Az indiai Nyugat-Tibet (Ladakh) fővárosa, Leh a „világ fehér hátgerinceként” emlegetett magashegység, a Himalája elzárt hegyláncai között 3600 méter magasságban épült. Háromrészes útinaplónk első része.
Az indiai Nyugat-Tibet (Ladakh) fővárosába, Lehbe repülővel egy órás az út Delhiből. Ha azonban érezni akarjuk a hely valódi elzártságát, akkor Delhiből többnapos buszútra számítsunk, annak ellenére, hogy a teljes Delhi-Leh táv mindössze pontosan 1047 km!
A Delhitől Manaliig tartó szakasz ebből a legkönnyebb és leggyorsabb, ez megtehető egy nap alatt. A Manalitól Leh városáig tartó, csak a nyári hónapokban (júniustól szeptember közepéig) járható 472 km-es utazás azonban köszönhetően a hátborzongató útviszonyoknak két napot igényel: át kell kelni ugyanis a „világ fehér hátgerinceként” emlegetett magashegységben, a Himaláján, illetve a Himalája hegyei közötti magas hágókon, méghozzá nem is akármilyeneken!
Összesen négy magas hágón kell átjutni: a Rohtang-hágón (3978 m), a Baralacha-hágón (4883 m), a Lachalung-hágón (5059 m) és a Taglang-hágón (5359 m). A Taglang-hágó egyébként a világ második legmagasabb autóval járható hágója Ladakh tartományban. Amikor a hágó tetején álltam, meglett az új magassági rekordom!
Ott álltam a Himalája fő vonulatán: a hágó tetejét a tibeti buddhizmusra jellemző csortenek jelezték, eszméletlen mennyiségű imazászlóval.
Az ég kék volt, a levegő pedig oly ritka, hogy rövid fényképezés után visszazuhantam a buszon az ülésembe, és eszméletemet is vesztettem. Öntudatlan állapotban léptem be Tibet vágyott földjére, Ladakh tartományba. Na de mit is jelent ez a szó, hogy Ladakh? Nos, a Himalája egyik legnehezebben megközelíthető régiója az India fennhatósága alatt álló, Jammu & Kasmir (Dzsammu és Kasmír) államhoz tartozó Ladakh.
Az ország nevének magyarázatáról szólva el kell mondani, hogy Ladakh azt jelenti: a „magas hágók országa”. Ezért is adtam utazásom után, a Magyar Földrajzi Társaságban tartott előadásomnak azt a címet, hogy: A magas hágók földje, Ladakh – Utazás az Indiai-Himalájába, Nyugat-Tibetbe.
Szóval a magas hágókon átkelve egy júliusi napon, este 10 körül érkeztünk meg a 27513 lakosú Lehbe, Nyugat-Tibet (Ladakh) fővárosába, mely egy szűk, termékeny völgyben fekszik az Indus folyó partján.
A település 1947-ig Közép-Ázsia egyik legnagyobb kereskedővárosa volt: jakkaravánok haladtak át a Karakorum hágóitól Kashgar városáig. Turisták csak 1970-es évek óta látogathatják ezt a területet, azóta viszont egyre népszerűbb. Ladakhban ugyanis nincs monszun, így a nyári hónapok nagyon is alkalmasak a túrázásra, biciklizésre, raftingolásra. Mi is ezért jöttünk ide: túrázni és kirándulni a Himalája hegyei között, illetve közben bepillantani kicsit a a tibeti kultúra világába.
Leh városában közel két idilli hetet töltöttünk, innen kiindulva kalandoztuk be Ladakh egy részét, de a városka látnivalóinak megismerésével is sok időt töltöttünk. A következőkben útijegyzeteim segítségével időrendben mutatom be, hogy mit is csináltunk két hétig ebben a hegyi oázisban, de természetesen az útinaplót próbálom kiegészíteni a látottak és tapasztaltak minél bővebb leírásával és kommentárjával.
Szóval, kétnapos buszozás után érkeztünk meg Lehbe. Szállást nem foglaltunk előre, de nem is kellett: egy kedves és szerény fickó ajánlott szállást nekünk, nem tolakodóan a buszállomáson. A velünk utazó idős izraeli házaspár (Sally és Urie Salant) is ezt a szállodát választotta, nagyon normálisnak és szelídnek tűnt ugyanis a főnök. Így lett az elkövetkezendő két hétben rezidenciánk és kellemes lakhelyünk a Mountain View Guesthouse. Lehben egyébként rengeteg vendégház áll a hátizsákos utazók rendelkezésére.
Hotelünk emeleti szobájából remek kilátás nyílt a környező hegyekre, no de erről majd később, egyelőre még sötét volt mikor megérkeztünk. És szó szerint sötét, alighogy lecuccoltunk rögtön megérkezésünk után megtapasztaltuk azt, ami a következő két hétben természetessé vált: hogy Lehben szinte minden este áramszünet van! Ennek egyszerű oka, hogy a környéken nincs komolyabb vízerőmű, amely elektromos áramot termelhetne. Épült ugyan valamilyen, hiszen nagy esésű, sebes folyású folyók, mint például az Indus is, elvileg jó lehetőséget kínálnának vízerőművek építésére. Az ambiciózus Sztakne-projekt volt például az egyik elsőként felépült erőmű: a műszaki bravúrokkal megvalósított létesítmény, a világ egyik legmagasabban fekvő erőműve Leh áramellátását lett volna hivatott megoldani. Ámde a rideg természeti viszonyokat nem vették figyelembe a tervezéskor, így az nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az Indus-folyó ugyanis télen 3-4 hónapra befagy, ekkor a turbinák nem működhetnek. Nyáron pedig, a hatalmas mennyiségű görgetett hordalék veszélyezteti a működtetést állítólag, így csupán tavasszal és ősszel termelhet némi áramot a szakértők szerint (Janet Rizvi: Ladakh – Crossroads of high Asia. Oxford University Press 1998). Ezt már itthon tudtuk egyébként, így nem lepődtünk meg, hogy az esti olvasás közben egyszer csak koromsötét lett.
Mondjuk meglepődni nem lepődtünk meg, de felkészülni nem készültünk fel rá, így a mobiltelefon fényét használtuk néha. Ez meg azért volt hasznos, mert a mobiljainkat másra nem is igen lehetett használni:
Ladakhban ugyanis minden külföldi és India más területéről származó mobilt blokkol ugyanis a hadsereg, hiszen katonailag nagyon instabil területen vagyunk, Kasmírban, mely területre fáj a foga Pakisztánnak és kis részben Kínának is.
Szóval itt a mobillal még sms-t sem lehetett írni, csak kibotorkálni a mosdóba a sötét, áram nélküli tibeti éjszakában. Az első lehi éjszakánk után másnap reggel még eléggé fájt a fejem, de ez nem csoda, hisz a főváros maga is 3600 méter magasságban épült, szóval még akklimatizálódnom kellett (feleségemnek meg se kottyant a magasság, ő teljesen jól volt).
Ugyanakkor nem bírtuk ki, hogy a szállodában feküdjünk, így alighogy felkeltünk, siettünk felfedezni a belvárost. Persze túlzás hogy siettünk, hiszen minden lépés kínszenvedés volt kicsit, de amikor jobban éreztem magam, akkor is inkább egy lassított felvételhez hasonlítottam. Szóval a Changspa negyedbe kóvályogtunk le, ahol reggel szerencsére elcsíptünk egy netcafét: azért szerencsére, mert aztán a nap további részében internet sem volt egész nap, meg áram sem.
A netcaféból a Changspa sétálóutcájára kilépve bóklásztunk tovább: mindenhol ajándékárusok, túraszervező irodák, szállodák, éttermek, vendégházak, és kávézók. És rengeteg európai, olyan, mintha Leh valami világfőváros lenne, és mindig is turistákból élt volna. Pedig Ladakhot csak 1974-ben nyitották meg a turizmus előtt, addig ide nem nagyon tehette be a lábát idegen. Ma viszont nagyon sokféle turista megfordul itt, egy magyar újságíró, Gáti Kornél így jellemezte a lehi Changspát: „Az ide érkezők nagy része a Woodstockon, a békemozgalmon, és a new age-en szocializálódott nyugati ötvenes, őket követik a húszas éveik végén, harmincas éveik elején járó yuppie-hippik, akik a pár rúpiás helyi buggyos nadrágot jól ápolt borostával és Gucci napszemüveggel fejelik meg”.
Bő tíz évvel ezelőtt a julay.nolblog.hu szerzője írt kicsit hasonlóan:
„Ennyi „divat-nonkonformistát”, „poszt-hippit” csak nagyon kevés helyen láttam. Gyakorlatilag divatbemutatót tartanak a szűk főutcán és öltözetükhöz képest igencsak gazdagok”.
Na ja, egyrészt igazuk van a kollégáknak, de azért lélekben kicsit én is hippi vagyok, szóval annyira nem zavart a dolog, meg rengetegen közülük bizony túráznak is, szóval inkább ezerszer ez a fajta turista, mint… Mint. Na mindegy, ne menjünk bele a turistakategóriákba, az a lényeg, hogy legyen az ember érdeklődő, oszt nézzen szét a világban.
Röviden ennyit erről, s induljunk is tovább. A Changspa után lejjebb ereszkedtünk a belváros felé, felfedeztük a Fort Road környékét, aztán megreggeliztünk egy tetőteraszon a mecset közelében; innentől kezdve ha csak tehettük, majdnem minden tetőteraszos étkezőhelyet kipróbáltunk: nem rossz érzés úgy enni, hogy közben egy hangulatos ázsiai kisváros nyüzsgő utcájára látunk le, miközben a láthatárt minden irányban a Himalája hegyláncai keretezik.
A tetőteraszos reggelizés után a Calabria Caféban megkávéztunk: egy hét óta ez volt az első olasz espresso. meg az utolsó is, mert igazából sem olasz, sem espresso nem volt, ráadásul még jó sem volt, Indiában innentől kezdve hanyagoltuk a kávét, bár azért én egy-két kísérletet azért tettem, de a helyzet és a kávénak nevezett löttyök színvonala csak rosszabbodott.
A kávézás után újra nyakunkba vettük a várost. A Changspán végigsétálva felkapaszkodtunk a Shanti-sztúpához. Ez egy hatalmas nagy és fehér sztúpa, ahonnan remek panoráma tárult elénk az egész völgyre, a környező hegyekre és Leh városára. Magát a Shanti-sztúpát egyébként egy japán buddhista szervezet építtette: az építkezés 1983 áprilisában kezdődött Bhikshu Gyomyo Nakamura és Kushok Bakula ladakhi lámák felügyeletével. A XIV. Dalai Láma, Tenzin Gyatso (a tibeti buddhizmus gelukpa iskolájának legmagasabb rangú tanítója) szentelte fel a sztúpát 1991 augusztusában (több könyvünk szerint 1985-ben). A Shanti-sztúpa alapjában található a Dalai Láma fényképe és Buddha emlékei. A sztúpa kétemeletes: az első szinten a fő dombormű a Dharmacakrát ábrázolja szarvasokkal mindkét oldalán.
A központi arany Buddha-kép egy emelvényen ül, és a Dharma forgását (Dharmacakra) ábrázolja. A második szinten lévő domborművek Buddha születését, halálát (mahanirvana) és a gonoszok legyőzését („defeating the devils”) ábrázolja meditálás közben. Mindkét szinten kisebb meditáló Buddha domborművek vannak. A sztúpánál már szétsütött és szétégetett minket a nap, többször kentük magunkat naptejjel és rengeteg vizet ittunk.
A sztúpától lesétáltunk újra a Changspára, ahol beültünk egy étterembe a Himalája régió lakóinak kedvenc eledelét, momót enni. Nos, a híres ladakhi/tibeti momó nem más, mint vízben főtt, gőzölt vagy olajban hirtelen sütött fűszerezett hússal, zöldséggel vagy krumplival és sajttal töltött tésztagombóc.
Feleségem vegetáriánusat evett, én birkahúsosat, a ladakhi régió ugyanis nem vegetáriánus: ez volt pár napja az első húsos kajám. A későbbiekben egyébként rengetegszer ettünk momót, a húsos mellett ugyanaz lett a kedvencem, mint a XIV. Dalai Láma Őszentségének a krumplival, gombával és jaksajttal töltött momó. A momo mellé ettünk tibeti levest, tukpát is. Evés után a momót lesétálandó bazároztunk: vettem magamnak két pólót, de vettünk egy jó kis könyvet is Ladakhról, és természetesen már első lehi napunkon találkoztunk magyarral: Doroszlai Igorral, egy biciklikölcsönzős biológus sráccal.
