A Byrsa-dombon az ókor egyik leghíresebb romvárosa Karthágó terül el, a közelében fekvő Manar-hegy lábainál fekvő Sidi Bou Said pedig a világ első városképileg védett településeinek egyike.
A kirándulóhelyek Tunézia fővárosától, Tunisztól fél órányira találhatóak. Legtöbben ide szervezett útra fizetnek be, pedig ez olyan, mintha a Duna-kanyarba szervezett társasutazással mennénk túrázni. Ráadásul ide is a HÉV-hez hasonló, fillérekbe kerülő vasút visz, a romok megtekintése után pedig van idő sétálni, túrázgatni kicsit a fügekaktuszok között vezető ösvényeken, pazar rálátással a Tuniszi-öböl kékjére.
A tuniszi HÉV-ről, a TGM-ről Carthage-Hannibal állomáson érdemes leszállni, s innen egy rövid sétával máris a Byrsa-domb tetején épült Karthágóban vagyunk. A byrsa görögül egyébként irhát jelent, s ez arra a legendára utal, hogy amikor a főniciaiak (római nevükön punok) megalapították Karthágót, akkora területen építkezhettek, amekkorát egy bivaly irhájával be tudtak teríteni. Cselesen apró darabokra vágták az irhát, s szétszórták, így lett nagy területű a Földközi-tenger legjelentősebb tengeri és kereskedelmi hatalmának fővárosa, így a mai romok is viszonylag nagy területen terülnek el.
A híres romokat eddig még szinte minden ismerősöm leszólta. Igaz, nem monumentálisak, no de már az általános iskolában tanítják, hogy a főniciai (pun) várost i.e. 146-ban lerombolták (meg ugye tanítják Cato szenátor úr szavait is: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam” – magyarul: „Egyebekben az a véleményem, hogy Karthágót el kell pusztítani”), mért várunk hát akkor monumentalitást?
Szóval a Karthágót leszólókkal ellentétben én azt mondom, hogy ha nem is világszenzáció a romok nagysága és mennyisége, ennek ellenére szép a hely: mivel a tenger szintje fölé 69 méterre kiemelkedő Byrsa-domb tetejére épült, a kilátás elég szép: a romoknak gyönyörű hátteret a Tuniszi-öböl mélykékje, s a túlparton hegyeket is láthatunk: ezek a Hammam Lif városa fölé magasodó Bou Kornine-hegység (576 m) szirtjei.
A romok egyébként az UNESCO világörökségei közé tartoznak (Tunéziában 8 világörökségi hely van), mert Karthágó azért mégiscsak az időszámítás előtti évezred egyik világhatalmi tényezője, leghatalmasabb és leggazdagabb metropolisza volt.
A romok mellett emelkedik a Szent Lajos katedrális (az 1270-ben itt, Karthágóban elhunyt IX. Lajos francia király emlékére emelték 1890-ben), illetve itt van a Karthágói Nemzeti Múzeum is.
A gyűjtőjegy az összes látnivalóra érvényes, így a rue Florus-on a dombról lesétálhatunk az i.sz. II. században Hadrianus császár idején épült római színházhoz és a tengerparton álló Antonius-fürdőkig.
Innen, Karthágóból az elnöki palota előtt elsétálva hamarosan az egyik legfelkapottabb és legszebb kirándulóhelyéhez, a 130 méter magas Manar-hegy (arabul Dzsebel Manar) oldalába épült Sidi Bou Said városkába érkezünk.
A település Abu Said Al Baji szent életűnek tartott misztikus személyiségről nyerte nevét, aki 1207-ben a mekkai zarándoklatáról hazatérve élte itt 20 éven át aszketikus, misztikus életét, hirdette tanait.
Manapság a kék ablakú fehér házakból álló település látványáért zarándokolnak el ide turisták, amely ráadásul világelső abban a tekintetben, hogy már 1915-ben műemlékvédelem alá helyezték. A szakértők szerint andalúziai ihletésű, jellegzetesen mór építészete az ibériai muszlimok 16. századi kulturális hódításának eredménye.
Szerették ezt a szép kék-fehér falut az európai művészek, így sokat volt itt a Nobel-díjas francia író, André Gide (1869-1951), szerette Sidi Bou Said-ot Michel Foucault is, de a svájci festő és grafikus, Paul Klee (1879-1940), valamint az expresszionista német festő, August Macke (1887-1914) is festegetett itt. Utóbbi leghíresebb képe az 1914-ben festett Tuniszi kikötő, viszont Sidi Bou Said-ban festette a Mór kávéház című híres festményét, melynek ihletője, a Café des Nattes ma is áll, sőt, tilos kihagyni az itteni mentateát fenyőmaggal. S ha már kávéház, kihagyhatatlan a Café Sidi Chabaane is, mely egy sziklafalba vájt panoráma-teraszokból álló tündéri hely, kilátással a Tuniszi-öböl kék vizére.
Pilinszky János magyar költő is járt itt. Tunéziai útjáról az Új Ember 1978. augusztus 6.-i számában publikált Afrikai képeslap címmel: „Itt az uralkodó: a kék szín és a fehér. Fehérek a falak és a kupolák, kékek: a tenger, a kapuk és az ablakrácsok. A másik uralkodó szín a sárga, az okkersárgától, a sivatagi homok színétől a közeli Karthágó, a hajdani Római Birodalom lenyűgöző romjainak vörösessárga téglaszínéig. A kertekben télen-nyáron tarka virágzás…”
S hogy megkeressük ezeket a virágokat, s ha jól feltankoltunk a caféban hűsítő limonádéval, érdemes megkeresni a falu végén, a Karthágó-fok felett nyíló kilátópontot, ahonnan rengeteg ösvény visz le a part felé. Érdemes lesétálni, nem minden nap túrázhatunk különböző agávék és fügekaktuszok (más nevén berberfüge, latinul Opuntia tomentosa) között, melynek virága pompás sárga, később gyümölcse pedig pompás csemege!
A fügekaktuszos kilátóhelyről egyébként jól látszik az egész dombvonulat, a Manar-hegytől egészen a Byrsa-dombig, azaz Karthágóig.
Kép és szöveg: Barna Béla
