Tízezerszám koptatják turisták utcaköveit, sétálnak városfalain, de csak kevesen keresik fel azokat a helyeket, ahonnan a város különleges nézőpontból csodálható. Az egyik ilyen hely Dubrovnik hegye, a 412 m magas Srđ-hegy.
Erről a hegyről nagyon különleges és szépséges Dubrovnik látványa. Érdemes hát még a városnézésünk előtt felmenni ide, mert a Srđ-hegy tetejéről 412 m magasból mintegy makettre vagy térképre tekinthetünk le, s a hegytetőről megtervezhetjük későbbi városnézésünket.
A hegy felé vezető aszfaltcsíkra az adriai főútról (Jadranska cesta) az óvárostól délkeletre, Bosanka falu irányába kell letérni. A falu előtt balra kell fordulni, s innen még másfél kilométer a hegy csúcsa, ahonnan a legszebb Dubrovnik panorámája.
Az emlékkereszttől letekintve a hegyről nagyszerűen kibontakozik a várfalakkal és erődítményekkel körülvett Óváros, és a tőle jobbra lévő sziklaszirten emelkedő Lovrijenac- (Lőrinc)-erőd is.
A magasból innen szemlélhetjük a legjobban az óvárost és az azt körülvevő városfalat: a dubrovniki városfal a világ egyik legimponálóbb és legjobb állapotban fennmaradt középkori építménye, kerülete kb. két kilométer, vastagsága 5 m, s természetesen része az UNESCO Világörökségnek. A városfalhoz összesen 15 torony, 5 bástya, 2 saroktorony és egy kisebb erődítmény tartozik. A hegytetőről legmonumentálisabbnak a kisebb tornyot hordó terebélyes saroktorony, a Minčeta-bástya látszik.
Mögötte a Ferences-kolostor és templomtornya mellől ha balra kukkolunk, láthatjuk Dubrovnik Placa (vagy Stradun) nevű sétálóutcáját is, illetve csak a sétálóutca házainak vonalát, ahogy a régi kikötőnegyed, illetve a rektorpalota és a dóm felé tart. A kikötőből legmarkánsabban a Szent János-erőd félkör alaprajzú falai látszanak. Ha onnan továbbnézünk, jól láthatjuk a hegyről a 0,8 km² területű, 4,8 km partvonal-hosszúságú Lokrum szigetét is. A pontos adatokat kedvelőknek jó viszonyítási szám, hogy Lokrum szigetének legmagasabb pontja 89 m. Lokrum érdekessége, hogy Oroszlánszívű Richárd angol király a harmadik keresztes hadjáratból hazafelé jövet e sziget közelében szenvedett hajótörést 1191-ben, itt ért szerencsésen partra, s ezért állítólag hálából alapított itt a szigeten egy bencés kolostort.
Lokrum szigetén azonban nem ez volt az utolsó uralkodói látogatás. Az 1396-ban elvesztett nikápolyi csata után a Dunán, Fekete-tengeren, a Boszporuszon át az egész Balkán-félszigetet gályán megkerülő, menekülő Luxemburgi Zsigmond királyt is Lokrum mellett mentette meg a Luccari-patríciuscsaládból származó fiú egy halászcsónakon.
Lokrum mellett egyébként ma is gyakran látni luxus-tengerjáró hajókat horgonyozni, de nem jó dolog irigykedni, arra tanít a sziget két gazdag királyi tulajdonosának sorsa is: Lokrumnak ugyanis két kőgazdag Habsburg tulajdonosa is volt: Habsburg Miksát, Ferenc József szerencsétlen sorsú öccsét Mexikóban végezték ki, fia, Rudolf pedig öngyilkos lett.
Elég tehát, ha a hegytetőről nézzük egyszerű bakancsosként e szigetet, illetve a többit: ha az óvárostól tovább nézünk jobbra, akkor a Lapad-félsziget szirtjét csodálhatjuk. Azon túl pedig az Elafit-szigetcsoport tagjai látszanak: Koločep, Lopud és Šipan.
És a fehér mészkősziklákról belebámulhatunk a tengerbe is, a szépséges Adriába: Jacques Cousteau, a neves francia tengerkutató mondotta állítólag egyszer, hogy szerinte a Földközi-tenger vize itt Dubrovnik környékén a legtisztább.
Ha a kilátással elteltünk, idézzük fel kicsit a közelmúltat, ugyanis a a Srđ-hegy, ahol állunk, a délszláv háború harcainak egy stratégiailag fontos pontja volt, hiszen a Dinaridák vonulatainak magaskarsztja mint természetes védővonal, amúgy is igen fontos terület, ráadásul mindössze 3 kilométernyire van innen a horvát-boszniai határ északkeleti irányban.
Dubrovnik bombázás után, 1991 (Fotó: Romano Cagnoni, Newsweek)
Az 1991 októbere és 1992 májusa között zajló háborús támadások súlyos károkat okoztak Dubrovniknak. A legdurvább támadás 1991. december 6-án érte a várost, ekkor a magaslatokról és a tengerről kb. 2000 gránát hullott a városra. Házak százai sérültek meg, s kilenc hónapig víz és áram nélkül élt a lakosság. Az egészen pontos statisztikák szerint az óváros 824 épületének 68%-át rongálták meg a lövések, a régi cseréptetőknek pedig a kétharmada beszakadt. Érdekes, hogy ezen cseréptetők pótlása volt a legnehezebb feladat: amiket ma látunk a háztetőkön, azok a cserepek a franciaországi Agen városából, illetve újabban a Krapina-völgyi Bedekovčinából származnak.
Egy statisztika szerint a délszláv háborúban az épületek homlokzatát és az utcák kövezetét 314 találat érte, a városfalat pedig 111. Kilenc történelmi palota porig égett és még lehetne sorolni hosszan a háborús károkat, de ne tegyük, mert ezekből ma már nem nagyon látunk semmit.
Fantasztikusan fel vannak újítva a házak (igaz korčulai mészkő helyett brači mészkövet használtak), a sétálóutcák, minden. Mászkáljunk egy nagyot Dubrovnik óvárosában: először érdemes a városfalat (Gradske Zidine) körbejárni: a falakról gyönyörű kilátás nyílik a városra és a tengerre. A több mint két kilométernyi várfalon megtett séta a legideálisabb helyszíne annak, hogy fantasztikus hangulatú mediterrán háztetőket fényképezzünk ezernyi szemszögből.
És a városfalról tudjunk jól fotózni néhány kolostort is, így például a Minčeta-toronytól délre található Ferences kolostor és az egykori Szt. Klára kolostor is hálás fotótéma. Nem sorolom fel a városfali séta minden látnivalóját, megteszi ezt számos utikönyv helyettem részletesen.
Apropó utikönyv: Dubrovnik városa sok jó (magyar nyelvű) utikönyvben megtalálható, ezek közül talán mégis a dr. Fehér György által írott Dalmácia déli része könyv ajánlható, annak hátsó belső borítóján egy eléggé szép kivitelű térképen tudjuk beazonosítani, hogy hol is járunk az óváros falain vagy egyáltalán, az óvárosban. És természetesen a városfalakról remek a kilátás a tengerre néző bástyák aljába is: ezek aljában, a fehér mészkősziklákon mint fókasereg fürdik és napozik az emberek sokasága.
Dubrovnik egyébként ebből a szempontból ideális: rögtön szinte az óvárosi városnézés után csobbanhatunk egyet a tengerben. Egy régi újságíró ezt írta erről a témáról: „Csokoládébarna testek hevernek a mészsziklákon, s a tenger langyos pezsgővel önti le őket.” – nem gondolnánk egyébként, hogy e sorokat Kosztolányi Dezső jegyezte fel Dubrovnikról 1935. május 1-jén. Szóval igen, csokoládébarna testek hevernek a mészsziklákon. Nehéz ehhez bármi újat is hozzátenni.
Apropó: ha már egy magyar írót idéztem, akit az utikönyvek nem nagyon szoktak Dubrovnik kapcsán, akkor idézek egy másikat is, aki rendre kimarad az utikönyvekből valamiért, egy irodalmi lexikont böngészve bukkantam rá én is, hogy bizony Déry Tibor is majdnem egy évet lakott itt 1933-ban. Január 12-én érkezett ide Berlinből és a Sv. Jankova utca 7-es számú házban lakott egy Alekszics nevű tengerészkapitánynál. Itt írta berlini élményei alapján a Szemtől szembe című művét. Világjáró rovatba kívánkozó adalék, hogy Déry Tibort 1933. május 19-én Füst Milán meglátogatta és május 24-én együtt utaztak öt napra Athénba. Déry egyébként 1933. december 22-ig élt Dubrovnikban, utána továbbállt Bécsbe: a karácsonyestén egy bécsi kávéházban kezdett hozzá A befejezetlen mondat című regényének megírásához, mely regény egyik legszebb fejezete Dubrovnikban játszódik.
És ha már utikönyvből kimaradt híres magyar írókat szedek elő, a végére tartogattam Szabó Lőrincet. Első alkalommal 1932-ben Sušakból hajózott feleségével és lányával Dubrovnikba, majd másodszor fiával járt itt 1937-ben. Ezekre a látogatásokra emléktábla is emlékeztet a városban, azt pedig irodalomtörténészektől olvastam, hogy az Adria mellett töltött idő meghatározó volt Szabó Lőrinc életében.
Ha körbejártuk a városfalakat, sétáljunk céltalanul is egy kicsit és inkább engedjük Dubrovnik hangulatait átfolyni rajtunk. Persze azért vannak dolgok, vannak látnivalók, amikről mindenképp szólni kell. Ilyen például a sétálóutca keleti végénél az Orlando oszlop: népszerű találkozóhely, hajdan erről hirdették ki a rendeleteket, nyilvános ítéleteket, közelgő ünnepeket. Az 1417-ben faragott lovagszobor alkarja volt a köztársaság hivatalos hosszmértéke, a dubrovniki rőf (51,1 cm).
Aztán ott van a teret lezáró óratorony, mely eredetileg 1444-ben épült. És ott van a XVI: századi Sponza-palota: eredetileg vámház, később pénzverde, államkincstár, majd bank, ma levéltár. Minden utikönyv ír róla, mi inkább haladjunk tovább délnek és egyik kedvenc kutamat, a Kis-Onofrio-kutat nézzük meg a Szent Balázs templommal szemben. A Kis-Onofrio kút Onofrio della Cava nápolyi építészről kapta a nevét.
Aztán ott van a Rektori palota, mely a XV. században épült gótikus-reneszánsz stílusú palota: a Dubrovnikot kormányzó rektorok számára építették, tehát nem a felsőoktatási vezető értelmében használják itt ezt a szót. És még lehetne sorolni hosszan a látnivalókat, de igazából szerintem a sétálóutca és a korzó itt még a legfőbb látnivaló.
Dubrovnik korzója 292 méter hosszú és 20 m széles főutca, melynek két neve is van: Placa és Stradun (a római „Platea communis” azaz köztér, illetve az olasz „Strada” utca szóból).
1360-ban már vöröstéglával burkolták, mai burkolatát 1901-ben kapta, s azóta tükörfényessé taposták a járókelők, hiszen a városnak ezen az utcáján mindenki végigsétál. 1991-92-ben 45 gránát hullott rá, de a lyukakat már régen eltüntették.
Ha kisétáltuk magunkat, a sétálóutcáról a Városkapun vagy a Kikötői kapun menjünk ki a Ribarnicára, üljünk be valami jóféle tengeri herkentyűre, aztán a Szent János-erődöt újra megkerülve hűtsük le magunkat ismét. És jusson eszünkbe újra Kosztolányi: „Csokoládébarna testek hevernek a mészsziklákon, s a tenger langyos pezsgővel önti le őket.”
Nos, akartam még írni pár közhelyszerű gondolatot Dubrovnikról, mediterrán háztetőkről, meg ilyesmikről, de azt hiszem, Kosztitól nem tudok momentán jobbat írni. Akármikor is néztem, azok a fránya csokoládébarna testek bizony ott hevernek most is a mészsziklákon, „s a tenger langyos pezsgővel önti le őket.”
Kép és szöveg: Barna Béla
