °C, a januári 0 °C és –9°С között van, télen tehát a hőmérséklet általában fagypont alá süllyed. A Kizil-kumban rekkenő nyár van, már 48 Celsius hőmérsékletet is feljegyeztek. Az éves csapadékmennyiség 100–190 mm, nagyrészt télen és tavasszal hullik le.
Szóval megtanultuk jól még gimnáziumban, hogy Amu-darja, Szir-darja és Kizil-kum sivatag. Az 1980-as években részletesen megtanították a Szovjetunió földrajzát, de csak később, egyetemi jegyzetemből tudtam meg többet erről a tájról. A Rudl József (1951-2020) által írt A Szovjetunió utódállamainak földrajza (Dialóg-Campus, 1999) ezt írja: Üzbegisztán északi része „a Kizil-kum sivataghoz tartozik. Különbözik a Kara-kum sivatagtól annyiban, hogy itt a lepusztulás, a denudáció játszotta a fő szerepet, szemben a Kara-kummal, ahol a folyami akkumuláció. A sivatag vöröses homokja (innen a Kizil=vörös elnevezés) alatt letarolt, erősen tagolt variszkuszi hegyvidék helyezkedik el. Darabjai néhol 700-900 m magasra emelkednek ki, tehát a Kizil-kum nem egyhangú buckavidék. Legmagasabb pontja a Tamdi-tau (922 m). A szigethegyeknek köszönhető, hogy a lábaiknál elegyengetett törmelékkúpokban van talajvíz, közöttük létrejöhettek az oázisok.”
A Kizil-kumról természetesen nem csak az egyetemi tankönyvben olvastam, hanem egyéb olvasmányaimban, így Vámbéry Árminnál (1832-1913) is, aki a XIX. században kelt át ezen a sivatagon, hetek alatt, majdnem szomjhalált halva. Vámbéryék csatlakoztak egy Buharába tartó karavánhoz, s június 29-én nekivágtak a Kizil-kum sivatagnak. „Megérkezésünk után tüstént útra keltünk, s varázsszerű látványt nyújtott fényes holdvilágnál a tovahaladó karaván, melynek jobbja felől az Amu-darja hullámai hömpölyögtek, tompa morajjal, bal felől Kizil-kum iszonyú sivataga terült el.”
A Kizil-kum déli szegélyén, a rettenetes Khalata-sivatagon keresztül haladtak. Vámbéry sivatagi utazása nem sokáig volt békés, mert a kazahok nyájait fosztogató türkménekről érkeztek hírek, ezért a karaván az Amu-darjától a sivatag belseje felé húzódott, és itt elfogyott a vizük. A júliusi forróság miatt a sivatagban a karaván egy csepp vizet sem talált, a tevék lesántultak, az egyik utas szomjan halt. S mivel öt napig így haladtak, Vámbéryt is a szomjhalál fenyegette: „Már nem bírtam a magam erejéből leszállani, úgy fektettek a földre. Pokoli hőség égette belsőmet, a fejfájás is elbódított. Azt hiszem, nincs ennél fájdalmasabb halál, s azt hittem, nem érek több hajnalt. Dél fele megindultunk, én elaludtam, s mire másnap reggel (július 10.) fölébredtem, egy agyagkunyhóban találtam magam.” Ekkor Buhara közelében jártak már, ahol a birkákat legeltető perzsa rabszolgák megmentették Vámbéry életét: vízzel kevert savanyú tejet itattak vele.
Buhara felé haladva mostanság a jó minőségű aszfaltút mellett táblák jelzik a fotó-megállóra jó helyeket, ahol a sivatag hangulatát elkaphatjuk. Egy ilyen megállónál szóljunk röviden a Kizil-kum élővilágáról is. Az itteni növényzet egyik legjellegzetesebb tagja botanikusok szerint a fehér szakszaul (Haloxylon persicum) és a fekete szakszaul (Haloxylon aphyllum), amely akár fává is megnőhet. Ez volt egykoron a tevék egyik jellemző tápláléka. A szakszaulon kívül más cserjék, például a zsálya is virágzik a sivatagban. Homoksás kúszik fel a sivatag homokdűnéi között, és tevetövis bokrok tarkítják a tájat: Üzbegisztánban még gyógyászati célokra is használják a tevetövist.
A sivatagi állatok közül említésre méltó a golyvás gazella (Gazella subgutturosa), a saiga antilop (Saiga tatarica), a sárga földimókus, a homoki macska, a farkas és a sivatagi nyúl. Madarak közül a búbospacsirta, az ázsiai sivatagi poszáta, a galléros túzok és a szakszaul-szajkó, valamint a szavannasas említendő, a hüllők közül pedig a homoki boák, viperák, gyíkok, varánuszok (Varanus griseus) és kirgiz teknősök.
Az A380-as (E40) főút és az Amu-darja folyók között találjuk a Kizil-kum Természetvédelmi Területet (Qizilqum Nature Reserve) melyet 1971-ben hoztak létre. A rezervátum területe 101000 km² és az Amu-darja árterületén (tugai) található. Az itteni fauna közé tartozik: baktriai szarvas (Cervus elaphus bactrianus), vaddisznó (Sus scrofa), fácán (Phasianus colchicus), rétisas (Aquila chrysaetus).
Ami a buszablakból látszik, hogy kopár tájon haladunk. Nade mi van a kopár felszín alatt? Nos, a homokdűnék alatt természeti erőforrások hatalmas gazdagsága lapul: a sivatag déli régiója például nagy földgázlelőhelyeket tartalmaz, a hegyes vidékein pedig nagy mennyiségben találtak ásványi anyagokat, türkizt, grafitot és márványt. A sivatag jól ismert arany-, urán-, réz-, alumínium- és ezüst-, földgáz- és olajlelőhelyeiről is.
És ha már itt tartunk, az ősmaradványok kedvelőinek is említsük meg, hogy a Kizil-kum üledékes kőzeteiben rengeteg fosszília van: a lelőhelyek közül legjelentősebb az üzbegisztáni Bissekty Formáció, amelyben több késő krétakori maradványt találtak.
És meg kell említeni, hogy a Kizil-kum sivatagban található a világ egyik legnagyobb külszíni bányája. Az üzbegisztáni muruntaui aranybánya, amely az államilag üzemeltetett Navoi Mining & Metallurgy Combinat tulajdonában van, a világ legnagyobb külszíni aranybánya és összességében a negyedik legnagyobb külszíni bánya a világon! A bánya 38,5 millió tonna ércet termel évente, és a becslések szerint Muruntau összesen körülbelül 170 millió uncia aranytartalékkal rendelkezik.
A muruntaui aranylelőhelyet 1958-ban fedezték fel, a felszíni bányászat pedig 1967-ben kezdődött. Az aranybányászati erőfeszítések várhatóan nagymértékben növekedni fognak a következő néhány évben a környezeti hatásokkal kapcsolatos aggodalmak ellenére. Az üzbegisztáni kormány 3,63 milliárd dollárt költ az aranytermelés növelésére. A bánya jelenleg 565 m mélységű, és várhatóan 1000 m is lesz, ha az összes aranyat kitermelték.
Barna Béla
Frissítés: 2022. szeptember 2-án egy csapattal újra átbuszoztunk a sivatagon Hiva és Buhara között, ekkor készült ez a csoportkép is.