A nabateusok ősi városa: Petra - II. rész

A világ szeme elől elrejtett, színpompás homokkő sziklákból kifaragott jordániai Petra a Közel-Kelet egyik legnagyszerűbb városa volt. Kétrészes cikkem második részében két túratippet adunk a legjobb petrai kilátással kecsegtető helyekre. (az első részért kattintsunk ide). 

Ahol a Siq véget ér, ott áll a Kincstár (Al-Khazna vagy Al-Hazne), a leghíresebb petrai sziklatemplom, ami lenyűgöző kezdőpontja a romvárossal való ismerkedésnek. A 43 méter magas, 25 méter széles hellenisztikus homlokzatú, leghíresebb és agyonfotózott petrai építmény valószínűleg III. Arétász (i.e. 86-62) nabateus uralkodó síremlékének épült, illetve földrajzosként meg kell említsem, hogy kemény vastartalmú homokkőbe faragták.

a Kincstár leghíresebb és agyonfotózott épülete valószínűleg III. Arétász (i.e. 86-62) nabateus uralkodó síremlékének készült

A téves ám rajtamaradt Kincstár elnevezést egy legendáról kapta az épület: e szerint az egyiptomi fáraó a zsidó hadak elől menekülve a homlokzat csúcsán lévő urnába rejtette el kincseit, innen az Al-Khazna al-Faraún, azaz a Fáraó kincstára elnevezés (a petrai feliratokon angolul a Treasury szerepel).

A Kincstár falain görög mitológiai jeleneteket ábrázoló féldomborművek láthatók. A Kincstár előtti teret (918 m tszf) elhagyva a Siq egyre jobban kiszélesedik. Kicsit még megyünk ezen, ám 200 m-rel a Színház előtt, a szuvenírárusok standjai mellett van egy lépcsősor kezdete.

A tömeg megy tovább a széles és kitaposott csapáson, mi azonban rátértünk erre a lépcsősorra, mely a Wadi Al-Mahfúron át az Áldozatok-hegyére (Jabal Al-Madhbah, 1070 m) vezet fel.

Erről a hegyről a legszebb ugyanis egész Petrában a kilátás. Ezt több normális bédekker meg is írja, ám ennek ellenére érdekes módon nagyon kevesen túráznak fel a hegy tetejére, ha igen gyenge viccel akarnék élni, talán mert az Áldozatok-hegyéért áldozatot kell hozni: egészen pontosan 150 méter szintet, 600 lépcsőt és 45 percet felfelé gyalogolni.

A csúcsról tényleg a legszebb a kilátás egész Petrára, valamiért ha felmerült azóta valamilyen beszélgetésben a híres romváros, emlékképeimben mindig az itteni kilátás jut eszembe először, meg az, hogy a csajok egy sziklafal szélére kiülve láblógatva bámulják a varázslatosan vörös hegyeket.

Az Áldozatok-hegyéről egyébként azt kell még tudni, hogy áll ott két darab hét méteres obeliszk, amelyet egyesek szerint a két hatalmas nabateus istenségnek, Dusáresznekés Al’Uzzának állítottak. Az obeliszkektől északabbra volt állítólag az áldozati oltár, a hegy legmagasabb pontján, ahol a nabateusok lapos teraszt alakítottak ki; e szent helyen mutatták be áldozataikat.

Az egyik utikönyv szerint jól láthatók azok a gödrök, ahol a feláldozott állatok vérét összegyűjtötték. Sőt, a Rozvány György-féle utikönyvben még az is olvasható, hogy „feltehetőleg emberáldozatot is végeztek”. Mi sem a gödröket nem vettük ott akkor észre, sem az áldozatokra nem gondoltunk, tényleg a kilátást élveztük.

Bár, ha igazán őszinte akarok lenni, a kilátást sem teljesen precízen pásztáztuk, ugyanis utólag olvastuk csak el, hogy a hegytetőről messze délnyugaton a Jebel Haroun (1350 méteres) csúcsán álló szentély is látható. De miért lenne érdekes egy Jebel Haroun névre hallgató hegy? Nos, azért, mert a fonetikus átírásban Hárún-hegyként is szereplő hegyet egyesek a bibliai Hór hegyével azonosítják, ahol Mózes testvérét, Áront (arabul: Hárún) eltemették.

Miután kigyönyörködtük magunkat a panorámában, visszatérhetünk ugyanezen az úton az ókori Színház épületéhez, de sokkal érdekesebb és hangulatosabb a hegy nyugati oldalán leereszkedni.

Az út levisz a Farasa-vádihoz (Wadi Al-Farasa). Lefelé sétálva sok apró érdekességet láthatunk, van mit fotózni, a különleges sziklaablaktól az oszloptöredékekig mindent.

Elhaladtunk egy 5 méter hosszú, 2,5 méter magas, i.e. 200 körül sziklába vájt oroszlán-dombormű előtt is, amely állítólag rituális megtisztulási hely volt: az fenevad szájából csörgedező vízben megmosakodhattak mindazok, akik a hegy tetején áldozatot kívántak bemutatni. Mi a hegy tetejéről jöttünk, vizet biztos hogy nem láttunk, csak egy „The Lion Fountain” feliratú táblát.

A hangulatos völgyben azonban a kedvencem a Kerti triclinium, amely egy temetési csarnok, ahol minden évben lakomát rendeztek az elhunyt tiszteletére (a triclinium jelentése ebédlőterem).

Környékén oszlopokkal szegélyezett udvar volt, egy oszlopra felállva itt több fotót is készítettem egyik utastársunkról. Kedvenc épületemtől továbbhaladva az ösvény hamarosan kettéágazott: az egyik, a jobb oldali a Királysírokhoz visz, mi a bal oldali ösvényen az i.sz. I. századból származó jelenleg is feltárás alatt álló Az-Zantur (937 m tszf.) mellett haladtunk el, majd a hegygerincen nyugat felé vezető ösvényen hamarosan kiértünk a Fáraó oszlopához (908 m tszf.), egy nabateus templom egyetlen fennmaradt emlékéhez.

A Fáraó oszlopát Lini és Mona átölelte, majd onnan pár perc alatt a Qasr Al-Bint-et (870 m tszf.) érintve leértünk az ókori város központjába. A hozzáértők szerint az i.e. 30 körül épült Qasr Al-Bint (a Fáraó lányának kastélya) volt az ókori város legfontosabb kultuszhelye.

Az épület egyébként azon kevesek közé tartozik Petrában, amit nem sziklába faragtak. Itt már visszatértünk a nagyobb tömegek által látogatott fő turistaösvényre. Az éttermekben nem ettünk, pár falat valami szárazkaját haraptunk, vettünk egy dínárért vagy öt képeslapot, majd elindultunk visszafelé. Itt lehetne írni, hogy elmentünk a temenosz mellett, meg megnéztük a nagytemplomot, a nabateusok egyik központi szentélyét is, meg a felső temenoszt, meg mindent, amit az utikönyvek nagyon részletesen tárgyalnak, ám mégsem hatott annyira ránk.

Talán még az oszlopos utcát (Colonnaded Street) lehetne említeni: az egykori főutca oszlopainak egy részét újra felállították. Az oszlopos utcát a korábbi nabateus főút helyén 106-ban építették a rómaiak, bla bla, bla, de a részletek annyira nem érdekeltek, hulla fáradtak voltunk a hőségtől és a portól, jobban vonzott bennünket a teázás (fél dínár egy tea).

Az oszlopos úton végigkutyagoltunk, elmentünk a színházig, de vacak fényekben már nem volt értelme a fotózásnak, így visszafordultunk, mert amúgy is második titkos tippünk a Khubtha-hegy (Jabal Al- Khubtha), illetve annak nyugati kiemelkedése, a Jabal Umm Al-Amr (1066 m) volt.

Ennek a hegynek az aljában vannak a híres Királysírok, a híres Urnás sír, a Selyemsír, a Korinthoszi sír és a Palotasír (ezekről tényleg, de tényleg nem írnék, megteszi ezt bőségesen bármelyik utikönyv).

Ezen sírok mellett sorra elhaladva (és a sírokkal a háttérben tevéket fotózva) a a Khubtha-hegyre, mégpedig azért, hogy a magasból is lenézzünk a Kincstárra. Sok lépcsőn és sziklán kellett felkapaszkodni erre a hegyre egy egész napos kemény gyaloglat után, de arra már csak a végén gondoltunk, hogy ugyan ezen az úton kell visszajönnünk, hacsak nem akarunk egyet repülni, ahogy a tegnapi sofőrünk, Tófik ajánlgatta.

A repülést elhalasztottuk, így visszafelé is gyalogolni kellett. Ez a túra is egyébként különleges hangulatú volt, az amúgy totál zsúfolt romvárosban itt egy bő fél órán keresztül szinte senkivel nem találkoztunk, ráadásul a fantasztikus délutáni fényben a vörös homokkősziklák tetején néha nekem vadnyugati hangulatúnak tűnt a táj, nagyon élveztem.

Fotóztam is egy olyan képet, amin a vörös sziklák között kihalt tájon gyalogolunk és csak egyetlen egy magányos fa áll a kietlen völgyben.

Kép és szöveg: Barna Béla

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide! Ha tetszett, támogass minket!