Vietnami háborús alagutak Cu Chi mellett

Ha a vietnami háború egyik különleges és borzongató emlékét, a híres, gyakran csak Cu Chi-nak hívott alagutakat akarjuk látni, akkor Ho Si Minh város (Saigon) központjától 40 kilométerre északnyugatra, a Saigon folyó partján fekvő Ben Dinh településig kell mennünk. Az itt helyreállított alagútrendszer a vietnami háború ideje alatt a vietkong gerillák számára föld alatti katonai bázisként, illetve rejtekhelyként szolgált. A Saigon és a kambodzsai határ közötti területen kiépült alagúthálózat nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megtörjék az amerikai haderőket, így juttatva Észak-Vietnamot győzelemre. 

A híres háborús alagutakból kibújva fotózkodás a vietnami utazás már-már egyik kötelező tevékenysége. Az idősebb generációknak Vietnam neve összeforrott a háborúéval. Hogy megértsük az alagutak szerepét, ahhoz 2-3 mondatban szólni kell a háborúk történetéről is, meg hogy mikor és hogyan szakadt ketté Vietnam, s hogyan lett újra egy.

Nos, kezdjük az indokínai háború vagy első indokínai háborúval, mely 1946-1954 között tartott a francia gyarmati hadsereg és a Ho apó (Hồ Chí Minh) vezetése alatt álló Việt Minh („Liga Vietnam Függetlenségéért”) csapatai között. A harcok elsősorban Vietnam északi vidékein folytak, de a konfliktus kiterjedt az ország teljes területére. A népi hadsereg, a Viet Minh egységei 1954. május 7-én döntő győzelmet arattak Dien Bien Phunál. A franciák 16 ezer embert vesztettek, a francia gyarmati hatalom ekkor szenvedett végleg vereséget Indokínában. A háborút követően 1954-ben (a genfi konferencián) Vietnamot ideiglenesen két részre osztották a 17. északi szélességi kör mentén (északon megalakult a Viet Minh ellenőrzése alatt álló, HồChí Minh vezette Vietnami Demokratikus Köztársaság – a Bảo Đại császár vezette déli országrészben Ngô Đình Diệm miniszterelnök ragadta magához a hatalmat és kikiáltotta a Vietnami Köztársaságot.

Vietnam kettéosztása egy sokkal véresebb konfliktus, a vietnami háború (1955-1975) magvát vetette el. A hadtörténészek szerint a hidegháború kiterjesztéseként is felfogható háborúban a Szovjetunió és Kína által is támogatott, kommunista Észak-Vietnam és az USA által támogatott Dél-Vietnam csapott össze; a háború alapvetően a kettéosztott Vietnam újraegyesítéséért folyt. Itt, a dél-vietnami alagutakban a kommunista vietkong gerillák harcoltak az USA és szövetségeseinek katonái ellen.

a dél-vietnami alagutakban a kommunista vietkong gerillák harcoltak az USA és szövetségeseinek katonái ellen

A történet úgy végződött, hogy az Egyesült Államok 1973-ban kivonult Dél-Vietnamból, így a támogatás nélkül maradt Dél-Vietnam ereje megtört. Az északiak a békeszerződést megszegve 1975-ben lerohanták Dél-Vietnamot, és elfoglalták a déli fővárost, Saigont. A vietnami háború után, 1976. július 2-án Észak- és Dél-Vietnam egyesítésével létrejött a Vietnami Szocialista Köztársaság. Saigont pedig átnevezték Ho Si Minh-városra, így fejezve ki tiszteletüket az egykori észak-vietnami elnök iránt.

Összegezve, a vietnámi háború tekinthető az emberiség történetében a harmadik legpusztítóbb katonai konfliktusnak (a két világháború után) hiszen teljes időtartama alatt, 1955 és 1975 között becslések szerint összesen 5 millió áldozatot követelt. A vietnámi háború az USA történetének is fontos része, egy teljes generáció életének meghatározója, mivel 1965 és 1973 között összesen 2,5 millió amerikai fordult meg a vietnámi összecsapásokban, melyet sokan „az első tévében közvetített háború” címkével is elláttak.

Szóval, ennek a háborúnak az egyik legfontosabb hadszíntere volt az egész környék: egyrészt nagyon közel feküdt Saigonhoz, de nem volt messze a kambodzsai határ sem, ahonnan 1960 után az utánpótlás érkezett. A Cu Chi („kutyi” kiejtve) alagútrendszer története egyébként még az első indokínai háború időszakáig nyúlik vissza, de a zömét természetesen az 1960-as években ásták ki. Egész falvak dolgoztak az alagútfúrásban, ásóval kapával, s a kitermelt földet kosarakban hordták ki: 1965-ben már 200 kilométernyi volt kiásva, 1968-ban pedig már 250 kilométer!

Az alagutak többségét olyan tökéletes álcázással és védelmi rendszerrel látták el, hogy szinte nem is nagyon találták ezeket meg, ráadásul az alagutakat csapóajtók és halálos veremcsapdák védték. A Cu Chi környéki volt a legsűrűbb és legszövevényesebb, sokszor többszintes járatrendszer.

Ezek a járatok viszont nagyon durván szűkek és alacsonyak voltak, csak meggörnyedve, négykézláb vagy kúszva lehetett bennük közlekedni: a folyosók 80 cm magasak és 60 cm szélesek voltak (ezeket persze mostanra a nyugatiak kedvéért 120×80 centisre bővítették), a lejáratok pedig csak 25×35 cm-esek, amelyen európaiak nehezen préselik át magukat. Persze voltak benne szélesebb és tágasabb részek is, a parancsnoki szoba, a pihenőkörlet, a hálóterem, a konyha, kórház, műhely vagy a raktár (lásd a mellékelt ábrán).

A járatokat sokszor derékszögben megtörték, így a bejutó ellenség nem tudott messzire lőni, és a bedobott gránátok pusztítása is kisebb volt. De a behatoló ellenséget más is várta, a vietkongok csapdákat helyeztek el, például taposóaknákat, mérgezett bambuszbotokat vagy botlódrót által kinyíló, kígyóval, pókkal, esetleg skorpióval megrakott konzervdobozokat!

De ez mind semmi ahhoz, amit vietnamihaboru.blog.hu szerzője említ: „a visszaemlékezések említenek olyan esetet, amikor a lefelé ereszkedő katonát egy várakozó gerilla még leérkezése előtt ágyékon és hason szurkálta, de ennél is vérfagyasztóbb módszer volt, amikor a felfelé tartó amerikai átjárón feldugott nyakát egy partizán úgy szúrta át lándzsájával, hogy ezzel rögtön el is torlaszolta a szűk járatot. A halottat visszahúzni nem lehetett, emiatt továbbhaladni sem, így társai kénytelenek voltak otthagyni őt és távozni”. Az említett blog egyébként képet is mellékel, én ezt most nem tenném.

Az alagutak segítségével egyébként repülőtereket, lőszer- és üzemanyagraktárakat robbantottak fel. Az alagút-hadviselés sok bosszúságot okozott az amerikaiaknak, akik éppen ezért a gerillák kifüstölésére külön hadműveletet is kidolgoztak: bombázásokkal, növényirtókkal és napalmmal is próbálkoztak, de nem sok sikerrel. Ezért ausztrál kezdeményezésre megalakították a föld alá behatoló „alagút-patkányok” (eredetileg menyétek) egységeit, melyeknek tagjait alacsony, vékony katonákból verbuválták, s pisztollyal, késsel, zseblámpával és gázálarccal szerelték fel őket. Ez a taktika már eredményesebb volt, ám a veszteségek mindkét oldalon jelentősek maradtak. Olvastam egy helyen, hogy a kutyákkal való kísérletezés sem volt sikeres, mert rövid idő után borssal és paprikával szórták körül a védendő területet.

Szóval, ha ilyen alagutat akarunk látni, akkor a Ben Dinh és Ben Duoc falvak melletti alagútrendszert keressük fel. Ben Dinh bemutatóhelyén a terepen különböző csapdák reprodukcióit mutatják be helyi vezetőink, mutatnak sátrak alatt tanácskozó Vietkong egyenruhás figurákat, mutatnak egy kilőtt M-41-es amerikai tankot és persze ha nem vagyunk klausztrofóbiásak, végigmehetünk az alagút egy 200 méteres szakaszán. És akinek erre ingerenciája van, az külön dollárok leperkálása után lőhet mondjuk géppuskával is, de a vietnami háború kézifegyvereit is kipróbálhatja.

 

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide! Ha tetszett, támogass minket!