A közvetlenül az ukrán-szlovák határ mellett fekvő Ungvár (ukránul és ruszinul Ужгород/ Uzshorod, szlovákul és csehül Užhorod) lakosainak száma közel 120 ezer (ennek ma már csak körülbelül 7%-a, kb. 8000 fő magyar). Apropó magyar: a város részletes történetébe nem folynék most bele, megteszi azt sok más bédekker; talán csak annyit említenék meg érdekességképpen, amolyan ködös múltba vesző legendaként, hogy Anonymus krónikája szerint Ungváron adta át Álmos fiának, Árpádnak a fővezérséget.
Anonymus krónikája szerint Ungváron adta át Álmos fiának, Árpádnak a fővezérséget
A magyarok első fejedelme, a honfoglaló sereg irányítója, aki a Kárpát-medence határáig vezette a magyarokat, állítólag itt halt meg Ungvár közelében, 895-ben – mások szerint viszont Álmos valószínűleg már nem is lépett a Kárpát-medence területére.
Ennek valóságtartalmát nem én vagyok hivatott eldönteni, én turisztikai szakíróként arra koncentrálnék inkább, hogy Ungvár vajon jó hely-e?
Petőfi írta a városról: Ungvár szörnyen komisz város. Piszkos és rendetlen. Épp olyan, mint a részeg, ki pocsétába bukott, s most sárosan tántorog hazafelé.
Nos, egy vélemény szerint nem; volt egy magyar költő, bizonyos Petőfi, aki amikor 1847 júliusában itt járt azt írta: „Ungvár szörnyen komisz város. Piszkos és rendetlen. Épp olyan, mint a részeg, ki pocsétába bukott, s most sárosan tántorog hazafelé”. Egy másik vélemény Bódi László, alias Cipő, a Republic frontemberétől (aki Ungváron született 1965. május 3-án), szóval szerinte „Ungvár a legszebb magyar város”. Az igazság persze valahol a kettő között van: Ungvár egyrészt tényleg piszkos és rendetlen, másrészt viszont szép is. De ezek elemzése helyett nézzük inkább Ungvár látnivalóit.
Az egyik legjelesebb látnivaló a város nevében is szerepel: a vár. Az Ungvár központjában, a Káptalan utca (Kapitulna) végében álló várba 15 ukrán grivnya a belépő; ha ezt leszurkoltuk a pénztárnál, beléphetünk a vár négy fülesbástyával és egy háromszögletű bástyával megerősített védőfallal körülvett területére, mely egy várkastéllyá átalakított belső várból és az azt övező hathektáros parkból áll.
A vár történetének, csakúgy mint egész Ungvárénak meghatározói voltak a Drugethek, akik egy francia eredetű itáliai (nápolyi) család voltak. Ungvárt és környékét Károly Róbert királyunk Drugeth Fülöpnek adományozta, a rozgonyi csatában tanúsított vitézségéért, aki az 1300-as évek első felében kezdte el építeni Ungvár várát; ekkortól datálható a Drugeth család több mint 360 évig tartó uralma.
A vár sok évszázados történetéből kiemelendő még a XVI. századi, reneszánsz stílusú átépítés: ekkor, 1598 körül épültek például az impozáns fülesbástyák. Jelentős virágzó időszak még, amikor 1691-ben Ungvár a híres kuruc hadvezér, Bercsényi Miklós birtokává vált: igazából ez volt a vár fénykora.
A jegyvásárlás után a várudvarra belépve balra a vár makettje fogad minket, szemben pedig egy 1849-ben készült szoborkompozíció: Héraklész a lernai hidrával. Az öntöttvas alkotás a közeli Turjaremete (Turji Remeti) híres öntödéjében készült (alkotója: Kinne V.); sokáig Uzsok község szanatóriumának szökőkútját díszítette, ezt azonban az első világháborúban lerombolták, Héraklészt pedig 1947-ben szállították át az ungvári várba. Héraklész (ógörögül: Ἡρακλῆς, ismertebb latin nevén Hercules) görög mitológiai hős, Zeusz főisten és Alkméné királynő gyermeke. A görög mondavilág legismertebb alakjának második feladata az volt, hogy le kellett győznie az argoliszi Lerna város melletti mocsárban élő vízi szörnyet, a kilencfejű Hidrát és segítőjét, egy hatalmas, éles ollójú rákot. A Hidrával hadakozó Héraklész szobránál egy sportoló utitársamat is lefotóztam: a Héraklész-program egyébként Magyarországon egy olyan tehetséggondozási rendszer, amely a kiválasztástól az olimpiai felkészülésig segíti az utánpótlás legtehetségesebb versenyzőit.
Héraklész szobra mellett a várudvaron, megtaláljuk az előző szobor párját, a pihenő Hermészt is. Hermész (a rómaiaknál Mercurius) az istenek hírnöke a görög mitológiában, de ő volt emellett az utazók és például az atlétika istene is.
A két görög istenszobron kívül van egy bronz turulmadár is az ungvári várban, amely eredetileg Tiszaújlak központjában állott és nem a munkácsi vár egykori millenniumi emlékművéről származik, mint ahogy az tévesen elterjedt (a szobrot Tiszaújlakon 1903-ban állították fel II. Rákóczi Ferenc osztrákok ellen vívott győzedelmes csatájának emlékére).
Ha megnéztük a szobrokat, nézzük meg a vármúzeumot is: a több különböző részlegből álló Kárpátaljai Honismereti Múzeum alapjait Lehoczky Tivadar (1830-1915) teremtette meg, és az ő hagyatéka képezi a múzeum kiállítási anyagának alapját is. A múzeumnak történeti, régészeti, népművészeti, természettudományi részlege van; gyerekekkel érdemes végigjárni a Kárpátok állatvilágát bemutató termeket, de láthatunk itt hatalmas hucul hegyi kürtöket („trembiták”) és ökörszarvból készült pásztorkürtöket is.
Ha végigjártuk a múzeum összes termeit, menjünk még ki a vár Teréz-bástyájának kilátójára. A bástya alatt az egykori boszorkányégető helyet, az egykori Boszorkány-gödröt láthatjuk, melynek helyén a Kárpát-medence egyik legszínvonalasabb szabadtéri néprajzi múzeumát (skanzenjét) hozták létre (Zakarpatszkij etnohraficsnij muzej) az 1970-es években.
A vár és a skanzen után a Vár utcába (Zamkova) érdemes bekukkantani: itt működik az Ung könyvesbolt, illetve a Vár utca 8-as szám alatt él mindmáig az ungvári születésű Balla D. Károly (1957-) József Attila-díjas író, szerkesztő és blogger, aki persze írt verset is utirajzunk tárgyáról, Ungvárról, melynek első nyolc sora így hangzik: „Én itt lakom a lompos Várhegyen,/ ahol a kőbe eltemetett múltak/ erényei már régen megfakultak,/ de szellemjáró bolyhos éjjelen/ – ha ónkupáért rezge kezek nyúlnak –/ még megretten a józan értelem,/ s a várfok árnya búsan, fénytelen/ vetül az ólomszínű lusta Ungra”.
Balla D. háza után következő látnivaló a Káptalan utcára visszatérve egy hatalmas, kéttornyú görög katolikus székesegyház. Helyén régen jezsuita templom állt (1644), amit Mária Terézia 1775-ben a görög katolikus egyháznak adományozott. A templom Pásztelij Iván püspök ideje alatt 1876-1877-ben nyerte el mai homlokzatát Lucio Fabry olasz építész tervei szerint. A templombelső látnivalói közül különösen értékes a XVIII. században készült, gazdagon aranyozott ikonosztáz, de érdemes Romzsa Tódor (1911-1947) görög katolikus püspök emlékhelyére is vetni egy pillantást.
Romzsáról annyit kell tudni, hogy miután a második világháborút követően a szovjet hatalom durva erőszakkal felszámolta a kárpátaljai görög katolikus egyházat, nem kímélte annak püspökét sem. 1947-ben egy merényletben teherautóval nekimentek a püspököt szállító lovas kocsinak, a sebesülteket pedig a KGB-sek vasdorongokkal agyonverték, de mivel Romzsa Tódor ebbe sem halt bele, kénytelenek voltak egy nővérnek álcázott ügynökkel meggyilkoltatni, aki halálos kuráre (tubocurarin), azaz dél-amerikai nyílméreg injekciót adott be neki a munkácsi kórházban. A vértanú püspököt II. János Pál pápa boldoggá nyilvánította, a boldoggá avatási szertartásra a pápa ukrajnai látogatása alkalmával, 2001. június 7-én került sor.
A görög katolikus székesegyháztól a Duhnovics utcán folytassuk utunkat a belváros felé, ahol nemrégiben Tourinform iroda nyílt: az iroda igen sok, Kárpátalja történelmével, műemlékeivel, természeti látnivalóival foglalkozó magyar nyelvű kiadványt kínál, de nagyon jó minőségű új ukrán kiadású turistatérképeket is vehetünk itt a Kárpátok különböző hegységeiről.
A tourinform irodától már nincs messze a Korzó (olaszul Sétáló utca), amely Ungváron valóban Korzó: így nevezték az utcát a város régi tulajdonosai, a nápolyi Drugeth-grófok is. A korzó egyik új 2010-ben felavatott látványossága a Lámpagyújtogató szobra, mely Mihajlo Kolodko ungvári szobrászművész alkotása. Az ungvári lámpagyújtogató, Kolja a város jellegzetes figurája volt: legendás alakjáról sok mindent beszéltek.
Kolja lámpagyújtogató szobrától nem messze, a Volosin utcába kukkantsunk be a Szent György-templomhoz, mely 1762-ben épült barokk stílusban: üvegablakai közül az egyiken Árpád házi Szent Erzsébetet láthatjuk, a másikon pedig Szent Lászlót, de láthatjuk üvegfestményen Szent Imre herceget is. A templom főoltára, illetve annak oltárképe Kracker János Lukács munkája 1763-ból.
Ha megnéztük a templomot, keressünk egy jó helyet: a sétáló negyed főutcáján működnek Ungvár legtrendibb vendéglői és sörözői. Én a kicsit mexikói, kicsit vadnyugati hangulatú Kaktusz Bárt ajánlanám, amelyről azt írta egy 2004-ben megjelent utikönyv, hogy „a város, sőt talán egész Kárpátalja egyetlen, valóban nyugatias színvonalú vendéglőjének számít”. Ez már persze nem igaz, sok jó hely van Ungváron, csak én a Kaktuszt szeretem, isteni az ukrán céklalevesük (borscs) és a savanyú levesük (szoljanka) is, több csoporttal és baráti társasággal betértem már ide enni, sörözni, kávézni.
Ha feltöltődtünk a Kaktuszban, sétáljunk tovább a Színház térre (ploscsa Teatralna), ahol rápillanthatunk az 1908-ban épült Korona Szálló épületére (Vivat Academia) és megnézhetjük a Színház téri zsinagógát, mely Európa legnagyobb ortodox zsinagógáinak egyike: 1904-ben épült mauritániai stílusban.
A Színház térről az Ung hídján sétáljunk tovább. Az Ung, amely Uzsok falunál ered, átszeli Ungvárt és a mai Szlovákia területén fekvő Deregnyőnél 127 kilométert megtéve ömlik a Laborcba.
Az Ung folyón átérve a Petőfi térre lyukadunk ki: régen nevezték Kossuth térnek, Sztálin térnek és Újraegyesülés térnek is, szóval sokféleképpen. A téren áll Petőfi szobra, melyet 1990. szeptember 29-én avatták fel Göncz Árpád magyar és Leonyid Kravcsuk ukrán köztársasági elnök jelenlétében. A szobrot annak emlékére állítottak, hogy 1847 júliusában itt járt a költő. Mint utijegyzetem elején említettem, Petőfi nem túl kedves dolgot írt a városról („Piszkos és rendetlen”), ennek ellenére szobrot kapott. Lehet hogy nekem is egy lehúzó utirajzott kellett volna Ungvárról kanyarítanom?
Kép és szöveg: Barna Béla
