Szkiáthosz (Σκιάθος) fővárosában született Alexandrosz Papadiamantisz (1851–1911) görög novellista, a modern újgörög irodalom egyik legfontosabb és legnagyobb hatású alakja, akinek háza ma múzeum.
Alexandrosz Papadiamandisz (Ἀλέξανδρος Παπαδιαμάντης) az Égei-tengeren fekvő Szkiáthosz szigetén született 1851. március 4-én. Nagyapja, Alexandrosz Moraitisz Misztraszból származott. Édesapja (Adamantiosz Emmanuil Szkiathitisz) görög ortodox pap volt, édesanyja helyi családból származott; kilenc gyermek közül ő volt a negyedik: életét a mély vallásosság, a magány, valamint a szegénység határozta meg.
Papadiamantisz szülővárosa, Szkiáthosz
1865-ben beiratkozott a szkopeloszi Scholarcheio (középiskola) harmadik osztályába, amelyet „kitűnő” minősítéssel, valamint az „érettségire alkalmas és elsőrendű dicséretre méltó” elismeréssel fejezett be. Az iskolai nyilvántartásban „Alexandros Adamantiadis” néven szerepel. Az 1866–1867-es tanévben nem folytatta tanulmányait, hanem Szkiáthoszon maradt – nagy valószínűséggel családja anyagi nehézségei miatt. 1867-ben beiratkozott a khalkidai gimnázium első osztályába. A következő tanévben nehézségei támadtak hittantanárával: az év közepén összetűzésbe került vele, és mivel nem volt hajlandó elfogadni a kiszabott büntetést, félbehagyta tanulmányait, és visszatért Szkiathoszra. 1869 szeptemberében azonban letette a szükséges vizsgákat, és beiratkozott a pireuszi gimnázium harmadik osztályába, ám 1870 januárjában ismét megszakította tanulmányait, és visszatért Szkiathoszra.
Papadiamantisz emlékműve a szkiáthoszi kikötőben – Fotó: Barna Béla
1872-ben barátjával, Nikolaosz Dianelosszal az Athosz-hegyre látogatott, ahol nyolc hónapig tartózkodott, lehetséges, hogy novíciusként. Ez az időszak végérvényesen elmélyítette misztikus vallásosságát és az egyházi zene iránti rajongását. 1873-ban tért vissza Athénba, ahol beiratkozott a Varvakion Gimnázium negyedik osztályába, ahol 1874-ben végzett. Ezt követően beiratkozott az Athéni Egyetem filozófia karára, de tanulmányait pénzhiány miatt nem fejezte be.
Diplomát nem szerzett; újságíróként, fordítóként és íróként tartotta fenn magát. Autodidakta módon megtanult angolul és franciául. Athéni tartózkodása idején a szegényes Pszirí negyedben lakott, mindennapjait pedig ezen a környéken, valamint a szomszédos Monasztirakiban töltötte. Ennek köszönhetően történeteit és hőseit nem csupán Szkiáthosz szigete, hanem Athén e két városrésze is formálta.
Alexandros Papadiamantis és másik görög író és történész, Giannis Vlahogiannis, Dexameni (Kolonaki), Athén
Napilapoknak dolgozott, kalandos történelmi regényeket publikált folytatásokban, és külföldi műveket fordított. A rövidebb prózai formákra és a novellákra való áttérése hozta meg számára a valódi irodalmi elismerést. Írásai a szigeti és a fővárosi szegények életét, a helyi szokásokat, a népi hiedelmeket, valamint a keresztény hit és a természet iránti rajongást ötvözik.
Egy bizonyos ponttól kezdve nagy népszerűségnek örvendett; az újságok és folyóiratok versengtek írásaiért, és jelentős honoráriumot kínáltak neki. Papadiamandisz nem törődött a pénzzel; gyakran kérte, hogy csökkentsék a díjazását, ha azt igazságtalanul magasnak találta. Bevételeit rászorulóknak adta, saját öltözködésével és megjelenésével pedig mit sem törődött. Pénzhez való viszonyát jól példázza Pavlos Nirvanas regényíró feljegyzése egy esetről: amikor Papadiamandisz együttműködni kezdett az „Asty” című újsággal, a lapigazgató 150 drahma fizetést ajánlott fel neki. Papadiamandisz így válaszolt: „Százötven túl sok. Nekem elég a száz is.”
Egész életében nőtlen maradt, szerényen, magányosan, szinte aszketikus módon élt: nem érdekelte a hírnév, a pénz vagy a társasági élet. Egy egyszerű, fűtetlen szobát bérelt, és szinte minden jövedelmét hazaküldte a családjának, vagy szétosztotta a szegények között. Egyetlen igazi gondja a szegények és a lelki élet embereinek megfigyelése és megörökítése, valamint a templomi éneklés volt; gyakran nevezték „kosmokalogerosnak” (κοσμοκαλόγερος), azaz „világi szerzetesnek”. Vasárnaponként rendszeresen látogatott egy kis athéni templomot (Agios Elissaios), ahol ő maga volt a templomi énekes (pszáltisz).
Papadiamantis Pavlos Nirvanas felvételén az athéni Dexameninél, 1906-ban
1902 és 1904 között visszatért Szkiáthoszra, ahol megírta legmegrázóbb és egyben leghíresebb remekművét, A gyilkos asszony (Η Φόνισσα, 1903) című kisregényt (lásd később bővebben).
1908 márciusában az athéni Parnasszosz irodalmi társaság nagyszabású ünnepséget rendezett a tiszteletére Mária Bonaparte hercegnő védnöksége alatt. Papadiamándisz szerénységére jellemző, hogy meg sem jelent a gálán; az estét egy fűszeres barátja családjánál töltötte vacsorázva. Nem sokkal ezután végleg visszaköltözött szülőszigetére, Szkiáthoszra. 1911. január 3-án hunyt el tüdőgyulladás következtében. Emlékét ma múzeumként működő szkiáthoszi háza őrzi.
Papadiamantisz múzeuma – Fotó: Barna Béla
Papadiamantisz múzeuma – Fotó: Barna Béla
Papadiamandisz háza egy kétszintes épület, amelynek emeletén a lakóhelyiségek kaptak helyet, a földszint pedig raktárként szolgált. A múzeum egy külső falépcsőn keresztül közelíthető meg, amely közvetlenül az emeletre vezet. A belső tér berendezése meglehetősen egyszerű; csupán néhány bútordarab és a család vallásosságát tükröző tárgy található itt. A hosszúkás folyosóról három helyiség nyílik; az elsőben aludt annak idején Papadiamandisz. A középső szoba egyfajta társalgó, amelyet családi fényképek, kézi szövésű textíliák, egy kanapé és az író egykori íróasztala díszít. Ugyanitt egy vitrinben különféle személyes tárgyai is megtekinthetők, köztük a tintatartója és az a toll, amellyel 180 elbeszélését írta.
Papadiamantisz múzeuma – Fotó: Barna Béla
Papadiamantisz múzeuma – Fotó: Barna Béla
A harmadik helyiség egy kandallós kis nappali, ahol a család a téli estéket töltötte. A régi ládával, szekrénnyel és különféle dísztárgyakkal berendezett szoba egyedülálló betekintést nyújt az akkori mindennapokba. Ebben a helyiségben hunyt el végül a nagyhatású író, miután több mint egy hónapig tüdőgyulladással ágyhoz volt kötve.
A Papadiamantisz múzeuma melletti kis tér Szkiáthosz városában – Fotó: Barna Béla
A földszint – amely korábban raktárként szolgált – mára kiállítótérré alakult át; itt Papadiamandisz műveinek számos régi és új kiadása, valamint fényképek és a műveiből készült legjelentősebb idegen nyelvű fordítások láthatók.
***
Életműve több mint száz novellát, kisregényt és regényt foglal magába, amelyek középpontjában szülőföldje, Szkiáthosz természeti világa, valamint az egyszerű emberek, halászok és az athéni kisemberek sorsa áll. A korabeli hivatalos görög nyelv, a „katharevousza” (az ógörög által erősen befolyásolt írott nyelv) sajátos változatán írt történetei világos és lírai képet festenek a szkiathoszi vidéki életről vagy az athéni szegénynegyedek városi világáról. Művei többségében tapintható a szigeten töltött, immár elveszett gyermekkor iránti nosztalgia; a városi környezetben játszódó történetek pedig gyakran az elidegenedés témáját járják körül. Szereplőit biztos kézzel rajzolja meg, akik a nép hiteles, „démotikus” nyelvén szólalnak meg; a szigeti karakterek beszédében pedig tájnyelvi elemek is megjelennek. Részben ezért is szinte lefordíthatatlanok a művei, mivel nyelvének varázsa a görög diglosszián alapulnak.
Papadiamantisz regényének magyarul megjelent kiadásai
Fő műve, A gyilkos asszony (Fonissa, Η Φόνισσα – 1903) egy lélektanilag mély, görög tragédiákat idéző remekmű. A történet egy Szkiáthosz szigetén élő idős asszonyról, Hadula anyóról szól, aki sajnálattal tekint a sok lánygyermeket nevelő családokra: alacsony társadalmi-gazdasági helyzetük miatt a lányok házasságkötésük előtt nem dolgozhattak, férjhez pedig csak hozománnyal mehettek, így családjuk számára terhet és gondot jelentettek.
Az öregasszony az alig pár napos, betegen született unokája fölött virrasztva gondolkodik el s döbben rá arra, hogy nőnek születni és nőnek lenni tulajdonképpen egy rettenetes sorscsapás; keserűség, kínlódás, bánat jut az eszébe. Hogy házasságának első évét a sógornője házában tölti, hogy hét gyereke született és mindamellett beleszakadt a munkába, hogy saját háza lehessen, de hiába mert végül fiai idegenbe szakadtak, lányait férjhez adta, de csak nagy nehezen tudta összekaparni a hozományt, szóval ez felemészti minden erejét, a rengeteg keserűség pedig eszét veszi, s öntudatlanul megfojtja a saját unokáját. Miután megöli saját, szamárköhögésben súlyosan szenvedő újszülöttet, a szánalom érzésétől eljut odáig, hogy hasznosnak és helyénvalónak ítélt cselekedetnek – fiatal lányok „kegyelemből történő megölésének” – tekintse tettét.
Papadiamantisz kéziratai – Fotó: Barna Béla
Sorra végez még három fiatal lánnyal: kutakba taszítja őket, majd – jelenlétét igazolandó – úgy tesz, mintha megpróbálná megmenteni őket. Ahogy a véletlenek sorozata összeadódik, szembesülnie kell a rideg valósággal: az a hite, miszerint segít, szörnyű tévedésnek bizonyul, ő maga pedig fokozatosan az őrület és a lelki gyötrelem martalékává válik. Menekül a letartóztatás elől, és a vadonban próbál rejtőzni, ám a tengerbe fullad, miközben két, a nyomában járó rendőr elől igyekszik kitérni; ahogy Papadiamandisz fogalmaz, „az isteni és az emberi igazságszolgáltatás között félúton” éri utol a halál. Az író mély empátiával, mindenféle elítélés nélkül ábrázolja a gyilkosnő alakját. „Gyermekként szüleit szolgálta. Házassága idején férje rabszolgája volt… amikor gyermekei születtek, őket szolgálta, s mikor azoknak születtek gyermekeik, az ő rabszolgájukká vált.” Még a neve is a 19. századi görög vidék asszonyainak sorsát tükrözi: születési nevét – Hadoula, azaz „gyengéd teremtés” – szinte teljesen elfeledték; immár csak Yannis Fragkos özvegyeként ismerik, így egész létezése néhai, semmirekellő férje nevéhez kötődik.
1974-ben és 2023-ban is készült film a regényből
A gyilkos asszony című klasszikus regényéből több filmadaptáció is készült: egy klasszikusnak számító fekete-fehér görög dráma 1974-ben, amelyet Costas Ferris rendezett, Hadula szerepét pedig Maria Alkeou játszotta. És készült 2023-ban egy nemzetközileg is nagy sikert aratott adaptáció, amelyet Eva Nathena rendezett. Ez a verzió egy sötét hangulatú, megrázó pszichológiai thrillerként mutatja be a történetet, Karyofyllia Karabeti mesteri alakításával a főszerepben. A film számos elismerést kapott a Thesszaloniki Nemzetközi Filmfesztiválon.
Ismertebb műve még A cigánylány (Giftopoula, Η Γυφτοπούλα – 1884), valamint számos hangulatos kis- és tárcanovella.
Szakértő méltatói szerint munkássága meghatározó jelentőségű az újgörög irodalomban: a görög próza számára azt jelenti, amit Dionísziosz Szolomósz a költészet számára. Ahogyan Odisszéasz Elítisz fogalmazott: „emlékezzünk meg Dionísziosz Szolomószról, emlékezzünk meg Alexandrosz Papadiamántiszról”. Sokan a legjelentősebb görög írók egyikének tartják. És akit „a görög irodalom szentjeként”, valamint – Konsztandínosz P. Kaváfisz szavaival élve – „a nagyok legnagyobbjaként” is emlegetnek.
Barna Béla
