Darvaza, a pokol kapuja

A világ egyik legelzártabb országában, a Kara-kum sivatag közepén ég egy kráter. A 60-70 méter átmérőjű és 25 méter mély gödörben több mint fél évszázada gyújtották meg a földgázt.

Hogy a türkmén sivatag közepén mióta ég a kráter, azt pontosan nem tudni: a kráter történetének korai éveiről még mindig nem lehet pontosan tudni, mert a vonatkozó iratok vagy hiányoznak az archívumból, vagy egyszerűen nem hozzáférhetők. Sokak szerint a kráter beomlása már az 1960-as években történt és csak az 1980-as években gyújtották meg.

A legismertebb verzió talán az, hogy 1971-ben szovjet kőolajkutató-mérnökök fúrtak itt olajmező után kutatva, s eközben egy földgázzal teli üreget tártak fel. A fúrás közben azonban beomlott az üreg és egy körülbelül 60-70 méter átmérőjű és 25-30 méter körüli mély kráter keletkezett a helyén, amelyből szivárgott a gáz. A mérnökök a kráter fáklyázását választották, hogy megakadályozzák a mérgező gázok kibocsátását, de alábecsülték a gáz térfogatát: azt gondolták és remélték, hogy miután a földgázt meggyújtják, a tűz pár napon belül elégeti az összes földgázt, aztán kialszik. Egyébként a lépés logikus volt, sőt a földgáz elégetése biztonságosabb és környezetbarátabb is, mint a szabadba kiengedése, ugyanis a földgáz fő alkotó eleme a metán, erősen üvegházhatású gáz. A sztorinak egyébként van olyan, egyébként hihető változata is, hogy amikor a fúrótorony beszakadt a kráterbe, egy munkás a cigarettacsikkjét oda pöccintette, s ez lobbantotta be a tüzet.

Szóval a begyújtásnak már ugye egy bő évszázada, de a kráter még mindig ég, a helyiek pedig elnevezték a krátert „a pokol kapujának”. A Darvaza perzsául, a Derweze türkménül „kapu”-t jelent egyébként, sok helyen a Darvaza az ismertebb átírás, mert orosz neve (Дарваза) is ebből jött.

Időközben a Szovjetunióból Türkmenisztán lett, a posztszovjet Türkmenisztánban pedig a kráter jelentős turisztikai attrakcióvá vált. A jelentős szót persze a maga helyén kell kezelni, hiszen Türkmenisztán a világ egyik legzártabb országa, 2016-ban például a turistáknak kiadott vízumok száma mindössze 9000 volt!

Szóval jelentős attrakció lett az égő kráter, de ennek ellenére olvasni olyan pletykákat is, hogy 2010 áprilisában Gurbanguly Berdimuhamedow elnök bejelentette a kráter eloltásának terveit, a lyuk betemetését. Ez nem történt meg, sőt a környéket 2013-ban természetvédelmi területté nyilvánították.

Ugyancsak 2013-ban, George Kourounis volt az első ember, aki betette a lábát a kráter aljára; Kourounis (1970. május 22-én született) görög-kanadai kalandor és viharvadász, aki a szélsőséges időjárási jelenségek és a világméretű természeti katasztrófák dokumentálására specializálódott. Kourounis egy egyedi gyártású kevlár hevedert és több Technora kötelet használva, egy teljes testet átfogó alumíniumöltözetben lement az 1000 fokos kráter aljára és talajmintákat gyűjtött az Extreme Microbiome Project számára. Az ereszkedést a National Geographic támogatta. George Kourounis a National Geographic-nak adott interjújában így írta le élményét:

„Úgy írom le, mint egy tűzkolosszeumot – bármerre csak nézel, ezernyi kis tűz van. A hang olyan volt, mint egy sugárhajtóműé, ez a zúgó, nagy nyomású, gázégető hang. És nem volt füst. Nagyon tisztán ég, így semmi sem takarja el a kilátást. Tisztán látni minden kis láng nyalogatását”.

A krátertől távolabb még két további kráter is található, amelyek hasonló módon keletkeztek, azonban az ezeket kitöltő gáz nyomása jóval alacsonyabb. A gázbuborékos, vízzel teli kráter kb. 23 km-re a darvazai gázkrátertől, az iszapkráter, melyet szürke sár tölti ki körülbelül 10 km-re van a darvazai gázkrátertől – ez utóbbi egyébként nemrég kiszáradt, s ebben is ég egy kis tűz (2024).

Darvaza égő gázkrátere egyébként 276 kilométerre északra fekszik a türkmén fővárostól, Aşgabattól. A kráterig táblák nélküli út fut ki, és a közelben pedig jurtákat állítottak fel, ahol meg is lehet szállni.

Szóval egyre inkább a turizmus felé mutat a hely. Ráadás érdekesség még ehhez, hogy 2018-ban a gázkrátert éjszakai megállóként használták az Amul-Hazar autóversenyen.

A krátertől délre van Derweze falu; lakosai nagyrészt türkmének, mégpedig a teke törzs tagjai. 2004-ben a türkmén miniszterelnök Szaparmurat Nijazov (Saparmyrat Nyýazow) utasítására a település lakosait elköltöztették, a falut pedig buldózerekkel a földig rombolták (vélhetően azon okból, hogy a lakók ne költözhessenek vissza). Az intézkedést Nijazov azzal kommentálta, hogy „a lakóházak és az útszéli épületek kellemetlen látvány a turistáknak”. A falut Derweze néven 2016. április 28-án azonban újraalapították és újjáépítették.

Derweze falu egyébként a türkmenisztáni Ahal tartományban van, mely Türkmenisztán öt tartományra (welayat) közül az egyik. Ahal tartomány szinte magyarországnyi méretű, területe 95000 km².

És akkor a végére még egy érdekesség, ha figyeltünk. Ugye Ahal tartományban vagyunk, a teke törzs által lakott területen: nos, sokaknak, főleg a lovak kedvelőinek ismerősek lehetnek ezek a nevek: az Ahal-oázis környéki türkmén teke törzsről kapta nevét az „akhal teke”, mely Közép-Ázsia legnemesebb és leghíresebb lófajtája. A sztyeppei nomád népeknek, így a magyaroknak is a lóállományuk jelentős részét képezte, bizony ez volt népmeséink aranyszőrű paripája.

Barna Béla

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide! Ha tetszett, támogass minket!