Adónisz nyomában Libanonban

A görög mitológiában az elragadó szépségű Adónisz, a férfiszépség megtestesítője Aphrodité istennő szeretője volt, akit ezért Árész egy vadkanvadászaton vadkan képében megölt. Mindez Libanonban, a Libanon-hegységben történt. Adonisz kultusza egyébként innen, az egykori Főniciából került át a görögökhöz. Ebben a cikkben Adonisz élete és kultusztörténete után bemutatjuk az Adonisz-forrást a libanoni Afqa városában. 

Ha felütjük valamelyik antik görögséggel foglalkozó lexikont vagy internetes szócikket, hogy megtudjuk ki volt Adónisz (Ἄδωνις – Ádōnis), akkor azt találjuk, hogy egy görög mitológiai alak volt, a szíriai és föníciai meghaló és feltámadó isten görögösített alakja, aki az ősszel meghaló és tavasszal újjászülető természetet testesíti meg.

És ha már görögösítették, akkor van ott mindenféle kavarás is, rögtön a születésénél. Adonisz apja (Theiasz asszír király) ugyanis a saját lányával (Szmürna, Mürrha) lépett vérfertőző, bűnös viszonyra. Más források szerint is vérfertőző apa-lánya kapcsolatból született, de ezen verzió szerint Kinürasz ciprusi király volt az apa.

A szerelem és szépség istennője, Aphrodité, aki egyébként szintén főníciai-ciprusi eredetű volt, megfeleltethető a föníciai Astarté istennőnek! Szóval Aphrodité istennő beleszeretett a halandó vadász és pásztor Adóniszba, és vele vadászgatott. A történetnek sok változata van, az egyik szerint Aphroditénak féltékeny lett a vadászgatásokra a kedvese, Arész.

Aphrodité csalta a férjét, és csalta a szeretőjét is  Adónisszal – a szerető azonban féltékeny lett, vadkanná változott, és a libanoni Afqa-forrás mellett megölte Adóniszt

Itt egy másodpercre azért álljunk meg, mert Aphrodité férje ugye a csúf kovács, Héphaisztosz volt, de megcsalta őt Árésszal. Sőt, másokkal is, a trójai pásztortól, Ankhiszésztől született például Aineaiász (Aeneas). Szóval Aphrodité csalta a férjét, és csalta a szeretőjét is, mégpedig a gyönyörű ifjú Adónisszal. A szerető azonban féltékeny lett, vadkanná változott, és a libanoni Afqa-forrás mellett megölte Adóniszt. A mítosznak persze van egy másik változata is, mely szerint a vadkan Apollón volt, aki fia, Erümanthosz megvakítása miatt állt bosszút az istennő szeretőjén.

A vadkan általi halál után Adónisz lelke az Alvilágba szállt, Aphrodité utánament az Alvilágba, hogy felhozza onnan. Igen ám, de Perszephoné, az alvilág királynője szintén beleszeretett, és nem akarta felengedni. Aphrodité és Perszephoné vitáját Zeusz döntötte el úgy, hogy Adónisz minden év egyharmadát Aphroditével töltse a föld színén, egyharmadában az alvilágban éljen Perszephonéval, a fennmaradó harmaddal pedig maga rendelkezzen. Adónisz később ezt a szabad harmadot is Aphroditének engedte át. Ebből jött az, hogy Adónisz keleti felfogás szerint tavasszal feltámad, ősszel pedig ismét meghal. Az Adónia ünnepét tehát ehhez a mítoszhoz fűzték, és főleg az asszonyok ülték meg, megsiratták a halottat és ujjongva fogadták a megtalált élőt: már ókori magyarázók számára kézenfekvő volt itt a természet őszi halálára és tavaszi újjászületésére gondolni. Adónisz ünnepét, az Adóniát, vagy Adomákat az egész Keleten megünnepelték. Kultusza igen népszerű volt az i.e. V. századi Athénban, de tisztelték Kis-Ázsiában, Egyiptomban és Rómában is, majd nyugaton is megünnepelték: a tavaszi napéjegyenlőség idején, ami tulajdonképpen nagyon óvatos megközelítésben a keresztény húsvét elődje.

Az Adónisz-mítosz tehát minden bizonnyal föníciai eredetű – írja Római nyomokon Libanonban című cikkében Grüll Tibor ókortörténész. Ezt erősíti meg Trencsényi-Waldapfel Imre klasszika-filológus is, aki szerint a görög műveltség már a kréta-mykénéi kortól fogva fogadott be keleti hatásokat, főleg a görög telepesek és a föníciai őslakosság által lakott Ciprus szigetének a közvetítésével. Így került a görög műveltségbe Aphrodité istennő tisztelete, illetve az ő szeretőjének, Adónisznak a tisztelete is. Egyes vélemények szerint amúgy Adon szíriai tavaszisten, a tavaszi lombfakadás és az őszi lombhullás istene volt. Mint említettem, ünnepét, az úgynevezett Adomákat Elő-Ázsiában és Egyiptomban is megülték: az ünnep a tavaszi napéjegyenlőség időpontjára esett. A hét napon át tartó szertartás első részében meggyászolták az eltűnt Adoniszt, hogy azután másnap nagy örömmel hálát adjanak visszatéréséért. A körmenetekben cserépbe tett tavaszi virágokat is körülhordoztak.

Apropó virágok: említsük meg, hogy a botanikában róla kapta tudományos nevét a boglárkafélék családjába tartozó hérics növénynemzetség (Adonis), melynek egyik Magyarországon is élő faja a tavaszi hérics (Adonis vernalis). És bár rendszertanilag kicsit más, de az egyik legenda szerint pedig amikor Adónisz lelke az Alvilágba szállt, akkor kiontott véréből kökörcsinek nőttek!

Adonisz siratásával, halálának és feltámadásának ünnepével a görög-római világ egész területén sűrűn találkozunk – írja ugyancsak a mitológiai kutatások egyik neves professzora, Trencsényi-Waldapfel Imre. Az ünnep szertartásos kellékei között figyelemre méltók azok a cserépedények, amelyeket „Adonisz kertjének” neveztek, és amelyekben gyorsan kihajtó és gyorsan elhervadó növényeket ültettek, továbbá virág és állat alakú ünnepi kalácsok és mindezek középpontjában a fiatalon elhunyt istent jelképező báb, melyet előbb közszemlére tettek ki, majd gyászmenetben kísérték a tenger vagy a folyó partjára, és a víz hullámaiba vetették. De a víz, „az élet vize”, Adonisz feltámadása az emberek feltámadásának is záloga. Ezért ábrázolták Adonisz mítoszait gyakran a kőkoporsók, szarkofágok domborművein. Itt, a libanoni Baalbekben is láthatunk egy szarkofágot, melyen a vadászat-jelenet látható!

Grüll Tibor ókortörténész szerint egyébként legalább három föníciai városban imádták – egyiptomi mintára – az úgynevezett „meghaló és feltámadó isteneket”: Szidónban Esmunt, Tíruszban Melkartot, Bübloszban Adóniszt. Büblosz (Byblos) városában az Adonisz-ünnepre a jelet az adta meg, hogy a folyó vize vörösre változott, a vallás értelmezése szerint azért, mert habjait Adonisznak a vadkan által kiontott vére festette meg! Persze valójában a tavaszi áradások idején a Libanon hegység vörös agyagját mosta ki a víz.

De ha már itt tartunk, akkor melyik folyóról is lehet szó? Nos, minden valószínűség szerint az Ábrahám-folyóról (arabul Nahr Ibrahim), amit Adonisz-folyónak is hívnak, és egy 23 km hosszú folyó Libanonban. A folyó tengerbe torkollásának közelében fekszik Büblosz, na de hol ered? Nos, egy nagy barlangból (Afqa Grotto) tör elő a víz, mégpedig a Libanon hegységben, 1300 méter magasságban, Afqa városa mellett.

A barlangot és a forrást ottjártunkkor (2019 szeptember) pont átépítették, felújították, és lépcsőket vezettek hozzá.

Az itt előtörő vizet különböző csöveken vezetik el a környék mezőgazdasági területeihez. A völgy egyébként próbálkozik földrajzi-névoltalommal, vettem a bejrúti reptéren például napon szárított paradicsomot, amely Adonis Valley felirattal került forgalomba.

Az Adonisz-völgy és Afqa egyébként benne van az egyetlen magyar nyelvű Libanon utikönyvben is, melyben Rozvány György ezt írja:

„Itt ered a mai Nahr Ibrahim folyó, forrása pedig az Adonisz-forrás. A monda szerint itt született Vénusz és Adonisz. Amikor Adonisz vadászni ment, egy vaddisznó támadt rá és megölte. Vénusz volt Adonisz szerelme, aki egyébként a főníciai Astarte istennővel azonos. Vénusz megpróbálta életre kelteni szerelmét, de már késő volt, így Adonisz vére szétfolyt a földön. A vér mindegyik forrásba eljutott, innen pedig a véres víz az áradó folyót vörösre festette. Ez az Adonisz-barlang-forrás a falu felett 200 m-rel található. A barlangforrástól elindulva érjük el a római kori Vénusz-templom romjait. Egy kanyargós alagútcsatornát is látni, ami hajdanán vízvezeték volt. A templomot nagy kövek veszik körül, mellette pedig egy fügefa áll. Még Konsztantinosz császár (285-337) romboltatta le, de később Hitetlen Julian 360 és 363 között újjáépíttette, ugyanis Adonisz-Astarte termékenységrítusát Libanonban még a bizánci korszak alatt is, az 5. századig tovább folytatták”.

És végül szóljunk Adónisz művészetekben való megjelenéséről is: nos, Adónisz tisztelete az i.e. VII. századból mutatható ki; egyik legkorábbi fennmaradt említése a leszboszi Szapphó egyik verstöredékében olvasható. Ovidius „Átváltozások” című munkájában írja le Venus és Adónisz szerelmét, az epizódba beillesztve Atalanta történetét is. A halott Adónisz siratásáról szól Bión egy költeménye (Bión költeménye szerint vörös rózsák sarjadtak Aphrodité könnyeiből, amelyeket a halott ifjú felett hullatott). Alexandriában szeptemberben tartották az Adónisznak szentelt ünnepségeket; ezekről szól Theokritosz egyik idillje. A modernebb irodalomban William Shakespeare „Venus és Adonis” című költeményében az ifjú Adónisz makacsul kitér az istennő szerelme elől, és végül valósággal belemenekül a végzetes vadkanvadászatba. A képzőművészeteket tekintve egy hellenisztikus szobor római másolatán kívül Adónisznak főleg inkább újkori ábrázolásai ismeretesek.

Kép és szöveg: Barna Béla

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide!
Ha tetszett, támogass minket!