A nabateusok ősi városa: Petra - I. rész (a Siq)

A világ szeme elől elrejtett, színpompás homokkő sziklákból kifaragott jordániai Petra a Közel-Kelet egyik legnagyszerűbb városa volt. Kétrészes cikkem első részében a Siq-szurdokon keresztül megérkezünk a romvárosba. 

Túl sok könyvben és túl sok leírásban túl sok fellengzős és nyálas és közhelyes és túlcsorduló és túláradó dicséretet olvastam Petra romvárosáról ahhoz, hogy most én is beálljak a sorba. Persze Petra jó hely, nagyon is az, én is jól éreztem magam, s talán még áradoznék is róla, ha nem minden kultúrsznob azt tenné. De nem akarok úgy járni, mint az a francia nő a szállodában, aki késsel és villával, kisujját elegánsan kifelé tartva banánt reggelizett.

De Petráról írni kell, írok is; ez persze ha nem vagyok elég óvatos, lehet hogy áradozásba megy át, de majd megpróbálok vigyázni. Ami biztos: nem írok hosszú-hosszú oldalakat bevezetőül Petra történelméről, azt megteszi helyettem bármelyik bédekker, teljesen mindegy melyik, majdnem mind alsó hangon 30 oldalnál kezdi. Amit én nyújtok: mit csináljunk, ha csak két éjszakánk és egy közöttük lévő teljes napunk van Petrában.

mit csináljunk, ha csak két éjszakánk és egy közöttük lévő teljes napunk van Petrában?

Még mielőtt a banánt késsel-villával reggeliző kultúrsznobok felhördülnének gondolatban: tudom hogy kevés ez, de egyrészt baromi sok jó hely van még a világon és alapesetben azokat is ebben az egy életben kell látni. Másrészt nagyon unom és egyre közhelyesebbnek gondolom, hogy a világ legunalmasabb helyeire is nyavalyognak a kulúrsznobok, hogy „jajj kérlek, erre a helyre egy élet is kevés”. Az, kevés, és akkor mi van? Szóval lépjünk már túl könyörgöm ezen a jajjerrenagyonkevés bármennyiidőis típusú sirámokon és használjuk ki azt az időt, ami adatott. Na.

Szóval nekem két éjszaka és egy közöttük levő teljes nap adatott Petra városában, és ez alatt az idő alatt is jártam olyan helyeken, ahová a fő turistacsapásokon baktató turistabirkáknak eszébe sem jut felmenni. Most akkor erre legyek büszke? Nem vagyok az, csak szeretnék tippet adni, hogyan használjuk ki a kevés időt arra, hogy lássunk egy nap alatt is minél különlegesebb perspektívákat Petrából.

Szóval akkor elmesélem, hogy mit csináltam Petrában, amelyet nem csak Jordánia, de az egész Közel-Kelet egyik legnagyszerűbb látványosságának tartanak. Akinek nincs ideje továbbolvasni, annak előre összefoglalom: a Siq és a Kincstár megtekintése után az Áldozatok-hegyére túráztunk (ezt sokan kihagyják, pedig talán a legjobb hely Petrában), onnan le az Oszlopos utca környékére, majd vissza a Színházhoz és a Királysírokhoz és onnan a nap végén még belefért egy újabb túra a Kincstárral szemben emelkedő sziklafalra (ezt is kihagyja az emberek zöme, pedig).

Na de ne szaladjunk annyira előre, menjünk sorjában: Petrába (Wadi Musába) egy novemberi csütörtökön délután 4 körül érkeztünk meg Madabából egy Tófik nevű taxissal, aki előzetes telefonálgatások után a Sunset nevű hotelbe vitt minket (nem erőszakoskodott, a mi igényeinket és preferenciáinkat vette igénybe szálláskeresésnél). A Sunset Hotelben is barátságos és rendes volt a személyzet: a recepciós csajt próbáltuk megtippelni hogy a világ mely tájára való, de nem találtuk ki: Kanada, Quebec nevű francia nyelvű tartományát hagyta ott a petrai recepcióskodásért.

A szállás elfoglalása után sétáltunk egyet a városban, aztán vacsoráztunk egy büfében jóféle sawrmát és beugrottunk egy szupermarketbe is. A hotel a nevéhez (Sunset) méltón naplemente-néző tetőterasszal is rendelkezett, ahonnan megcsodáltuk a hegyek mögé alászálló napot. Aztán még tervezgettük a következő nap programját és próbáltunk a bédekkerek hosszú-hosszú leírásaiból minél többet megtudni.

A hosszú történelmi részeket egy mondatban úgy foglalnám össze, hogy Petra a nabateusok hagyatéka és emléke, mely egy dolgos, szorgalmas arab néptörzs, akik több mint két és fél évezrede (i.e. VI. század körül) telepedtek meg Jordániának ezen a déli részén. Petrát (a város nabateus neve Rakím vagy Rekem volt) egy nehezen megközelíthető helyen, magas hegyek között hozták létre: az egykor húszezer lakost számláló, kiterjedt város épületeinek egy részét a korabeli kőművesek a sziklába vájták.

A világ szeme elől elrejtett Petra a Közel-Kelet egyik legnagyszerűbb városa volt, virágkorát i. e. 200 és i.sz. 100 között élte. Aztán több mint bő ezer éven át elfeledett város volt és csak 1812 fedezték fel újra. A színpompás homokkő sziklákból kifaragott templomhomlokzatoknak azóta is csodájára jár a világ.

Mint ahogy csodájára jártunk mi is másnap reggel. Fél hétkor keltünk, majd reggeli után rögtön a híres romváros bejáratához siettünk. Azzal kezdtük, hogy a borsos belépődíj mellett megvettük a Jordán Királyi Földrajzi Központ (Royal Jordanian Geographic Centre) szintvonalas, 1:5000 méretarányú, nagyon jó minőségű Petra térképét, mellyel elindultunk egész napos romváros-felfedező túránkra.

A pénztár ezen térkép szerint 1027 méter tengerszint feletti magasságban van, onnan sétáltunk lefelé a Wádi Múszában („Mózes völgye”). Útközben már volt egy két látnivaló (a Dzsinn-sziklák, az Obeliszk-sír és a Triclinium), de ezekre igazából ügyet sem vetve siettünk a híres hasadék, a Siq kezdetéhez (981 m tszf).

A Siq bejáratát (Bab As-Siq) a nabateusok majd a rómaiak korában egy monumentális diadalív díszítette (ez a XIX. század végéig állt). Diadalív nélkül is ugyanolyan monumentális érzés azonban besétálni az 1200 méter hosszú szurdokba: ez az egyetlen út, amelyen be lehet menni a romvárosba.

A Siq falai 100-150 méter magasak, maga a szurdok pedig van ahol csak 2-3 méteresre szűkül össze, de a legtöbb helyen is csak 6 m széles. Olvastam egy helyen, hogy a bejárati illetve kapu funkción túl némely történészek szerint a Siq az antik görög és római városok Szent útjához hasonló szerepet töltött be. Azaz a nagy nabateus ünnepeken felvonulásokat és zarándoklatokat tartottak a szűk kanyonban.

A szurdok oldalfalán máig láthatók szoborfülkék, ahol egykor Duszarész (vagy Dusára, Dzu Sará, jelentése: „az ország ura”), a fő termékenységisten és napisten különböző megjelenési formáiban ábrázolt figurái álltak (az ókori petraiak december 25-én ünnepelték Duszarészt). Apropó főisten: a nabateusok vallásában fontos szerepet játszott még Allat (az arab al-ilát, „az istennő” szóból) az Esthajnalcsillag harcias istennője is, hitvilágukban pedig a Nap és a Víz tisztelete dominált. Bédekkerem szerint a szobrocskák világosan jelezték, hogy a zarándok a Siq-en való áthaladással elhagyja a külső világot és belép a szent város területére.

Én azonban nem a nem látható szobrocskákkal foglalkoztam, hanem geográfusként élveztem a szépséges kanyontúrát: a szurdok felénél a Wádi Al-Jilf és a Shaqq Al Ajuz találkozásánál már 938 méteren jártam lenn. S bár még csak reggel nyolc körül járt az idő (hogy beelőzzük a máshonnan jövő vagy későn kelő turistákat), a szurdokban azért már nem nagyon lehetett egyedül haladni, másoknak is eszébe jutott megelőzni a tömeget.

Éppen ezért nem is nagyon morfondíroztam azon, hogy milyen lehetett itt a Petrát újrafelfedező lausannei születésű svájci kutatónak, Jean Louis (Johann Ludwig) Burckhard-nak, akinek tulajdonképpen ezt a tömeget köszönhetjük. Ugyanis miután 1812-ben (28 évesen) mindenféle csel és fondorlat után (azzal a hazugsággal hogy kecskét akar áldozni Áron sírjánál megkért két beduint, hogy kísérjék el a sírhoz) eljutott a sivatag sziklái között rejtőző, megközelíthetetlen és addig titokzatos városba, az ott titokban készített rajzai és feljegyzései elterjedtek, nos, azután rögtön beindult a nyugati turizmus.

Burckhardtról egyébként azt kell tudni nagyon röviden, hogy Lipcsében és Göttingenben járt egyetemre, majd Máltáról kiindulva 1809 és 1812 között járt Szíriában és Palesztinában, később pedig a Nílus völgyét kutatta, de járt a Sínai-félszigeten is. Cseles figura volt, felvette a Sejk Ibráhím ibn Abdalláh nevet; így jutott el Baalbek és Palmyra romvárosaiba és ő volt az első európai, aki beléphetett Mekkába és Medinába.

A nyugati utazók rohamához hozzájárult a Burckhard utáni első európai utazó, William John Bankes (1786-1855) Londonban kiadott 1823-as utijegyzete is.

Aztán a viktoriánus kor Kelet-kultuszának köszönhetően a romváros még felkapottabb uticél lett: tömegével keresték fel Petrát az amatőr régészek, költők és művészek. Ekkoriban, 1839-ben járt itt a híres romantikus festő, David Roberts is. Száz évvel később, 1929-ben érkezett a lelőhelyre az első brit régészeti expedíció.

A petrai turizmus most is tartó fénykora az 1980-as években kezdődött: 1985-ben az UNESCO kulturális világörökség listájára került fel a romváros, 1989-ben pedig bemutatták az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag (Indiana Jones and The Last Crusade) című, Steven Spielberg által rendezett kalandfilmet Harrison Ford főszereplésével, melynek egy része Petrában játszódik és itt is forgatták. A film világsikerének köszönhetően a romváros teljesen visszatért az emberek és a Nyugat köztudatába, a turisták pedig azóta is áradnak és áradnak Petrába.

És persze mind a Siq szurdokvölgyén közelíti meg a romvárost és persze mind azt várja már a szurdokban bandukolva, hogy vajon melyik kanyar után bukkan elő a Kincstár fotókról mindenki által ismert homlokzata.

A cikk folytatása ide kattintva olvasható.

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide!
Ha tetszett, támogass minket!