Az Indiai-Himaláján át Nyugat-Tibetbe (2010)

Ha India fővárosából, Delhiből Ladakhba, azaz a Hindusztáni-alföldről a Himalája elzárt hegyei közé, Nyugat-Tibetbe akarunk eljutni, akkor választhatjuk az egyórás repülőutat. Élménytelibbnek gondoltuk azonban még anno 2010-ben, hogy átkeljünk a Himaláján: többnapos buszút várt ránk. Pedig a teljes Delhi-Leh táv mindössze 1047 km! De nem a kilométerek számítanak: ezen az úton át kell kelnünk a „világ fehér hátgerincén”, a Himalája négy óriási hágóján (3978 m, 4883 m, 5060 m és 5328 m).

Az út első szakasza, az 575 kilométeres Delhi-Manali szakasz egy nap alatt megtehető busszal, itt „csak” a Himalája előhegyeit, egészen pontosan a Siwalik-hegységet szeljük át.

A 2000 méter magasan fekvő Manali városától lesz izgalmasabb a dolog: a Manalitól Leh városáig tartó, csak a nyári hónapokban (júniustól szeptember közepéig) járható 472 km-es (298 mérföldes) utazás ugyanis köszönhetően a hátborzongató útviszonyoknak két napot igényel: ekkor kel át ugyanis a busz a Himalája láncain, illetve a Himalája hegyei közötti magas hágókon, nem is akármilyeneken!

Összesen négy magas hágón kell átjutni, melyeknek 4500-5300 méter között van a magasságuk. Ezek között a hágók között dél felől számítva az első a legkisebb: a Rohtang-hágó (tibeti nyelven Rohtang La) mindössze 3978 méter (13051 láb) magas (G. S. Gosal, a chandigarh-i Punjab Egyetem korábbi földrajzprofesszora szerint viszont 4062 m a hágó magassága).

Manaliból elindulva számtalan hajtűkanyart felkanyarogva értünk fel szakadó esőben a buja zöld és ködös és esős Rohtang-hágóra. A hágó 51 kilométerre (32 mérföldre) fekszik Manalitól közúton, azaz nagyon hirtelen 2 kilométert emelkedtünk a busszal!

Ez is nagyon szépen jelzi, hogy a Himalája délnyugati vonulatai mintegy hatalmas, természetalkotta gátként emelkednek előttünk. A Himalája egyébként nemcsak az ember átkelését nehezíti meg, de falként fogadja az óceán felől érkező monszunfelhőket is: a szinte majd’ függőleges hegyfalba ütköző, páradús légtömeg felemelkedik, lehűlik és csapadéka az India felőli hegylejtőket öntözi. E bőséges esőzések miatt a Rohtang-hágó délnyugati oldalán nagyon dús a vegetáció, mindenhonnan vízesések zúdulnak alá, és ezért ilyen bővizű a Rohtang déli oldalában eredő Beas folyó is.

Maga a Rohtang-hágó egyébként a 4631 méter magas Beas Rikhi és a 4701 méter magas Kheri Ra Jot nevű csúcsok között nyílik. Ezek a számadatok is jelzik még, hogy azért ez még nem a Himalája legfőbb vonulata.

Egészen pontosan ezt a hegységet a Pir Panjal Range névvel illetik a geográfusok, mely a Középső-Himalájának egy hegylánca, s melynek keleti része elválasztja egymástól a Chenab (Chandrabhaga) és mellékvizének, a Chandra folyónak a vízgyűjtőjét a Beas vízgyűjtőjétől. A hágó egyébként lavináiról és földcsuszamlásairól is híres: miután például 2010-ben átkeltünk rajta, a sok esőzés földcsuszamlást okozott, és hat napra le is volt zárva.

Visszafelé utazva pedig itt ért az az élmény, hogy a buszsofőr megkért minket, hogy ugyan szálljunk már ki a buszból, mert nem biztos, hogy nem zuhan le a szakadékba az egyik elmosott útszakaszon. Hát igen, hátborzongatóak néha az indiai utak.

A Pir Panjal Range nem csak Chandra folyó vízgyűjtőjét választja el a Beas vízgyűjtőjétől, hanem Manali környékének keveredett hindu-buddhista kultúráját is elválasztja természetes határként Lahaul és Spiti izolált tibeti-tantrikus-buddhista tartományától, illetve a Pir Panjal vonulatában lévő Rohtang-hágó (3978 méter) biztosít átjárást a déli Kullu-völgyből Lahaul és Spiti vidékére.

Ehhez a vidékhez tartozik a Rohtang-hágó északi oldalán, a Chandra folyó jobb partján 3140 méter magasan fekvő Khoksar település is. A falu télen a leghidegebb lakott terület Lahaulban, de nyáron sem egy vidám hely, még a bestladakh.com is úgy írja le, hogy a Rohtang túloldalán „a táj meglepően más: barátságtalan, esőáztatta hely Lahaul vidéke”. Hasonlóan vélekedett Lahaul vidékéről a Dzsungel könyvének írója, az indiai születésű irodalmi Nobel-díjas angol író és költő, Rudyard Kipling (1865-1936) is: „Surely the God live here this no place for men” – azaz „Itt biztos az isten lakik, ez nem embernek való hely”.

Khoksar után a Chandra folyó jobb partján 3130 méter magasan fekszik Sissu települése arról volt nevezetes, hogy mikrobuszunk majdnem egy szédítő meredélybe csúszott egy sáros hajtűkanyarban. Ereimben megfagyott a vér, de bíztam tibeti sofőrünk ügyességében, s mivel ezeket a sorokat írom, kitalálható, hogy túléltük.

Aztán áthaladtunk Tandin, a Chandra és a Bhaga folyók összefolyásánál fekvő indiai településen: sok legenda kapcsolódik a helyhez, melyek közül talán a legismertebb, hogy Chandra és Bhaga a Hold és a Nap fia és lánya voltak, szerelmesek lettek egymásba, s itt Tandinál teljesedett be a szerelmük (két folyó egyesülése).

Ezután következett Keylong (egyes térképeken Kyelong vagy Kyelang) egy 31 ezer lakosú település Lahaul és Spiti körzetek központja az indiai Himalájában, 3348 méter magasan, a Bhaga folyó mellett (Bhaga a szanszkritben egyébként egy jótékony védikus istent jelent). A kétnapos Leh-Manali buszútnak gyakran ez az éjszakázó helye.

Ez úgy zajlik egyébként, hogy vettünk egy buszjegyet, felültünk a járműre, aztán egész napos buszozást követően megállt a buszunk Keylongban és a sofőr beterelte az utazóközönséget a Chandrabhaga Hotel előtt felállított sátrakba. Aztán másnap tovább-buszozás. Keylongban még az érdekes, hogy itt van utoljára mobiltelefon-térerő, Ladakh tartományban ugyanis az indiai hadsereg blokkolja a mobilokat!

Keylong után a következő település Darcha: a 3360 méter magasan a Bhaga folyó partján fekvő, 298 lakosú falu az indiai Himalájában, Lahaulban (Himachal Pradesh államban). Khoksar után dél felől haladva ez a második útlevél-ellenőrző hely a Manali-Leh országúton haladva. De ehetünk itt egy forró levest is az egyik útmenti sátor-étteremben pár rúpiáért.

Darcha falucskából kanyarogtunk fel a Bhaga folyásával ellentétesen a Suraj Tal (másik neve Vishaal Tal) nevű tóhoz, mely 4802 méter (más mérések szerint 4883 méteren, azaz 16020 láb) magasan fekszik, ezzel az adattal India második legmagasabban fekvő tava, a világranglistán pedig a huszonegyedik.

Szóval ennél a tónál jelentkeztek először életemben igen nagy intenzitással a hegyibetegség tünetei: ahogy Darcha faluból egyre magasabbra értünk, először elkezdett fájni a fejem, majd hányingerem lett. A 4150 méter magasan fekvő Zingzingbar nevű helyen már félig öntudatlan voltam, aztán ahogy egyre erősebb lett a hóvihar már fáztam is, de annyi erőm még volt, hogy a mikrobusz ablakát elhúzva készítettem pár képet a tóról.

Nem álltunk meg, mert tibeti sofőrünk még a sötétedés előtt át akart jutni a 4890 m magas Baralacha-hágón, ami mindössze csak 3 km-re (1,9 mérföldre) fekszik a tótól. A hóvihar miatt azonban a hágó járhatatlan lett, ezért újra visszaereszkedtünk a tóhoz, de erre már nem emlékszem, itt már teljesen kiütött a hegyibetegség. Akkor tértem valamelyest magamhoz, amikor a közel 5000 méter magasan fekvő tótól tovább ereszkedtünk, az említett Zingzingbar nevű hely közelébe.

Itt sofőrünk megállt egy útmenti nomád sátornál, és megbeszélte az ott lakókkal, hogy a busz összes utasa itt tölti az éjszakát. Ekkorra magamhoz tértem valamennyire, bár ne tettem volna: csak ültem a sátorban az ágy szélén, de még a szimpla ülés is kibírhatatlan kínszenvedés volt, a fekvés szintén kín. Naplómba másnap tömören csak annyit írtam, hogy ez volt életem legrosszabb napja, ami bizony elhamarkodott bejegyzésnek bizonyult, nyugat-tibeti utazásunk során ugyanis majd még kétszer dőlt meg ezután az „életem legrosszabb napja” rekord.

Az útmenti táborban, a jurtaszerű sátorban töltött éjszaka előtt egyébként még forró, tejes teát meg valami rizses cuccot erőszakoltak belém utastársaim, hogy legyen valami kis erőm, aztán feleségem sok pokróccal még bebugyolált a hálózsákon felül, majd a kibírhatatlan fejfájás újra kiütött és aludtam valamennyit borzasztó kínok közepette. De hogy ne csak a saját kínjaimról beszéljek, álljon itt egy adat is, érzékeltetve szédületes tempónkat: a Suraj Tal alatti táborhelyünkig reggel (Manali) óta 12 órát buszoztunk, de csak mindössze 180 kilométert tettünk meg, azaz kemény 15 km/órára jött ki az átlagsebességünk.

Másnap reggel a körülményekhez képest jól voltam, pár szót már tudtam váltani egyik holland útitársammal is reggel, de hogy miről beszélgettünk, már nem emlékszem. Félig kómásan tehát harmadjára is elbuszoztunk a Suraj Tal tava mellett. Szóval kemény hely ez a Baralacha-hágó (Bārā Lācha La, 4890 m/16040 láb), első nekifutásra nem is sikerült átkelni rajta a hóvihar miatt (2010 júliusát írtuk!), csak miután az indiai hadsereg katonái az éjjel megtisztították a hótól. A hágón egyébként a déli Himachal Pradesh államból (Lahaul körzet) lehet átkelni az északi Jammu és Kasmír államba, Ladakh, illetve Zanszkár tartományba. A hágó vízválasztó is egyébként a Bhaga és a Yunam folyó között.

Ezen a hágón több nagy magyar utazó is járt már. Az egyik utazó Berzenczey László (1820-1884) reformpolitikus, Erdély kormánybiztosa volt. Berzenczey az 1848-49-es szabadságharcban való részvétele miatt kényszerült emigrációba; a számkivetettségben sokat utazott, hogy mást ne említsek, hajóval körbejárta a világot. Őshaza-kutatási tervei megvalósítása céljából indult Belső-Ázsiába, a magyarok rokonainak vélt hung maülök földjére. Szentpétervárról kiindulva átkelt a Tien-sanon 1873-ban, s Kasgár érintésével a Karakorum és a Himalája hágóin keresztül kockázatos úton érkezett meg Ladakhba, ahonnan Indiába utazott. Életének kutatói szerint ő volt a világon az első, akinek sikerült ez a vakmerő vállalkozás! Berzenczey tapasztalatairól az angolok felkérésére a The Times of Bombay hasábjain számolt be (1874. szept. 4., vol. XXXVII., New Series).

Kubassek János 1987. évi indiai tanulmányútja során Bombayben a lap archívumában bukkant rá a hazánkban eddig ismeretlen cikkére, mely érdekes megfigyeléseket tartalmaz Ladakh természeti képére, népeinek szokásaira vonatkozóan. Ebben a cikkben ír Berzenczey a Baralacha-hágón való átkeléséről is:

„Chang-Lungot elhagyva két napon belül elértem a Bara-Lacha-hágót, a harmadikon pedig áthaladtam rajta. Ez a hágó valamivel magasabban fekszik, mint a Karakorum, de micsoda különbség van aközött a két dolog között, ahogyan a Karakorumot közelíti meg az ember. (…) Azon a száraz Karakorumon alig van hó, míg itt rengeteg, és helyenként nagy is. Mégis, alighogy elkezd olvadni, már nefelejcs és más, különleges színű virágok nyílnak, melyek a hófehér hegycsúcsokkal alkotnak határt. A száraz karakorumi levegőtől majdnem meghaltam, míg a Bara-Lacha nyirkos levegőjétől helyrejöttem. A Karakorumon nincs víz, ugyanakkor itt minden csúcs közelében találtam tavat, mely azt hiszem, az olvadó hóból keletkezett. A Bara-Lachát megmászni könyebb, mint róla leereszkedni, és ez, amint már említettem, igaz a többi hegy esetében is”.

Ugyancsak a nagy utazók tudós kutatója, Kubassek János említi egy tanulmányában, hogy „A 4890 m magas Bara Lácsa-hágó biztosítja az összeköttetést Zanszkár és Lahul tartományok között. A napjainkban az Indiai Köztársasághoz tartozó Zanszkár és a Csandra folyók völgye közötti hegylánc hágóján 1825-ben Kőrösi Csoma Sándor is átkelt második zanszkári útja során, amikor Tethába igyekezett Szangje Puntszog tudós lámához”. Így tehát a Baralacha-hágón már Kőrösi Csoma Sándor nyomdokain haladtam én is. Az indiai születésű irodalmi Nobel-díjas angol író és költő, Rudyard Kipling (1865-1936) híres, 1901-ben napvilágot látott Kim című regényében is van utalás a Baralacha-hágóra: Kim láma ezen keresztül jut Tibetből Indiába. A regényt egyébként később meg is filmesítették.

A közel 5000 méteres Baralacha-hágóról leereszkedtünk Sarchu magasan terpeszkedő fennsíkjára, áthaladtunk magán a 4240 méter magasan fekvő Sarchu (vagy Serchu, de hívják Sir Bhum Chun) nevű helyen, ahonnan egészen pontosan 54 kilométerre (34 mérföldre) fekszik a Lachalung-hágó (Lāchālūng La, más írásmóddal Lungalacha La vagy Lachulung La, 5059 méter/16600 láb).

Igazából jellegtelen hágó, de ekkor jártam életemben először 5000 méter fölött. A Lachalung-hágótól 24 kilométerre (15 mérföldre) keleti irányban fekszik egy bizonyos Pang nevezetű hely, a hágótól odáig vezető út a térkép szerint a Lachalung Lungpa nevű folyó, más leírások szerint a sziklás Gangla jal gyönyörűséges szurdokvölgyében vezet. A buszunk itt már többször kelt át a folyómedren átgázolva, s ezen a napon bizony láttunk személykocsit „belefulladni” egy ilyen gázlóba.

Innen már csak egy ugrás volt a világ második legmagasabb autóval járható hágója, a Taglang-hágó (Taglang La, 5359 méter, 17582 láb). Pangból egy fantasztikus, Belső-Ázsiát idéző hosszú és kopár völgyön emelkedtünk fel ide kisbuszunkkal, utunkat két oldalt már 7000 m feletti hegyóriások kísérték, előttünk pedig igen, már ott volt a Tibeti fennsík. Ott álltam a Himalája fő vonulatán: a hágó tetejét a tibeti buddhizmusra jellemző csortenek jelezték, eszméletlen mennyiségű imazászlóval.

Az ég kék volt, a levegő pedig oly ritka, hogy rövid fényképezés után visszazuhantam a buszon az ülésembe, és eszméletemet is vesztettem. Öntudatlan állapotban léptem be Tibet vágyott földjére, Ladakh tartományba.
Na de mit is jelent ez a szó, hogy Ladakh? Nos, a Himalája egyik legnehezebben megközelíthető régiója az India fennhatósága alatt álló, Jammu & Kasmir (Dzsammu és Kasmír) államhoz tartozó Ladakh. Mivel Ladakh lakóinak többsége tibeti, a tibeti buddhizmus tanításai szerint él, ezért a területet Nyugat-Tibetnek vagy Kis-Tibetnek is szokták nevezni. Igazából akit a tibeti buddhista kultúra érdekel, annak Ladakhba a legérdemesebb utaznia, sokak egybehangzó véleménye szerint ugyanis leginkább itt maradt meg igazán az ősi tibeti kultúra. A vallási hagyományok ápolása is erősebb itt, mint egyrészt a kínai fennhatóság alatt álló Tibetben, másrészt pedig a turizmus még nem rombolt annyit, mint Nepálban.

Így hát a ladakhi a tibeti kultúra egyik legcsodálatosabb példája, ahol talán Bhután mellett a buddhizmus eredeti fényében maradt fenn. Tibet szerelmesei mellett aztán a hegyek szerelmeseinek is érdemes Ladakhba utaznia: a Himalája és a Karakorum hatalmas vonulatai között, a tibeti fennsík nyugati végén megbúvó terület India legészakibb és legeldugottabb és legelzártabb tartománya, melyet égig érő csipkézett és vad-kopár és havas hegyek, valószerűtlenül kék égbolt, sebes hegyi folyók jellemeznek. És végül szólni kell az ország nevének magyarázatáról: Ladakh azt jelenti: a „magas hágók országa”.

Kép és szöveg: Barna Béla

 

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide! Ha tetszett, támogass minket!