Szantorini, a felrobbant vulkáni sziget

Szantorini (Σαντορίνη) a Föld egyik leghíresebb vulkánszigete, egyben a történelem egyik legpusztítóbb vulkánkitörésének helyszíne. Ezen késő bronzkori, nagyjából 3600 évvel ezelőtt történt kitöréshez sokan hatalmas cunamit, ennek következtében a Krétán virágzott minószi civilizáció pusztulását kapcsolják, magához Szantorinihez pedig – Platón nyomán – a legendás Atlantisz „elsüllyedését”.

Nem nagyon van olyan, aki legalább egy prospektuson ne látott volna képet a Kikládok gyöngyszeméről, igazi kék-fehér házakról, templomokról melyek egy óriási tengeröböl felett épültek, mely igazából egy óriási, tengerrel elöntött kaldera, melynek pereméről pedig az egész Égei-tenger talán legszebb és legérdekesebb panorámáját csodálhatjuk.

Szantorini egyébként a Kikládok (Kükládok) szigetcsoportjának legdélibb tagja. Régi görög neve Thira (Θήρα), a Szantorini nevet a római időkben kapta, védőszentjének, Santa Irene nevének összekapcsolásával. A szigetre turisták hada utazik, utikönyvek sokasága szól róla. Jelen írásban nem bédekkert akarok nyújtani, csak arra koncentrálni nagyon röviden és tömören, hogy hogy is alakult ki ez a sziget.

Nos, több mint 3600 évvel ezelőtt (i.e. 1620-ban) óriási nagy vulkánkitörés rázta meg a Földközi-tenger keleti medencéjét, mely aztán megsemmisítette az akkori mediterrán világ legfejlettebb civilizációjának, a krétai mínoszi kultúrát. De hogyan? Nos, a katasztrófát a Krétától 100 kilométerre északra fekvő Thira okozta: ez a kis sziget egész egyszerűen felrobbant, a robbanás által keltett szökőár (cunami) pedig egyenesen nekiütközött Kréta sziget partjainak, elpusztítva az ottani településeket. A legújabb kutatások persze finomítják ezt a megsemmisítést, manapság a kutatók szerint az a leginkább elfogadott álláspont, hogy a minószi kitörés meggyengítette ugyan a minószi társadalmat és negatív folyamatokat indított el, de nem okozta annak sokkszerű megsemmisülését.

Nézzük most kicsit részletesebben: Thira szigete a késő bronzkorban védett, belső kis öböllel rendelkezett, ami miatt kiváló hajózási, kereskedelmi központ lehetett. Akkoriban a krétai civilizáció északi bástyája volt, déli részén a fővárossal, Akrotirivel. A vulkán 3600 évvel ezelőtti kitörése előtt nem sokkal először hatalmas földrengések rázták meg a sziget, a házak rombadőltek, de a lakosságnak még volt ideje a romok eltakarítására, sőt megtisztították és működőképessé tették a kikötőket, és villámgyorsan elhagyták a szigetet, a várost romba döntő katasztrófa előtt még szerencsésen el tudtak menekülni.

Ezt onnan tudjuk, hogy Spyridan Marinatos görög régész kutatásai szerint a feltárt leletek közül több a mínószi idők jólétéről, gazdagságáról tanúskodott, egyvalamit nem találtak azonban: sem emberi csontokat, sem ékszereket. A vulkán csak ezután tört ki, majd porral és hamuval szórta be a szigetet és még mintegy 130000 km²-nyi területet, beleértve Kréta délkeleti és Kis-Ázsia partvidéki részeit is. Itt a szigeten a legújabb (2018-as) régészeti kutatások szerint a domborzatot 30-50 méter vastag tufaréteggel fedte be.

Évek múltával a vulkán ismét ébredezni kezdett, s ez a kitörése volt az, mely bizony minden képzeletet felülmúlt. Ez alkalommal lávabombákat és áttüzesedett hatalmas kőzetdarabokat szórt a magasba. A kráter fölött több kilométer magas sűrű gáz- és porfelhő képződött. A vulkán működése még tovább erősödött, s egyre nagyobb mennyiégű törmeléket szórt a levegőbe – tudható meg Juhász Árpád geológus leírásából. A magmakamrába beszivárgott a tengervíz, gőzzé alakulva folyamatosan növelte a nyomást, s egyre nagyobb robbanásokat okozott. A vulkán ontotta a lávát, a felette tornyosuló hatalmas gőz-, gáz-, por-. hamufelhő elsötétítette az eget az egész régióban. De a java, a legrosszabb még csak most következett. A vulkán utolsó robbanásával több millió tonna törmeléket terített szét az Égei-tengeren. A hatalmas explózió egyike volt az emberiség történetének leghatalmasabb és legpusztítóbb tűzhányókitöréseinek! Valószínűleg csak az indonéziai Tambora vulkán 1815-ben bekövetkezett kitörése volt nagyobb ennél, az ugyancsak indonéz Krakatau kitörésénél pedig a Thira kitörése legalább négy-ötször nagyobb volt!

Szakértők szerint a robbanás hangja olyan erős lehetett, hogy hallani lehetett Gibraltárnál de Észak-Európában is. És a sziget teljes közepe eltűnt! Ugyanis a kiürült magmakamra összeroskadt, s a beszakadás helyén egy kör alakú mélyedés, kaldera keletkezett, s ebbe a kalderába pedig bezúdult a tengervíz (ez okozta a már említett cunamit, becslések szerint a hullámok több tíz méter magasak lehettek, s sebességük elérhette a 300 km/órát!). A cunamin kívül az óriási mennyiségű vulkáni por és hamueső a termést tönkretéve éhínséget és további pusztulást hozott, ami ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy a krétai civilizáció teljesen eltűnjön szinte.

Szóval a tengervíz benyomult ebbe az óriási kalderába, ha térképen nézzük, tökéletesen kirajzolódik a gyűrű alakú sziget, illetve szigetdarabok, mert például Thira folytatásában Thirasia (Θηρασία) és Aspronisi (Ασπρόνησι) adja ki a gyűrű körét. Ennek a gyűrű alakú ívnek a külső oldalai viszonylag lankásak, szépen lejtenek a tenger felé. Ám a belső oldalak iszonyatosan meredeken szakadnak bele a tengerrel elöntött kalderába.

És itt, a belső sziklafalakat nézve egy pillanatra jegyezzük meg, hogy újabban Karátson Dávid a Magyar Tudományban 2018-ban publikált számában azt írja: „Mint a befelé néző, meredeken leszakadó sziklafalak rétegtani felépítéséből kiolvasható, a tűzhányótevékenység ciklusos volt, és kaldera – hatalmas robbanásokkal kísérve – többször is képződött. Utóbbi felfogás az 1980-as években nyert bizonyosságot (Heiken–McCoy, 1984), megcáfolva azt a közkeletű, egyes régészek által ma is hangoztatott nézetet, miszerint a fősziget kifli alakja a bronzkorban, egyetlen nagy vulkánsziget beszakadásával jött volna létre, ami pusztító cunamit, szökőárat kiváltva a krétai civilizáció pusztulását okozta.”

A kaldera méreteit akkor láthatjuk leginkább, ha hajózunk egyet: a szigetgyűrű belső falai akár 400 méter magasak is, belső átmérőjük pedig 7 kilométer. Ebből kutatók kiszámolták, hogy a hajdani tűzhányó körülbelül 1500 méter magas lehetett, a kitöréskor pedig mintegy 75 km³ vulkanikus anyag repült a levegőbe, melynek vulkáni bombái 160 kilométeres távolságig is elrepültek! És ha már a kaldera belsejében vagyunk, szóljunk arról is, hogy itt a belső részen a tenger mélysége sok helyen a több száz métert is eléri, sőt, Nea Kamenitől északra 389 m mély a tenger, szóval elképesztően óriási mennyiségű vulkáni anyag távozott itt a robbanás során.

Ezt egyébként egy magyar tagokkal is bíró nemzetközi kutatócsoport újravizsgálta, 2011-től 2018-ig a magyar kutatók azt rekonstruálták, hogy milyen is volt a sziget késő bronzkori domborzata. A Karátson Dávid vulkanológus (ELTE) vezetésével dolgozó nemzetközi kutatócsoport digitális domborzatmodellen mutatta be, milyen lehetett az égei-tengeri vulkánsziget 3600 évvel ezelőtt, eredményeikről a Journal of Volcanology and Geothermal Research című tudományos folyóirat számolt be. Sziszifuszi munkával sikerült megbecsülni a sziget méretét, radiometrikus módszerrel pedig a sziget életkorát is: a minószi kitöréskor kb. 20 ezer éves lehetett.

Tehát ma egy közel 24 ezer éve keletkezett sziget belsejében hajózunk. De a szigetnek nem minden része ennyi idős! Vannak sokkal, de sokkal fiatalabb részek is. Ott hagytuk abba, hogy a nagy kitörés felrobbantotta a szigetet, a kiürül belsejébe pedig benyomult a tenger. Igen ám, de mint azt a mellékelt ábrán is láthatjuk, az alatta maradt magma kamrából a kaldera közepén a nagy kitörés óta eltelt 3600 év alatt egy új vulkán született. A későbbi, persze jóval kisebb mértékű kitörések és lávaömlések következtében két kis új sziget, az idős Palea Kameni (Παλαιά Καμένι) és a fiatalabb, új Nea Kameni (Νέα Καμένη) jöttek létre.

Ezek a szigetek ahogy ma látjuk őket, i.e. 197 körül kezdtek kiemelkedni a tengerből, ebben az évben született meg Palea Kameni. I.sz. 726-ban ismét volt egy jó nagy kitörés, ekkor egy Kis-Ázsiáig terjedő horzsakőzápor zúdult a vidékre. 1570-ben Szantorini déli partvidéke a tengerbe csúszott, magával sodorva Eleuszisz kikötővárosát. Ugyanebben az évben, 1570-ben jelent meg Mikri Kameni néven egy szigetkezdemény, de tulajdonképpen a mai Nea Kameni szigetet egy 1707-es kitörés hozta létre. 1866-ban a Georgios láva tapadt a sziget déli oldalán, 1925-ben pedig a Dafni láva az északin. 1939-1941 között is volt lávaömlés (Fouque-, Ktenas-, Reck-, és Smith láva) a sziget közepén, 1950-ben pedig Liatsikas láva építette tovább a szigetet (erről a növekedésről csatolok egy ábrát is).

Az utolsó láva tehát 1950 januárjában folyt itt ki, Nea Kameni szigetén, de a sziget egykori lávafolyásai, a kráterekből felszálló forró kénes gőzök egyértelműen jelzik, hogy a területen a vulkáni aktivitás bizony egyáltalán nem szűnt meg.

A belső vulkánokat hajóval lehet megközelíteni, mi is így tettünk: a hajók Nea Kameni északi részén, a Petroulios-öbölben kötnek ki, onnan mászhatunk fel a jelenlegi, 134 méter magas központi kráterhez, megcsodálhatják a kilátást, szemügyre vehetjük a hajdani lávafolyásokat, fotózhatunk kénes kigőzöléseket (hajótól hajóig 3 kilométeres gyaloglás a vulkán megszemlélése).

Ha pedig továbbhajózunk Palea Kameni oldalába, ott bizony megfürödhetünk a tenger alatt feltörő meleg források vasas vizében! A fürdőzőhely mellett épült egy kicsiny kápolna is, az Aghios Nikolaos. Palea Kameni legmagasabb pontja egyébként 103 m magas.

Ha egész napos hajókázásra megyünk, érintjük Thirassziát is: ez az eredeti sziget része volt, mely gyűrűként ölelte körül a kalderát: ám egy i.e. 236-ban bekövetkezett kitörés leszakította Szantoriniről.

Barna Béla

S végül néhány személyes emlékkép 2019-es Nea Kameni szigetére vezető túránkról.

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide!
Ha tetszett, támogass minket!