Az utikönyvíró köztársasági elnök

Lennart Meri (1929-2006) a lexikonok szerint író, filmrendező és politikus, az észt függetlenségi mozgalom vezetője, majd 1992 és 2001 között Észtország köztársasági elnöke. Kevesen tudják azonban, hogy útleírásokat is írt. 

A sztori elejéhez el kell mesélnem egy személyes élményt. Mégpedig, hogy kiskamaszként az 1980-as években egy gyöngyösi antikváriumban vettem 50 forintért egy kis könyvet, Lennart Meri Hegyen-völgyön című könyvét, mely 1965-ben, a Táncsics Kiadó Útikalandok sorozatában jelent meg.

Adácsi padlásszobámban mohón olvastam minden világjárásról szóló akármit is, így ezt is. Harminc évvel később, 2019-ben, egyik Üzbegisztán hegyei közé tett utamhoz találtam benne adalékokat, amelyet elmeséltem útitársaimnak, többek között Telek Ákosnak is. A sors úgy hozta, hogy bő fél évvel később Ákossal Tallinnba repültünk. Akkor tudatosult bennem, hogy a repteret az utikönyvíró Lennart Meriről nevezték el. Sőt, még, egy szép nagy domborművet is láttunk a csarnokban. Aztán még több helyen összefutottunk vele, csettintettem is magamban, ejha, Észtországban azért megbecsülik az útleírások készítőit. Nos, gyorsan kiderült, hogy nem utazásai érdemeként lett híres, hanem más miatt, például azért, mert ő volt a független Észtország első köztársasági elnöke.

***

Nézzük is hát, ki volt ez a jeles utkiönyvíró, kalandos életű köztársasági elnök. Lennart-Georg Meri 1929. március 29-én Tallinnban született, édesapja a diplomata és Shakespeare-műfordító Georg Meri volt, édesanyja Alice-Brigitta Engmann.

Apja diplomáciai kiküldetései miatt gyerekkorában zömében külföldön éltek, többek között Berlinben, Londonban és Párizsban: a kis Lennart Meri francia és német iskolákba járt, egyes életrajzok szerint 11 év alatt 9 iskolában 4 különböző nyelven tanult; az észt anyanyelvén kívül folyékonyan beszélt finnül, franciául, németül, angolul és oroszul is. Járt a Volga-vidéki kisváros, Jaranszk középiskolájába is. „Kiskoromtól fogva kénytelen voltam újból és újból megteremteni a magam kis világát. Nagyon nehéz egy olyan osztályban ülni, ahol egy szót sem ért az ember. Azt hiszem, ez tanított meg arra, hogy gyorsan tanuljak, s hogy gyorsan kapcsolatot tudjak teremteni a különböző közösségek tagjaival” – írta magáról.

1940-ben, Észtország szovjet megszállása után Merit családjával együtt Szibériába deportálták, ahol 12 évesen favágóként kellett dolgoznia. 1946-ban térhettek csak haza.

Az igencsak patinás Tartui Egyetem történelem-nyelvészet szakán 1953-ban diplomázott, de nem dolgozhatott történészként. A Vanemuine színház dramaturgja volt, utána 1955-től hat évig az Észt Rádió irodalmi osztályának szerkesztője, dramaturgja és lektora volt.

útikönyvek írásával az 1950-es években kezdett foglalkozni. Első műve Közép-Ázsiáról szól, magyarul 1965-ben Hegyen-völgyön címmel

Útikönyvek írásával az 1950-es években kezdett foglalkozni. Első műve Közép-Ázsiáról szól: 1958-ban egy nagyobb közép-ázsiai utazást tett, erről írt könyvének a Kobrák és karakurtok nyomában (Kobrade ja karakurtide jälgedes) a címe. A másodikhoz egy szibériai kajakutazás szolgáltatta az anyagot, ez Hajósinasok a zöld óceánon (Laevapoisid rohelisel ookeanil) címmel jelent meg 1961-ben. Ez a két külön útleírás magyarul egy kötetben jelent meg 1965-ben Hegyen-völgyön címmel, a Táncsics Kiadó Útikalandok sorozatában, az észt irodalom hazai népszerűsítője, Bereczki Gábor (1928-2012) fordításában.

Bereczki Gábor professzor egyébként írt életrajzot is az észt íróról, melyben azt írja: „Lennart Meri könyvei nem szokványos útleírások, jóval többek ennél. Idősebb barátjához, Juhan Smuulhoz (1922-1971) hasonlóan az utazás alkalom, sőt ürügy számára arra, hogy nagyon sokat elmondjon arról, milyennek látja a világot. E párhuzamtól eltekintve azonban Meri nem utánozza Smuult, sokkal eredetibb egyéniség annál”.

Lennart Meri 1963-tól az Észt Írószövetség tagja volt, 1964-ben pedig már meg is jelent következő utikönyve, a Tűzhegyek országában (Tulemägede maale), melyben Kamcsatkai kalandjairól számol be.

1974-ben jelent meg északi útjáról készült könyve, az Északi fény kapujában (Virmaliste väraval). Ennek magyar fordítását szintén Bereczki Gábor készítette és a Gondolat Kiadó adta ki (Bp., 1982) a Világjárók sorozatának 148. darabjaként.

Az 1976-ban írt könyve, az Ezüstfehér (Hõbevalge) már nem az előzőekhez hasonló utikönyv. Azt mutatja be, hogy hogyan látták hazáját és szomszédságát az antik görög és latin utazók, történetírók, majd a középkori arabok stb. Az 1984-es Ezüstfehérebb (Hõbevalgem) Észtország és a Baltikum történetével foglalkozik. Forgatott dokumentumfilmeket is a finnugor népekről, egyik a Vízimadarak népe (1970), a másik pedig finn és magyar közreműködéssel A Tejút fiai (1978) címet viselik.

És akkor pár mondat arról, miért is neveztek el róla repteret: Lennart Meri ugyanis aktív résztvevője volt a független észt állam újjászületésének. Már 1988-ban az Észtországi Népfront alapító tagja volt. Később, a függetlenség kikiáltása után az első kormány külügyminisztereként tevékenykedett 1990-től 1992-ig. 1992-ben néhány hónapig észt nagykövet volt Finnországban.

1992-2001 között a független Észtország első köztársasági elnöke volt Lennart Meri

1992 októberében az Észt Köztársaság elnökévé választották: tisztségét két cikluson át, 2001-ig töltötte be.

1994 júliusában Borisz Jelcin orosz és Lennart Meri észt elnök írta alá a csapatkivonási egyezményt, három évvel azután, hogy a volt szovjet tagköztársaság újra önállóvá vált.

Méltatói szerint köztársasági elnökként nemzetközi elismerést vívott ki magának, nagyon népszerűvé vált hazájában is. Agydaganattal diagnosztizálták 2005-ben. Lennart Meri 2006. március 14-én hunyt el. Sírja Tallinnban, a Metsakalmistu temetőben van. A tallinni repteret 2009-ben nevezték el róla.

És végül zárjuk egy utazásos idézettel:
„Az utazás az egyetlen szenvedély, amelynek nem kell félelmet éreznie az értelem előtt” – írta Lennart Meri.

Kép és szöveg: Barna Béla

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide!
Ha tetszett, támogass minket!