Túra a Pinatubo-vulkánra

A világ egyik leghíresebb tűzhányója a Pinatubo vulkán a Fülöp-szigeteken. Ennek 1991-es kitörése a XX. század egyik legnagyobb vulkánkitörése volt, melynek helyszínét egy nagyobb csapattal és geográfus kollégámmal, Herpai Imrével kerestük fel.

A Fülöp-szigetektől keletre található a Pacifikus- és a Filippínó (Fülöp)-lemez ütközési, illetve alábukási zónája. Ennek a zónának a mentén van Földünk egyik legmélyebb tengeri árka, a Filippínó (Fülöp)-árok (-10830 m). A lemezhatár mentén lejátszódó folyamatok miatt erőteljes a vulkanizmus: a szigetcsoportban ugyanis 17 aktív és további 20 kialudt (vagy esetleg csak alvó) tűzhányót tartanak számon. Luzon szigetének 13 működő tűzhányója van, ezek közül a legismertebb a Mayon szabályos vulkáni kúpja, a híres Taal-vulkán és a Pinatubo.

Ez utóbbi vulkánt mindenképp látni szerettük volna Herpai Imi barátommal, ugyanis harmadikos földrajz faktos gimnazisták voltunk éppen, amikor kitört. De erről a vulkánról nem csak mi, elvakult geográfusok hallottunk, hanem szinte mindenki. Nem volt a világon olyan híreket néző ember, aki ne hallott volna a Pinatubo 1991-es kitöréséről, hiszen ez volt a XX. század egyik legnagyobb kitörése. Nagyon kíváncsiak voltunk arra is, hogy egy heves vulkánkitörés után hogyan változik a táj: mi pontosan 20 évvel a kitörést követően, 2011-ben, majd 2013-ban is jártunk a Fülöp-szigeteken.

A vulkán meglátogatására nagyon készültünk, már előre elolvastunk róla minden vulkanológiai szakirodalmat. Mielőtt túránk leírásába belekezdenék, kicsit hosszabban összefoglalom én is a vulkanológiai szakirodalom, ezen belül is leginkább a Harangi Szabolcs által írottak alapján, hogyan is zajlott a világ egyik legnagyobb vulkánkitörése 1991-ben. Egyébként Harangi Szabolcs Vulkánok című 2015-ös kiadású kötetének 324. oldalán is egy keretes írást szentel a Pinatubo vulkánnak, A 20. század eyik legnagyobb pliniusi-kitörése címmel, ezt a kötetét 2020-ban dedikálta, jó szívvel ajánlom minden vulkán-szerető embernek, alapmű!

Nos, a történetet onnan érdemes kezdeni, hogy 1,1 millió évvel ezelőtt létrejött az Ős-Pinatubo vulkán: ennek lepusztult maradványán kezdett el tevékenykedni a fiatal Pinatubo. Ez mintegy 35 ezer évvel ezelőtt tört ki és szakemberek szerint ötször akkorra kataklizma volt, mint az 1991-es. Az új Pinatubo a leírások szerint ősénél sokkal ritkábban működött, ám akkor vele ellentétben nem lávát ontott ki magából, hanem hatalmas robbanásos kitörések formájában ténykedett.

Vulkanológusok számításai szerint 9000, 5500 és 2500 évvel ezelőtt voltak VEI=6 nagyságú kitörései. Ezt követően már csak i.sz. 1450-ben volt egy kitörése, de ezt nem nagyon őrizte meg az emlékezet, úgyhogy a helyi lakosok sem gondolták volna, hogy a Pinatubo az bizony veszélyes is lehetne.

Szóval a mintegy fél évezrede szunnyadó Pinatubo vulkán működéséről nem nagyon volt semmiféle történelmi feljegyzés. Nyugodtak is voltak az emberek, olyannyira, hogy a békésnek és nyugodtnak gondolt hegy mellé az amerikaiak két nagy katonai támaszpontot is építettek. Sőt, Németh Géza geográfus írta egy cikkében, hogy korábban a Pinatubót olyannyira nem jegyezték, hogy még egy elég részletes National Geographic térképen sem ábrázolták 1986-ban.

Szóval idillikus nyugalom volt. Ám ugye a katasztrófafilmekben is mindig a legnyugodtabb, legbékésebb és legidillibb állapotba tör be valami borzasztó katasztrófa: így van ez a valóságban is, a legnagyobb legdurvább kitörések is igen sokszor a szunnyadó, sőt kialudtnak hitt vulkánokból jőnek elő.

Ha katasztrófafilm-forgatókönyvet írnék, akkor a filmben az idilli nyugalom bemutatása után azt a momentumot örökíteném meg, amikor egy 7,7 magnitudójú földrengés pattant ki mintegy 100 kilométerre a Pinatubotól 1990. július 16-án. És akkor egy háromnegyedévnyi nyugi után jöhet a fokozódó izgalom: 1991. március 15-én több újabb földrengés rázta meg most már a hegy környékét, melyek mintegy két héten át tartottak. És itt már felgyorsultak az események: fél évezrednyi alvóvulkán lét után a Pinatubo április 2-án kitört.

A freatikus („gőz hajtotta”) kitörések vékony vulkáni hamut terítettek szét a környéken. És a valóságban ugyanúgy, mint a jóféle katasztrófafilmekben a vulkanológusok rögtön mindenféle műszert helyeztek el a hegyen. Dr. Harangi Szabolcs vulkanológus így írt erről: „A helyi vulkanológiai intézet (PHIVOLCS) segítséget kért az Amerikai Geológiai Szolgálattól, ahol az 1980. májusi Mt. St. Helens kitörést, majd a tragikus kimenetelű 1985-ös kolumbiai Nevado del Ruiz kitörést követően felállítottak egy mobil, bárhol bevethető vulkáni veszély-előrejelző csapatot. Chris Newhall vezetésével rohammunkában térképezték fel a tűzhányót és fedték fel vulkanológiai történetét. Kiderült, hogy a korábbi nagy kitörések során keletkezett piroklaszt-ár üledékek építik fel a hegy körüli síkvidéket. Ez azt jelentette, hogy egy újabb hasonló esemény bekövetkezésekor potenciális veszélyben lehet több százezer ember. Néhány hét alatt elkészült a vulkáni veszélytérkép, aminek adatai szinte száz százalékig igazolták a későbbi kitörés lefolyását”.

És itt most kicsit eltér a forgatókönyv a klisés katasztrófa-filmektől, itt szerencsére hittek a tudósoknak, a kitelepítési akció jól sikerült, április 2-a után első kitörés után első körben közel 5000 embert evakuáltak. De mivel a földrengések és a robbanások tovább folytatódtak, riasztási szintet emeltek: június 9-én már a legmagasabb, ötös fokozatot rendelték el! Ekkor már biztos volt, hogy valami nagyon nagy kitörés van folyamatban. Az evakuációs zónát 20 km-es körzetre terjesztették ki és újabb 25 ezer ember kényszerült elhagyni otthonát, majd pár nappal később újabb evakuálások következtek, a kitelepítettek száma ekkor megközelítette a 60 ezret! Közben a Subic Bay amerikai haditengerészeti támaszpontról is evakuáltak 14500 amerikai katonát és hozzátartozóikat, valamint velük együtt elhagyta lakhelyét az Aeta törzs 23 ezer tagja is. Összességében tehát közel 300 ezer (!) ember menekült el a vulkán környezetéből.

És most itt egy pillanatra idézzük újra a geológus dr. Harangi Szabolcsot, aki így írja le szakszerűen az eseményt: „Májusban a kén-dioxid kigőzölgés mértéke jelentősen megnőtt, két hét alatt napi 500 tonnáról 5000 tonnára. Június elején a műszerek a hegy feldomborodását mutatták, ami további egyértelmű jele volt, hogy nagy tömegű magma mozog felfelé. Ezt megerősítették a szeizmogramok adatai is. Június 7-én a korábbi erős kigázosodás következtében egy gázokban szegény, viszkózus dácit magma türemkedett ki a kráterből. A lávadóm 200 m széles és 40 m magas volt. A robbanásos kitörések június 12-én kezdődtek el. Kora reggel egy pliniusi-kitörést követően 19 km magasra emelkedett fel a hamufelhő, amihez piroklaszt-árak is kapcsolódtak. 14 óra múlva egy újabb, 15 perces pliniusi-kitörés már 24 km magasra tolta fel a vulkáni hamuoszlopot. A következő nap reggel egy harmadik robbanásos kitörés zajlott, mindössze 5 percig, azonban 24 km magas hamufelhővel. Három óra szünet után jött a negyedik, az előzőhöz hasonló erősségű kitörés, amit egy folyamatos, 24 órán keresztül tartó kitöréssorozat követett. Ennek hamufelhő-oszlopa többször összeomlott és piroklaszt-árak és torlóárak rohantak le a vulkán mély völgyeiben, helyenként 200 m vastagságban kitöltve azokat”.

És így virradt fel június 15-e, a Fülöp-szigetek függetlenségi napjának ünnepe. A nagy kitörés ezen a napon, helyi idő szerint a kora délutáni órákban kezdődött, a vulkáni hamufelhő magassága egyes leírások szerint elérte a 34-40 km-es magasságot is, egészen a sztratoszféráig lövellt fel!

És ezen a napon, június 15-én készítette élete kockáztatásával erről a legintenzívebb kitörésről, az alázúduló piroklaszt-árról azt a világhíressé lett felvételt Alberto Garcia, amely aztán 1992-ben World Press Photo első díjas lett, később pedig a fotó bekerült a Time magazin XX. század legmegrendítőbb fotóinak válogatásába.

Garcia visszaemlékezése szerint „amikor a felvételt készítettem a szívem majd kiugrott a helyéről s egész testem remegett. Mindenki beugrott az autónkba, igyekeztem egy gázmaszkot is felvenni, amikor egy kék színű furgonra lettem figyelmes a felszínhez tapadva közeledő, gomolygó szürke hamufelhő előtt. Kinyitottam az autó ajtaját és igyekeztem egy fotót készíteni az 50 mm-es objektívemmel. Azonban ez nem volt igazán jó és gyorsan objektívet cseréltem. A 24 mm-es lencsével 8 képet lőttem. Bár bőven volt még hely a filmtekercsen, kivettem és biztonságos helyre tettem. Közben csak azért imádkoztam, hogy jól sikerüljenek a fotók. Tudtam, hogy akár meghalhatunk, de előtte azt akartam, hogy a kamerám megörökítse ezt a pillanatot. Éreztük a hőt, imádkoztunk, családunkra, gyermekeinkre gondoltunk”– emlékszik vissza az életveszélyes pillanatokra Alberto Garcia, melyet Harangi idéz origós cikkében.

A nagy kitörés három órán át tombolt: ezen idő alatt számos piroklaszt-ár zúdult le, sok esetben 16 kilométernyire is szétfolyva. A horzsakőfolyamok a vulkán minden oldalát elöntötték, de a hamueső is nagy területeket érintett; például a helyszíntől 87 kilométerre lévő manilai repülőteret több napra be kellett zárni.

Már ez is iszonyatosan nagy és történelmi katasztrófa lett volna, de még csak ezután jött a haddelhadd: a Fülöp-szigetek térségét ugyanis pont ezen a napon érte el a Yunya nevű tájfun, ami hatalmas esőzést zúdított a környékre jelentősen súlyosbítva ezzel a helyzetet. Az esőzések következtében a laza vulkáni üledékek megindultak lefelé és szintén pusztító, iszapos zagyárak (laharok) rohantak le a völgyekben és mostak el mindent, ami az útjukba került. A vízzel keveredett nehéz vulkáni hamuréteg alatt pedig épületek tömegei omlottak össze, többen saját házuk romjai alatt lelték halálukat.

Geológusok számítása szerint egyébként a kitörés során 10 köbkilométer (!) vulkáni anyag (kb. 3 km³ magma) került a felszínre. A vulkán felszínre lövellt még 20 millió tonna kén-dioxidot (SO2) is. Kilenc órával a kitörés kezdete után a Pinatubo kiürült magmakamrájának a teteje beomlott és a felszínen egy 2,5 km széles kaldera alakult ki, amit aztán a trópusi esők tóvá töltöttek fel.

Ennek vize eleinte meleg (40 °C-os) és nagyon savas (pH 2) volt, azóta a további esőzések hatására 26 °C-osra és 5.5-es pH értékűre csökkent (2003-as adatok). Maga a hegy magassága közel 300 métert csökkent! Van egy részletes topográfiai térképem még az 1950-es évekből, azon a Pinatubo hegy magassága még 1745 méter, az új térképek már csak 1450 métert jelölnek. S ha már térkép, bár nem közismert nevek, de azért tegyük helyre: a Pinatubo a luzoni Zambales-hegylánchoz tartozó Cabusilan-hegységben található. És az új térképek persze jelölik az új tavat is.

 

Nos, erről a tóról láttam valahol egy képet, s elhatároztuk, hogy ide mindenképp eljutunk. Nem volt olcsó mulatság, de megérte. Bakancsos turistaként Angeles városában szálltunk meg, ebből a városból indulnak a Pinatubo-túrák.

Mi is innen indultunk két nappal szilveszter előtt, dzsipes-gyalogos egész napos túránkra: Először észak felé indult a kisbuszunk, majd nyugat felé fordultunk és Santa Lucián keresztül Santa Juliana faluig mentünk, útitársunkkul szegődött egy kanadai lány Montreálból. A még mindössze csak 153 méter tengerszint feletti magasságban fekvő Santa Julianban átszálltunk dzsipekre és egy nagyon hosszú völgyön keresztül elindultunk felfelé, jó sokat dzsipezve, folyóátkelésekkel tarkítva.

Hogy pontosan merre is jártunk, azt nem mindig tudtam követni, mert nem volt nálunk részletes topográfiai térkép akkor, viszont H. U. Schmincke Volcanism című könyvéből nálunk volt kinyomtatva a Pinatubo kitörés utáni helyzetét mutató térképe.

Szóval ezzel a térképpel mentünk neki a Pinatubónak. Adrenalindús kis dzsiptúra volt ez mindenféle izgalommal karöltve, majd mikor véget ért az út vagy mi, hogy lenne itt út, szóval, amikor már a dzsipek sem tudtak továbbmenni, a terepjáróról lepattantunk és következett egy oda-vissza 8 kilométeres (bő ötórás) gyalogtúra fel a tűzhányóra.

Ami nem is volt olyan könnyű: mint említettem, az 1991-es kitörés során 10 köbkilométer vulkáni anyag került a felszínre, ami aztán holdbéli tájjá vált, hatalmas mennyiségű, hegyeket alkotó vulkanikus törmelékkel. Ebből a törmelékből az elmúlt 20 évben az erózió varázslatos völgyet formált ki, ahol nem győztünk ámulni a szürkésfehér lahar hihetetlen formagazdagságán. A túra egyébként nem volt könnyű, a fejünket nagyon durván szétsütötte a trópusi nap: a hatalmas kitörésben esőerdők semmisültek meg teljesen, úgyhogy a túra során nem nagyon volt árnyékoló fa.

Nehezítette továbbá a túrát, hogy vulkáni hamuban kell gyalogolni, illetve az, hogy legalább 50 alkalommal kellett patakon átkelni. A nehezítés az volt, hogy valamelyik patak hideg, van amelyik pedig (friss vulkáni vidéken járunk ugye) meleg volt. A vízbe lépni ettől függetlenül jó volt, de kilépve a szandálra tapadt a vulkáni hamu, ami a legközelebbi patakba lépésig dörzsölte a lábfejet, a túra végére véresre.

A túra legvégén már egy páfrányos, néhol jurassic-parkos érzetű kis dzsungel után aztán kibukkantunk a kráterperemre és előbukkant a Crater Lake, a Pinatubo szépségesen smaragdzöld krátertava. Nyilván mondanom se kell, hogy elég sok fotó készült róla. A krátertó környezete meglepetésként nagyon szépen ki van építve túrázóknak, és vannak pihenők is.

Itt elolvashatjuk még a 20 évvel ezelőtti vulkánkitörés egyéb következményeit. Az egyik legfontosabb számadat, hogy a Pinatubo kitörésének halálos áldozatainak a száma 847 fő volt. Emellett a vulkáni iszaptengerben és az azt követő áradások következtében több mint 7 ezer hajlék dőlt romba. A csaknem 40 kilométer magas felhő nappal is éjszakai sötétségbe borította a környéket, sok klímakutatónak pedig az volt a véleménye, hogy a Pinatubo kitörése olyan nagytömegű hamut juttatott a Föld légkörébe, ami még az ózonrétegre is kihatott.

Mint azt Dr. Harangi Szabolcs is írta, a Pinatubo „hatása azonban túlnyúlt a vulkán környezetén. A sztratoszférába kerülő közel 20 millió tonna kén-dioxid, kénsav aeroszollá alakulva globálisan kb. 0,5 C-kal csökkentette a globális átlaghőmérsékletet. Szerte a Földön színpompás naplementék alakultak ki”.

Sőt, a geológus elmesél egy történetet is, amit most idézek teljesen, hogy lássuk, mennyire összefüggenek a dolgok: „Mire hathat ki egy vulkánkitörés? (…) A kanadai Hudson-öböl a jegesmedvék kedvelt területe. 1992-ben különösen jó évük volt a jegesmaciknak. Ekkor ugyanis különösen hideg volt és emiatt az öböl jégtakarója az átlagosnál 3 héttel tovább tartott. Ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy a kis jegesmedvék megerősödjenek. Ez az évjárat ezért kiemelkedően nagy példányszámú. Mi volt ennek az oka? Úgy tűnik egy távoli vulkánkitörés, mégpedig a fülöp-szigeteki Pinatubo vulkáné! Az 1991. júniusi hatalmas vulkánkitörést követő globális átlag hőmérséklet-csökkenés lehetett az oka, hogy a kanadai Hudson-öbölben tovább tartott a hideg időszak, ami kedvező körülményt jelentett a jegesmedve családoknak. Ezt a medve populációt ezért Pinatubo-medvéknek nevezik”.

A krátertó környékén kialakított igen szép pihenőhelyen olvastuk azt is el, hogy 2011-ben, a huszadik évforduló alkalmából a fülöp-szigeteki kormány június 15-ét Pinatubo emléknapnak nyilvánította. És még azt is megtudtuk, hogy egyes vélemények szerint a Pinatubo kitörése az 1912-es alaszkai Novarupta kitörése után a második legerősebb volt a XX. században, és a nagyon híres Mount Saint Helens kitörésétől is tízszer (!) nagyobb volt.

Bele se bírtunk ebbe gondolni, hihetetlen érzés volt, hogy ott álltunk azon a helyen, ahol 20 évvel ezelőtt füst, gőz és hamu alkotta kilövellésekkel tört ki egy vulkán. (Erről a kitörésről egyébként több fotó is megjelent például a National Geographicban is, félelmetes és döbbenetes még így utólag is).

Miután jól megszemléltük a szépséges krátertavat és környékét, ugyanazon az úton újra 52 patakátkeléssel gyalogoltunk le, a vulkáni hamutól kidörzsölődött lábbal a dzsipünkhöz. Útközben gyűjtöttünk horzsakövet, amit az egri főiskola Földrajz Tanszéke kőzettárának és dr. Dávid Árpádnak hoztunk ajándékba.

Leérve a dzsiphez, visszaterepjárózás közben egy megrázó látványban volt részünk. Egy őslakos család kisdisznót vezetet pórázon, az anya karján csecsemővel másik kezében tüzet vitt a vulkáni hamuban vigasztalanul gyalogolva, ám mégis mosolyogtak. Ázsia különböző országaiban sokféle szegénységet láttunk már, de ez itt, a Pinatubón valamiért nagyon mélyen érintett minket, mindannyiunkat, egymástól függetlenül ugyanarról az élményről számoltunk be. Később utánanéztünk amúgy a furcsa vándorló szegényeknek, akik egyébként nem is hasonlítottak a filippínókra. Nos kiderült azért, mert nem is azok. A tűzzel vándorló szegény család az Aeta őslakosok voltak, akik még az évszázadokkal korábbi spanyol invázió elől menekültek fel a hegyekbe. Az aeták hírét ők, az üldözők hozták először Európába. Először Pigafetta, majd Galvano írt 1543-ban a Fülöp-szigetek dzsungeleiben élő négerszerű lakosságról. Az aboriginekkel rokon ausztralo-melanéz népnek egyébként döbbenetesen alacsony a születéskor várható élettartam. El sem akartam hinni, amikor az angol szakirodalomban megláttam azt, hogy 16,5 év. Még döbbenetes hogy az aeta gyerekeknek mindössze egyharmada (!) éri csak el a 15 éves életkort! Durva. Erről nehéz bármit is írni.

A dzsiptúra végén Santa Julianban egy igen bőséges és finom filippínó ebéd volt még a vulkántúra része, majd átszállva egy mikrobuszba estére visszatértünk Angeles városába. S ha már egy vulkánon jártunk, zárjuk Fülöp-szigeteki sorainkat azzal az emberrel, aki első magyarként járt a Fülöp-szigeteken. Kubassek János, a magyar utazók jeles tudománytörténésze szerint az első magyar aki eljutott az igen távoli Fülöp-szigetekre, az Xántus János (1825-1894) természettudós, néprajzkutató és utazó volt – akiről állítólag Karl May, a neves német író indiántörténeteinek hősét, Winnetou barátját, Old Shatterhandet mintázta!

De Xántus János volt az egyik megálmodója és az ő munkája révén nyílt meg 1866. augusztus 6-án a pesti Állatkert is, melynek igazgatói tisztét is betöltötte egy rövid ideig. 1868-ban azonban pozícióját feladva Xántus Kelet-Ázsiába indult egy osztrák–magyar expedícióval. Ekkor járt a Fülöp-szigeteken is, ahol mint tudós magyar geográfusét felkeltették a Föld leglátványosabb természeti jelenségei, a vulkánok. Az ő sorai nagyon illenek a Pinatubóról szóló bejegzéshezt:

„Földünknek vajmi kevés része volt annyira székhelye a belső tüzek forrongásainak, mint éppen ezen Filippini szigetek. Mikor én ottan jártam, nem hallottam ugyan, hogy valamelyik tűzhányó éppen működésben lett volna, de legalább 30 folyvást füstölgött..”

Kép és szöveg: Barna Béla

A Pinatubóról és a többi Fülöp-szigeteki helyről egyébként az első előadást dr. Szabó Zsuzsanna meghívására 2012. március 30-án délelőtt tartottam az egri Sancta Maria Gimnázium zsúfolásig megtelelt tornatermében Ezerarcú Ázsia – Közel- és Távol-Keleti csámborgások (Izrael, Jordánia, India, Kína, Fülöp-szigetek, Malajzia, Hong Kong) címmel. Bő két hétre rá, 2012. április 16-án az egri Wigner Jenő Kollégiumban vetítettem a Fülöp-szigetekről, majd másnap (2012. április 17-én) az Eszterházy Károly Főiskola V. Földrajz Szakhetén az EKF D épületében (Leányka u. 6.) Pinatubo-Pagsanjan és Palawan avagy a Fülöp-szigetek legszebb helyei vulkánoktól a karsztokig és pálmás partokig címmel. Ez utóbbi kapcsán az Egri Városi Televízió Mozaik című magazinműsorában Brehovszki Anitának adtam egy rövid interjút. A Magyar Földrajzi Társaság Eger-Bükkvidéki Osztályában (EKF Földrajz Tanszék, D épület 231-es előadó – Eger, Leányka u. 6.) is beszámoltam a Fülöp-szigeteki útról 2012. november 20-án. Az előadásom címe „Karsztok és vulkánok nyomában a Dél-kínai-tenger körül: Kína, Hongkong, Fülöp-szigetek és Malajzia (Borneó)” volt. Ezt az előadást felvette Orosz Richárd és a Líceum Televízió is. Magára a Pinatubo vulkánra tett kirándulásomról egy hosszabb cikk a HTM (Hegyisport és Túra Magazin) 2013 júliusában megjelent 4. számában jelent meg „Belső tüzek forrongásai – Túra a Pinatubo-vulkánra” címmel. És végül, amire egyik legbüszkébb voltam: 2013. november 14-én a Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtárban nyílt teljesen önálló első kiállításom Csámborgások Ázsiában címmel, melyet dr. Pap József történész, az Eszterházy Károly Főiskola tudományos rektorhelyettese nyitott meg. Ezen a kiállításon 40 képem közül 7 a Fülöp-szigeteken készült.

Bő egy hónappal ezen kiállítás után pedig már újra a Fülöp-szigetek felé repültem Herpai Imi túravezető barátommal és pont 2013. december 31-ére, azaz szilveszter napjára esett kis csoportunkkal a Pinatubo-túra.

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide!
Ha tetszett, támogass minket!