A rózsák császárnéja: Joséphine, Napóleon felesége

Joséphine de Beauharnais (1763-1814) Les Trois-Îlets-ben, Martinique szigetén született, majd 15 évesen hozzáment Alexandre de Beauharnais tábornokhoz, akit egyébként a francia forradalom alatt kivégeztek. Joséphine (magyarosan Jozefina) két gyereket szült első férjétől, akik révén tulajdonképpen a dán-, görög- és svéd királyi házak felmenője; a mai Belgium, Svédország, Dánia, Norvégia és Luxemburg uralkodója az ő leszármazottja. A gyönyörű kis martiniqui fruskából egy ambiciózus, erkölcsi gátlások nélküli asszony válik, aki férje halála után Párizs divatos szalonjaiban a híres-hírhedt orgiák egyik közkedvelt szereplője lesz: több vezető politikus és befolyásos pénzember szeretője is volt. Ezeken az orgiákon ismerkedett meg a nála 6 évvel fiatalabb Bounaparte tábornokkal, a későbbi Napóleon császárral, akinek első felesége lesz 1796-ban. Noha Jozefin hűtlen feleségnek bizonyult, és a házasság után folytatta nagyvilági életét, a forrásokból úgy tűnik, hogy férje, Napóleon mindvégig őszinte szerelemmel szerette.

Joséphine Tascher de la Pagerie, egy elszegényedett arisztokrata tengerésztiszt legidősebb lánya Les Trois-Îlets-ben, Martinique szigetén született 1763. június 23-án egy cukornádültetvényen. Ma már csak a cukormalom romjai maradtak meg. Joseph-Gaspard de Tascher de La Pagerie, Josephine apja és egykori versailles-i udvaronc egy kiterjedt cukornádültetvényt vezetett, és a termést ide hozták. A cukornád jövedelmező termény volt, és a Pageryek profitáltak a rabszolgamunkából, de nem voltak olyan gazdagok, mint azt gondolnánk. A család anyagi nehézségekkel küzdött, miután 1766-ban hurrikánok pusztították el birtokukon lévő házat.

Josephine családja beköltözött a cukormalomba, kibővítette a szerkezetet és hozzá egy verandát. Andrea Stuart Martinique rózsája: Napóleon Josephine élete című könyve szerint a leendő császárné (becenevén Yeyette) későbbi életében nosztalgiázni fog a Habitation de La Pagerie lejtői és ragyogó növényzete iránt. Három éves kora óta ez az a hely, amelyet otthonának hívott.

Ez ma múzeumként működik (Musée La Pagerie – Lieu de naissance de l’impératrice Joséphine de Beauharnais). Josephine szerint ez egy boldog időszak volt számára: „Reggeltől estig futottam, ugráltam, táncoltam; senki sem fékezte vissza gyermekkorom vad mozdulatait.” A tipikus martiniquei keményfaerdővel határolt trópusi kert varázslatos játszótér volt a fiatal lány számára.

Akkoriban Rose-nak hívták, és egy nemesi francia család legidősebb lánya volt. 10 éves korában a Fort-de-France-i Dames-de-la-providence kolostorba küldték, ahol olyan oktatásban részesült, amely jó partivá tette egy gazdag család fia számára. Egy ilyen házasság véget vetett volna családja pénzügyi problémáinak.

Josephine nem írt emlékiratokat, így martinique-i életének nagy részét pletykákból jegyezték fel. Az egyik legrejtélyesebb a prófécia története: Stuart könyve egy Euphémie David nevű martinique-i varázslónőről szól, aki megjósolta, hogy a fiatal lánynak két férje lesz – az első egy boldogtalan házasság lesz, ami Európába viszi, a második pedig egy „sötét vagyonos ember” lesz, aki Josephine pedig „nagyobb lesz, mint egy királynő”.

Egy másik legenda a Baignoire de Joséphine-ről (Josephine fürdőkádja) szól, egy sekély homokpadról az Atlanti-óceán partján, amely Thierry és Îlet Oscar között helyezkedik el. Azt mondják, hogy a fiatal Josephine itt sütkérezett a kék ég, a fehér homok és az akvamarin vizek kaleidszkópjában, hableányként csobbanva laza pamut ruhában, annyira különbözött a távoli Párizs fényűző divatjától – írja Andrew Milne az In the footsteps of Empress Josephine in Martinique című 2022-es cikkében.

Joséphine feltűnő szépségére már igen fiatalon felfigyeltek a körülötte élők, aminek gyorsan híre ment. Viszont jött egy váratlan fordulat: Joséphine nővére, Catherine-Désirée 1777. október 16-án, 12 éves korában elhunyt: ez azért érdekes, mert egy francia katonatisztnek ígértek feleségül. A tiszt, Alexandre de Beauharnais vikomt beleegyezett, hogy helyette az akkor 14 éves Joséphine-t vegye feleségül.

Joséphine 1779 októberében apjával Franciaországba, Brest kikötőjébe hajózott (Carolly Erickson szerint 4 hónapig tartott ez a hajóút!), és december 13-án a Párizs melletti Noisy-le-Grand városában feleségül ment a vikomthoz. A pár Párizs külvárosában telepedett le, és két gyermekük született: Eugène, 1781. szeptember 3-án született; és Hortense, 1783. április 10-én született.

Eugène de Beauharnais (1781–1824), aki 1806-ban Napóleon császár ösztönzésére Auguszta Amália hercegnőt, I. Miksa bajor király leányát vette feleségül. Hortense de Beauharnais (1783–1837), aki 1802-ben Napóleon fivéréhez, Louis Bonapartéhoz ment feleségül (az ő gyermekük, Charles-Louis Napoléon herceg lett a későbbi III. Napóleon császár). Érdekesség, hogy gyermekein és unokáin keresztül Joséphine közvetlen ősanyjává vált a mai Belgium, Svédország, Dánia, Görögország, Norvégia, Luxemburg, Liechtenstein és Monaco királyi házainak. Szintén az ő közvetlen leszármazottja a híres svájci divattervező, Egon von Fürstenberg.

A házasság nem volt boldog: a férjnek sok nőügye volt, és a nárcisztikus és önző ember úton-útfélen megalázta a fiatal lányt. Több életrajzíró kiemeli, hogy a vikomt nehezen viselte gyarmatokon nevelkedett felesége műveletlenségét és hogy házasságuk tíz éve Jozefina számára magánnyal és megaláztatásokkal járt, ám talán épp ezért szép lassan öntudatos nővé vált. 1786-tól már nem is éltek együtt.

Amikor férje megunta és megpróbált megszabadulni tőle, Jozefinát rövid időre zárdába záratta, viszont a nő ezt majd a saját előnyére fordítja; kitanulta a korabeli illemszabályokat és az úri viselkedést: hamarosan a párizsi társaság egyik legkedveltebb tagja lett, és már ekkor megkezdte különféle gyengéd kapcsolatok kiépítését fontos személyiségekkel.

„Miután az asszony elhagyta a kolostort, tekintélyes végkielégítést harcolt ki magának és Martinique-szigetén telepedett le”. – írja Tudatosan bolondította magába Napóleont a vidéki kislány című 2019-es origón megjelent cikkében Jeki Gabriella. Ezzel egybevág a www.napoleon.org portálon olvasható életrajz is: a válás után „Rose felügyeleti jogot kapott Hortense felett, míg Alexandre Eugène-t gondozta. Rose anyagi nehézségekbe ütközött, és el kellett adnia néhány ékszerét, hogy kifizesse a megélhetési költségeit. A pénzügyi nyomás annyira kiélezett, hogy lányával együtt vissza kellett térniük Martinique-ra, ahol két évig tartózkodtak”.

1789-ben Párizsban ugye kitört a francia forradalom. Ez gyorsan átterjedt Martinique-ra, 1790-ben, és Rose ekkor úgy döntött, hogy lányával visszatér Párizsba.

Az év novemberében újra találkozott férjével. Káprázatos politikai karriert futott be, aminek következtében 1791-ben az alkotmányozó nemzetgyűlés (a francia kormány) elnöke lett. Rose azért kereste meg, hogy hasznot húzzon befolyásából és politikai kapcsolatokat ápoljon. A politikai helyzet azonban a terror uralma alatt instabil volt. Külföldi koalíciók megtámadták a forradalmi Franciaországot. Alexandre-t bízták meg Mainz városának (amely akkor Franciaországhoz tartozott, és Mayence-nek hívták) védelmét a poroszokkal és osztrákokkal szemben. A város kapitulációját azonban nem tudta megállítani. Miután a művelet kudarca miatt lemondott, letartóztatták, és 1794 januárjában Rose-zal együtt bebörtönözték Párizsban politikai összeesküvés miatt.

Férjét guillotine általi halálra ítélték, és Párizsban, a mai Nation téren (akkoriban a Ledöntött Trónus terén), thermidor 5-én (július 23-án) lefejezték. Alexandre már arisztokrata származása miatt is gyanús volt, a fő vádpontként pedig azt hozták fel ellene, hogy 1793-ban nem védte megfelelően Mainz erődjét (francia nevén Mayence-ot).

Joséphine is halálra ítélték, de az 1794. július 27-i thermidori puccs, Robespierre bukása megmentette. Miután augusztus elején kiszabadult, Rose úgy döntött, hogy Párizsban marad. Kiszabadulva durván kicsapongó életet élt, több vezető politikus és befolyásos pénzember szeretője volt egyszerre, számos szeretőjének egyike volt például Paul Barras, a francia Direktórium legbefolyásosabb tagja. Amikor pedig Paul Barras megunta, lepasszolta az akkor még feltörekvő Napóleonnak.

Ez azért érdekes, mert 1795 őszén ő ismertette meg a fiatal Napóleonnal. A huszonhét éves tüzértiszt fülig beleszeretett a nála hat évvel idősebb, de vonzó és szellemes asszonyba, ő adta a Josephine becenevet is és hamarosan megkérte a kezét. Az asszony nem volt ilyen lelkes, de mint azt a múlt-kor portál szerint „az anyagi gondokkal küszködő, két gyermeket nevelő Joséphine irtózott a gondolattól, hogy visszatérjen Martinique-ra, így igent mondott a szép jövő előtt álló ifjú katonának”.

1796. március 9-én házasodtak össze. Josephine azonban nem tetszett mindenkinek: egy teljes év telt el a házassága után, mire Josephine 1797-ben Olaszországban találkozott Napóleon anyjával és nővérével. Letizia, Napóleon anyja nem tartotta nagyra ezt a nőt, aki idősebb volt a fiánál.

És hát na: Jozefin hűtlen feleségnek bizonyult, a házasság után folytatta nagyvilági életét: miközben Napóleon a csatatérre indult, ő addig sorra váltogatta a szeretőit. Még a Britannica is azt írja, hogy „nem volt hajlandó válaszolni a leendő császár szenvedélyes szerelmes leveleire, és miközben 1798–1799-ben Egyiptomban volt hadjáraton, a legkompromittatívabb módon flörtölt egy másik katonatiszttel”.

A konzuli, majd császári méltóságra emelkedő Bonaparte mellett Josephine élete sem volt persze könnyű: a folyamatosan harctereket járó férj is számos viszonyt folytatott, állítólag kettejük koronázása is majdnem botrányba fulladt, mikor a leendő császárné rajtakapta urát egyik szolgálólányával.

Apropó koronázás: Bonaparte a párizsi Notre Dame székesegyházban 1804. december 2-án saját magával egyszerre koronázta meg feleségét. Mint említettük, Napóleon választottja kezdettől fogva nagy ellenkezést váltott ki az összetartó Bonaparte családban: Napóleon édesanyja meg sem jelent a koronázáson, bár a császár megrendelésére készült protokolláris festményekre ráfestették őt is.

Jozefina császárné, noha beutazta egész Európát, nagy népszerűségre tett szert és tehetségesnek mutatkozott a birodalom ügyeinek intézésében, képtelen volt gyermeket szülni a császár számára. Hiába ment a császárné Plombières-be és Aix-les-Bainsbe, hogy megpróbáljon gyógymódot szerezni meddőségére, de nem járt sikerrel. Állítólag még 1799-ben leszakadt alatta egy erkély, miközben termékenységi gyógykúrán volt (mert orvosai korábban üszögöt állapítottak meg nála), és belső sérüléseket szenvedett.

Bonaparte végül politikai megfontolásokból új asszony után nézett, akit I. Ferenc osztrák császár leánya, Mária Lujza személyében talált meg. Bár szerette Joséphine-t, házasságukat 1809. december 16-án semmissé nyilvánítatta azzal az indoklással, hogy az esketésen nem volt jelen plébános. Így hát Josephine utódaként 1811-ben a császár végül nőül vette Mária Lujza Habsburg–Lotaringiai osztrák hercegnőt, I. Ferenc osztrák császár legidősebb leányát, akitől már abban az évben megszületett fia, a későbbi II. Napóleon, melléknevén a „Sasfiók”.

Válása után a császártól kapott évjáradékon élő Joséphine a malmaisoni kastélyba költözött, Párizs közelében. Az épületet már 1800 körül felújíttatta, berendezte – valószínűleg már ekkor tisztában volt vele, hogy a válás elkerülhetetlen. A császárné a malmaisoni birtokra visszavonulva műkincseket, egzotikus növényeket és állatokat (kenguruk, majmok, fekete hattyúk, zebrák és struccok) gyűjtött. Az ő kb. 200 fajta rózsával büszkélkedő kertjében többszöri keresztezéssel jött létre a mai tearózsa, sok mai rózsa őse.

A császárnénak köszönhető a Louvre alapítása is. Ő ajándékozta a napóleoni hadjáratok során a Franciaországba hordott műkincseket, történelmi emlékeket, festményeket a világhírű múzeum megalapításához.

Az asszony kastélyába költözve természetesen fényűző mulatságokra is szórta a pénzt, a császár pedig állta a számlákat – egészen bukásáig. 1814 tavaszán a Birodalom összeomlott, és a császárt Elbára száműzték – a császárné egyáltalán nem látta őt távozása előtt. 1814-ben, nem sokkal Napóleon száműzetése után Joséphine I. Sándor cárban keresett pártfogót és sikerült is az uralkodót levennie lábáról. Állítólag a cár mindennapos vendég lett Malmaisonban, 1814. május 24-én ők ketten nyitották meg a bált. Ezt hosszas séta követte a parkban, az éjszakai hidegben a túl lengén öltözött Josephine tüdőgyulladást kapott és május 29-én, 51 éves korában meghalt. Négy nappal később a közeli Rueil-ben, a Szent Péter és Szent Pál-templomban temették el, fényes külsőségek mellett. Leányát, Hortense-t később anyja közelébe temették. Unokái között van francia császár, orosz nagyherceg, svéd királyné, brazil császárné és portugál herceg is.

A reuili Saint-Pierre-et-Saint-Paul templomban ma is megtekinthető a sírja fölött álló fekvő szobor.

xxx

Joséphine szobra a szigeten: 1859-ben III. Napóleon francia császár elkészítette Josephine szobrát, amelyet Fort-de-France belvárosában, a La Savane Parkban helyeztek el. 1991-ben a szobrot jelképesen lefejezték és vörös festékkel lefröcskölték. A vandalizmust abból a meggyőződésből követték el, hogy Joséphine befolyásolta férjét, hogy kiadja az 1802. május 20-i törvényt, amely visszaállította a rabszolgaságot a francia gyarmati birodalomban (beleértve Martinique-ot is). A szobrot soha nem javította meg a városvezetés, és minden évben több vörös festék került rá. 2020 júliusában a George Floyd-tüntetések nyomán a zavargók lebontották és megsemmisítették a szobrot.

Joséphine életéről több regényt is írtak, ezek egyike az amerikai írónő Carolly Erickson Napóleon kis paradicsommadara – Joséphine (The Secret Life of Josephine: Napoleon’s Bird of Paradise – 2007) című regénye. A történet 1778-ban Martinique szigetén kezdődik. Rosa Tescher, becenevén Yeyette a főszereplő, aki ekkor még egy szépreményű, fiatal és gyönyörű kis fruska; a regényt egyes szám első személyben olvashatjuk, az ő visszaemlékezésében. S bár nem történelmileg hű a regény, érdemes beleolvasni akár a sziget leírása miatt is.

„Martinique szigetén éltünk a szüleimmel, a Les Trois-Îlets nevű ültetvényen, a Három Kis Szigeten. 1778-at írtunk akkor. Szegény szerencsétlen apám, Joseph Tascher túl sokat ivott, és egyre jobban eladósodott, anyám és a nagyanyám meg könyörtelenül ostorozták”.

„Másnap délután teljesen egyedül indultam el megmászni a Morne Ganthéaume-nak nevezett nagy, vulkanikus hegyet, hogy megkeressem Orgulont, a szigetünk legrettegettebb varázslóját. Nagy volt a hőség, de ahogy beértem a domboldali esőerdő zöldesen derengő homályába, megborzongtam az árnyas lombsátor alatt. Nehézkesen haladtam a nedves leveleken csúszkálva, minél beljebb kerültem az erdőbe, annál nehezebben bírtam haladni a hajamba és a ruhámba kapaszkodó liánok és futónövények miatt.” (p.18)

A regényben nagyon sokszor helyet kap a sziget, még Párizsben is többször visszaemlékezik rá:

„-Martinique! – szólalt meg valaki. Hiszen ott csupa afrikai él, nem? Ugye, nekik van a hatodik érzékük? És démonok járnak-kelnek éjjelente? Észrevettem hogy gyermekkorom földjét misztikum övezi, elég volt kimondanom hogy Martinique, és az emberek arcára valami különös kifejezés ült ki. Az ott élő francia telepesekről úgy vélték, mesésen gazdagok, és maga a sziget a varázslat és a csodák földje”. (p.84)

Joséphine életéről a másik jelentős regény, illetve regénytrilógia a kanadai írónő Sandra Gulland Napóleon menyasszonya (The Many Lives & Secret Sorrows of Josephine B. (Josephine Bonaparte 1.) – 1999) című műve.

Készült egy amerikai-francia tévésorozat is Napóleon és Josephine (Napoleon and Josephine: A Love Story) címmel 1987-ben.

Barna Béla

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide! Ha tetszett, támogass minket!