A Vörös-tenger, amelyet három oldalról sivatag vesz körül, körülbelül 40 millió évvel ezelőtt keletkezett, amikor az Arab-félsziget tömbje elvált Afrikától, és lehetővé tette, hogy az Indiai-óceán vize behatoljon a repedésbe. A Vörös-tenger a kelet-afrikai árokrendszertől a Holt-tengerig húzódó, geológiai szempontból széttartó zóna része: a zóna két oldalán távolodik egymástól a szárazföld, ahogy középen a Föld köpenyéből induló feláramlás új anyagot hoz a felszínre.
A Vörös-tenger 40 millió évvel ezelőtt keletkezett, amikor az Arab-félsziget tömbje elvált Afrikától
Tehát ez a zóna gyakorlatilag egy óceánközépi hátságnak felel meg, a Vörös-tenger pedig egy szétnyíló, majdani óceán embriója. Ha igaz, amit a geológusok jósolnak, akkor százmillió év múlva a Vörös-tenger napjaink Atlanti-óceánjához hasonlóan egy 3000 kilométer széles óceáni medenceterületté szélesedik majd. A jelenlegi Vörös-tenger déli határát a mindössze 29 km széles Báb-el-Mandeb szoros alkotja, így a Vörös-tenger az egyetlen, majdnem teljesen zárt trópusi tenger. Területe kb. 438 ezer km², legnagyobb ismert mélysége 3039 méter (a szaúd-arábiai El-Lisz környékén).
A Vörös-tenger jordániai partvidéke Izraelből – Fotó: Barna Béla
Egy folyó sem táplálja, az Indiai-óceánból beáramló vízmennyiség pedig elhanyagolható. A Vörös-tengert Strabón, a híres ókori görög földrajztudós fő művében, a Geográfiában még Erythreai-tengernek hívta, (görögül Erythra Thalassa, más átírásban Erüthra Thalassza, görög betűkkel: Ερυθρὰ Θάλασσα), a rómaiak pedig már a mai név latin megfelelőjét használták: Mare Rubrum, arabul ma úgy hívják, hogy al-Bahr al-Ahmar. Nevét egyébként egyes vélekedések szerint a benne élő algafajoknak köszönheti, melyek a víznek vöröses színt kölcsönöznek.
A Vörös-tenger élővilága – Fotó: Barna Béla
A tenger északon a Szuezi és az Akabai-öbölben Y alakban végződik. Az Y bal szára, a Szuezi-öböl sekély és mindössze átlag 90 méter mély. Az Y jobb szára, a (9-16 kilométer széles, és 160 kilométer hosszú) Akabai-öböl azonban egy igen mély tektonikai árok: még északi, elkeskenyedő akabai végében is 1100 méter mély a tenger, legmélyebb pontja pedig eléri az 1800 méteres mélységet.
Első alkalommal, egyszer rég egy január elsején látam meg a Vörös-tenger környékét: hajnalban havazásban jégtelenítették a repülőgépünket Ferihegyen, majd végig felhők felett repült a gépünk, csak délelőtt, Afrika partjai fölé érve tisztult ki.
Szuez 10 km magasból – Fotó: Barna Béla
Átrepültünk Szuez fölött, a Szuezi-csatorna is látszott a gépből, majd átrepültünk a Sínai-félsziget fölött, félelmetesen szép volt: kopár és magas hegyek, sivatagos vádik, nem győztem csinálni a légifelvételeket. Itt, a Sínai-félszigeten emelkedik Egyiptom legmagasabb hegye, a Szent Katalin-hegy (2637 m), efölött is átrepültünk.
A Sínai-félsziget hegyei – Fotó: Barna Béla
A fényképezés mellett azért elgondolkodtam azon is, hogy a hagyomány szerint a Sínai-félszigeten született meg az emberiség legősibb törvénye, a két kőtáblára vésett tízparancsolat. A Mózes-hegy (Dzsebel Musza) 2285 m magas ormán vette át Mózes az Úrtól a két nevezetes kőtáblát. Szintén a Sínai-félsziget szívében található a Szent Katalin kolostor; ott, ahol Isten szólt az égő csipkebokorból Mózeshez.
A két híres hegy felett átrepülve hamarosan a félsziget déli csücskében fekvő Sharm el-Sheik üdülőhelyen landoltunk. A „sejk öble” nevű városkából folytattuk tovább repülőutunkat: Sharm el-Sheikből húsz perc alatt átrepültünk a Vörös-tenger túlpartján fekvő Hurghadába. Ez azért volt jó, mert az alacsonyan szálló repülőből gyönyörűen látszottak a Rasz Mohamed Nemzeti Park látványos zátonyai és korallszirtjei a türkizkék tenger alatt. A Vörös-tenger egyiptomi partján fekvő elit üdülővárosba, El-Gúnába (más átírás szerint Al-Gouna) tartottunk. A Hurghadától 22 kilométerre északra fekvő üdülővárost Egyiptom egyik legnagyobb iparmágnása, El-Gúna építtette, ez Egyiptom milliomosainak és hírességeinek kedvenc üdülőhelye.
El-Gúna, Egyiptom – Fotó: Barna Béla
Én se milliomos, se híresség nem vagyok, de a sors úgy dobta a kockát, hogy egyiptomi körutazásunk elején és végén is itt töltöttünk egy-egy napot és éjszakát a Panorama Al-Gouna szállodában. Feleségemmel és egy baráti párral, Herpai Imre természetfotóssal és Lakó Jutka főiskolai tanárral fedeztük fel a települést, a szálloda ingyenes motorcsónakjával kimentünk a lagúnákon keresztül a Zeytouna Beachre.
A Lonely Planet szerzője, Siona Jenkins írja El-Gúnáról: „Annak ellenére, hogy mesterségesen kialakított üdülőtelepről van szó, szellős, hagyományos stílusú építészete ízlésesebb, mint Hurghada bármely más része.” Szóval El-Gúna mesterséges, de nagyon kellemes. A Zeytouna Beachen is van például egy nagyon hosszú móló, amin besétálhattunk a Vörös-tengerbe. Felemelő érzés volt újév napján az európai télből idecsöppenve a kellemes plusz húsz fokban ezen a mólón végigmenni.
Újév napján a Vörös-tengernél – Fotó: Barna Béla
A tourinform irodában kapott ingyenes képeslapokat nézegetve, a városka idegenforgalmi szlogenén gondolkodtam: „El-Gouna – Life as it should be”, azaz „Az élet, amilyennek lennie kellene”. Nagyjából oké – de mondjuk a golfozást én ebbe nem tenném bele.
Egyiptomot követően egy másik alkalommal a Vörös-tenger egy másik partszakaszára látogattunk el, Jordániába, Ad-Durrába és Aqabába. Aqabától délre a jordániai tengerpart 18 km hosszan húzódik a szaúdi határon fekvő Ad-Durráig. A partvidék nagy részét kikötői létesítmények foglalják el, de találunk itt nyilvános strandokat és kitűnő búvárkodási lehetőségeket is. Egyrészt ezt olvastuk utikönyvünkben és a strandok csábítónak tűntek, másrészt pedig itt Ad-Durrában találtunk egy hotelt, a Bedouin Garden Village-et, amit az előző napokban még Petrában néztünk ki, főleg olcsósága miatt.
Jordániai naplementenézés – Fotó: Barna Béla
A Beduin Garden Villageben a welcome drink (hideg hibiszkusztea) után kimentünk a partra pihenni. Ez kisebb csalódás volt, hisz nem teljesen ez volt leírva az utikönyvekbe: a part viszonylag mocskos volt, mindenhol csirkecsontok, konzerves dobozok, stb, a helyiek pedig nem zavartatták magukat, és belekötöttek minden bikinis turistába.
Nem erőltettük hát a dolgot, inkább a szálló terszára mentünk fel. A teraszról a Vörös-tengerre láttunk rá, illetve a tenger túlsó partján Egyiptomba (Taba környékére) láttunk át, ahogy a Sínai-félsziget hegyei mögé lebukott a nap.
De idelátszott Izrael is, egészen pontosan Eilat városa. És ha már belementünk a földrajzba, hogy Jordániából átláttunk Egyiptomba és Izraelbe is, hozzá kell tenni még azt a különlegességet is, hogy nagyon közel, pár száz méterre voltunk csak a szaúd-arábiai határtól. Sőt! Igazából Ad-Durra és a Bedouin Garden Village területe valamikor nem is olyan régen még Szaúd-Arábia területéhez tartozott: 1965-ben azonban Hussein király elcserélt egy 6000 négyzetkilométeres sivatagi területet erre a 12 kilométeres tengerparti szakaszra Szaúd-Arábiával, ezzel az üzlettel a tovább tudták bővíteni a kikötőt, így került hát Ad-Durra békés úton Jordániához. Így nem aludtunk hát a szaúdi királyságban, ahová egyébként is nagyon nehéz bejutni, igaz, nem is próbálkoztunk vele.
A naplemente utáni következő jordániai napon a szálloda medencéjében való megmártózás után következő célpontunk az Akabai Tengeri Nemzeti Park (Aqaba Marine Park Visitors Centre) ingyenes múzeuma és látogatóközpontja volt.
Az Akabai Tengeri Nemzeti Park múzeuma – Fotó: Barna Béla
Ezt a parkot 1997-ben hozták létre az Aqabai-öböl élővilágának védelmére, 9 km hosszan a Tengerbiológiai Központtól a Royal Diving Clubig. A védett terület a szárazföld belseje felé 50 méterre, a parttól számítva pedig 350 méterre nyúlik be a tengerbe.
Ennek a tengernek a partján sétáltunk hát felfelé véges végig. Útközben egy mólóra benézve fotóztunk szegélyzátonyt is (Akaba és a szaúdi határ közötti partszakaszon mintegy 30 merülőhely található). Aztán gyalogoltunk tovább, de a vízbe nem mentünk bele; az előző nap besétáltunk mezítláb, ezt senki sem tette, ráadásul egy őrült arab „sztónfis, sztónfis” kiabálással szaladt felénk, ő azt hitte, mi vagyunk az őrültek és lényegében igaza volt, de majd az akváriumban elmondjuk miért.
Szóval ott tartottunk, hogy a vízbe nem mentünk be, abba a vízbe, amelynek a sótartalma egyébként lényegesen magasabb, mint az óceánokon (a szalinitás átlagos értéke 39-42 súlyezrelék között ingadozik). A fürdőzés helyett leszurkoltuk a fejenkénti 3 jordán dínáros belépődíjat a Tengerbiológiai Központhoz (Marine Science Station) tartozó Akváriumba és ott láttuk meg hogy miért is kiabált az őrült arab „sztónfis, sztónfis”. Az egyik akváriumban lefotóztam a „sztónfist”, amiről konkrétan Elter Tamás tengerkutató-szakírótól ezt olvastam utólag:
„Komoly veszélyt jelenthet a vigyázatlan fürdőzőkre vagy búvárokra nézve a skorpióhal-félék (Scorpenidae) családjának néhány faja. A közönséges kőhal (Synanceia verrucosa) a világtenger legmérgezőbb hala. A kemény hátúszósugarak szúrása által az óvatlan áldozat sebébe fecskendezett toxin hypotermikus tüneteket és a keringési rendszer összeomlását, végső soron halált okozhat”.
Szóval a világtenger legmérgezőbb hala, mi meg mezítláb mentünk a vízbe, szóval vigyázatlan fürdőzők voltunk. Az egyik búvár honlapon egyébként a leggyilkosabb tengeri állatok toplistáján a negyedik helyezett lett a kőhal. Asszem megint megúsztuk, szóval emberek, Vörös-tengerhez vizicipő feltétlenül kötelező!
A kőhalon kívül sokmindent láttunk még itt az akváriumban, ami a tengerben is előfordul a poliptól egészen a cápákig. S ha már itt tartunk, a Vörös-tenger biogeográfiai értelemben egyébként a trópusi indo-pacifikus faunaprovinciához tartozik. Valahol olvastam, hogy a Jordán Királyi Ökológiai Társaság adatai szerint az öbölben a több mint ezerféle halon kívül kb. 250 korallfaj él: 110 zátonyképző kőkorall-féle, 120 lágykorall-féle (Alcyonariara) és a szarukorallok.
Amúgy maga az akvárium egy kicsit ósdi hangulatú, egyetértek a Lonely Planettel, hogy „meglehetősen lepusztult létesítmény, legfeljebb akkor érdemes felkeresni, ha nincs lehetőségünk búvárkodni vagy könnyűbúvárkodni”. Márpedig nekünk nem volt lehetőségünk, mivel a közvetlenül a merülés után nem lehet utazni repülőgéppel, mivel a kabinnyomás csökkenése keszonbetegséget válthat ki.
Mi pedig másnap repültünk tovább, szóval itt voltunk egy búvár-paradicsomban és nem tudtuk kipróbálni a búvárkodást. Így az akváriumban kellett megnéznünk a lenti vízivilágot. Majd innen stoppal mentünk Akabába (az akvárium Akabától 7,5 km-re délre fekszik).
Pár napot töltöttünk a 80 ezer lakosú, mozgalmas városban. Aqabáról azt kell tudni, hogy Jordánia egyetlen tengeri kikötővárosa, itt rakják hajókra az ország legfontosabb ásványkincsét, a foszfátot. De ide futnak be a nagy kőolajszállító hajók is. Első nap, vasárnap stoppal mentünk be Akabába, amiért összesen 1.5 JD-t fizettünk. Egy kis sétálgatás és Mc’Donalds-os fagyi után bementünk egy helyi kisboltba és vettünk ezt azt (tea, datolyás keksz, tonhal, fügelekvár). Második nap, hétfőn szintén stoppal mentünk Akabába. Sétánkat a parton kezdtük, a zászlórúd alatt, az Arab Forradalom terén. Sok leírás szerint ez a világ legnagyobb, álló zászlója: maga a zászló 20×40 méteres, a zászlórúd pedig 137 méter magas. Ez azonban nem biztos, elvileg 2008-ban a türkmenisztáni fővárosban, Asgabatban avatták fel a legmagasabb zászlót.
Nem messze tőle futólag fotóztam a kis méretű Mameluk-erődöt. Az erődöt egyébként valószínűleg még az utolsó mameluk szultán, Qanswah al-Ghawri (1501-1516) építette uralkodása elején. Hiába épült azonban fel, nem tudta megvédeni a mamelukokat, a törökök elfoglalták 1517-ben és kereken 400 évig az övék is volt. Az oszmán korszak alatt jelentéktelen halászfaluvá süllyedt Aqabát és várát 1917-ben foglalták vissza Arábiai Lawrenc és Feiszál (Faisal) herceg: hadtörténészek szerint ez a rajtaütés volt az arab felkelés egyik legfontosabb és egyben legvéresebb eseménye.
A mameluk erődtől a városba tovább sétálva a Mövenpick luxusszálló közelében rápillantottunk a kora középkori, VII. századi Ayla régészeti feltárására. A Fatimida-kori város a XII. század végéig virágzott, majd feledésbe merült, csak az 1980-as években fedezte fel egy amerikai-jordániai régészcsoport a romokat.
Utolsó jordániai napunkon kedden taxival jöttünk be a hotelünkből. S bár más elvonta szerencsére a figyelmünket a taxiban, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jutott eszembe egy rakétatámadásról szóló hír, ami ottjártunk előtt 2 hónappal történt, s még a magyar sajtó is címlapon számolt be róla. A hír a következő volt: „Egy Grad-típusú rakéta csapódott be hétfőn, a jordániai kikötőváros, Aqaba egyik szállodája közelében. A királyság belügyminisztériumának bejelentés szerint öten megsebesültek, egyikük – egy taxisofőr – később belehalt súlyos sérüléseibe”. Szóval taxival jöttünk be Aqabába, nem ért minket közben rakétatámadás, így beértünk épségben a Yett buszpályaudvarra.
Buszozás Akabából, “on the road” – Fotó: Barna Béla
A taxiban egy német fiúval utaztunk együtt, aki épp világkörüli úton volt egyedül. Végül a Vörös-tenger vidékét egy távolsági busszal hagytuk el, melyről egyik utitársunk, Lini a következőket írta:
„Délután kettőkor elindult a busz. Egészen Ammanig a Desert Highwayen mentünk. Ezen az úton éreztem igazán azt a bizonyos „on the road” feelinget, ez talán annak volt köszönhető, hogy egy emeletes busz emeltén, és az első sorban ültünk. Így nem volt más a szemem előtt, csak a végtelen út”.
Izrael, Tengeri Obszervatórium – Fotó: Barna Béla
Végül szóljunk pár szót arról is, hogy 2015 novemberében Boldi fiammal egy hosszúhétvégét töltöttem Izrael Vörös-tengeri kikötővárosában, ugyanis az ír fapados, a Ryanair heti két járatot indított Budapestről Eilatba, mi pedig lecsaptunk egy olcsó jegyre.
A Vörös-tenger izraeli partja – Fotó: Barna Béla
Eilat vagy másként Elat (héberül אילת) egy közel 50 ezer lakosú dél-izraeli kikötőváros a Vörös-tenger északi partján. Tengeri partvonala mindössze kb. 10 kilométer hosszú, és erre a rövid szakaszra tömörül össze sok hotel, az összes turisztikai és kereskedelmi infrastruktúra. Sok blogban olvastam, hogy leszólják a várost, ugyanakkor szerintem igenis érdemes eltölteni itt pár napot: nagyon jó a város tenger alatti obszervatóriuma, de egyet a közeli sivatgaban is biciklizhetünk. De már csak azért is érdemes lerepülni, mert jelen pillanatban talán ez a Magyarországról legolcsóbban elérhető téli tengerparti üdülőhely.
Kép és szöveg: Barna Béla
