A Barents-tengert Willem Barentsz (1550 – 1597. június 20.), angolosítva William Barents holland hajós, térképész és sarkvidéki felfedezőről nevezték el.
Abban az évben, 1550-ben, amikor az oszmánok újabb magyar várakat foglalnak el és Egerbe érkezett Mekcsey a csapataival, nos, abban az évben Hollandiában, Terschelling szigetén, Formerum faluban megszületett Willem Barentsz.
Willem Barentsz (1550 – 1597. június 20.), angolosítva William Barents holland hajós, térképész és sarkvidéki felfedező volt. Hollandiában, Terschelling szigetén, Formerum faluban született 1550-ben.
Barentsz térképészként Spanyolországba és a Földközi-tenger térségébe hajózott, hogy elkészítse a Földközi-tenger térségének atlaszát, amelyet Petrus Planciusszal közösen adott ki.
Felfedezői pályafutását az északkeleti átjáró keresésével töltötte, hogy kereskedhessen Kínával. Úgy vélte, hogy Szibériától északra tiszta, nyílt víznek kell lennie, mivel a nap a nap 24 órájában süt, és olvad az északi-sarki tengeri jég, sőt, úgy gondolta, hogy minél északabbra megy valaki, annál kevesebb jég lesz.
Barents 19. század végi portréja egy 17. század eleji miniatűr metszet alapján
Első útjára 1594. június 5-én indult el Barentsz, ekkor hagyta el Texel szigetét a kis Mercury hajó fedélzetén, egy három hajóból álló csoport tagjaként, hogy Szibériától északra keresse a feltételezett északkeleti átjárót. A holland államnak és a holland hajózásnak már ekkor rendkívül fontos volt, hogy a Jóreménység fokát megkerülő hosszadalmas útvonal helyett rövidebbet találjanak, amelyen indonéziai gyarmataikat gyorsabban és kényelmesebben tudják megközelíteni. Az első holland kísérletek tehát William Barents nevéhez fűződtek.
Willem Barentsz első utazásának térképrészlete
A hajóraj parancsnoka egyébként Cornelis Naij tengernagy volt, a vállalkozás igazi lelke azonban Barents kormányos, akinek tervei alapján északról akarták megkerülni Novaja Zemlját. Gyorsan északra értek, június 23. és 29. között a mai orosz Murmanszkhoz közeli Kildin (Кильдин) szigetén tartózkodott. Barents innen elérte Novaja Zemlja nyugati partját, és észak felé követte azt, mielőtt kénytelenek voltak visszafordulni a hatalmas jéghegyek miatt. És bár nem érték el végső céljukat, az utat sikeresnek ítélték.
Willem Barents hajója az arktiszi jég között
Az utókor azonban Barentsnak ez az útját éppen úgy eredménytelennek tartotta, mint a következő évben, 1595-ben megismételt újabb expedícióját is. Ekkor, 1595. június 2-án már hét hajóval indultak el, kereskedelmi árukkal megrakva, amelyekkel a hollandok Kínával kereskedni reméltek. Az út a szibériai partvidék és a Vajgacs-sziget (Vaygach, Вайгач) között vezetett; augusztus 30-án a csapat körülbelül 20 szamojéd „vademberrel” találkozott, de a csapatot egy jegesmedve is megtámadta és két tengerész meghalt. Végül az expedíció visszafordult, amikor felfedezték, hogy a váratlan időjárás miatt befagyott a Kara-tenger. Ezt az expedíciót nagyrészt kudarcnak tekintették.
Willem Barents harmadik útjának teljes sarkvidéki térképe
1596-ban, a korábbi expedíciók kudarca miatt csalódottan bejelentették, hogy többé nem támogatják a hasonló utakat – ehelyett a holland kormány és néhány kereskedő magas jutalmat (25000 holland forint) ajánlottak fel az átjáró felfedezőjének. Amszterdam városi tanácsa két kis hajót vásárolt és szerelt fel: ezúttal tehát két hajó indult el május 10 körül a veszélyes útra Jakob Hendrikson Heemskerk és Jan Corneliszoon Rijp parancsnoksága alatt. Az expedíció lelke mégis az északi vizeken már sok tapasztalatot szerzett Barents volt.
Willem Barentsz és Jacob van Heemskerck (1863), Christoffel Bisschop, Rijksmuseum
Annyira biztosak voltak a sikerben, hogy a hajókat a kínai piacra szánt árukkal rakták meg. Úgy tervezték, hogy őszig a Jenyiszej torkolatáig vitorláznak, ahol áttelelnek, s a következő tavasszal már Kínában kötnek ki. Rijp június 9-én felfedezte a Medve-szigetet (Bjørnøya, Bear Island) és június 17-én a Spitzbergákat. A hajók július 1-jén ismét a Medve-szigeten találták magukat, ami nézeteltérést eredményezett Barentsz és Van Heemskerk, valamint Rijp között: megállapodtak abban, hogy elválnak útjaik: Rijp visszatért Hollandiába, Barentsz és Heemskerk pedig északkelet felé folytatja útját. Július 17-én észak felől megkerülték Novaja Zemlját, ahol átjárót kerestek a Kara-tengerre. Beállt a tél, és a hajó a sziget keleti partján a jég fogságába került.
A megmentett ház / Jegesmedvetámadás
A zord télben félő volt, hogy a jég nyomása szétroppantja a hajót. Ezért a hajó egy részét szétszedték, na meg uszadékfából és a hajóról származó fűrészáruból egy 7,8 × 5,5 méteres kunyhót építettek, amelyet Het Behouden Huysnak (A megmentett ház) neveztek el. Ebben a házban rettenetes szenvedések és nélkülözések közepette kilenc hónapot töltöttek. A rendkívüli hideg miatt a legénység például rájött, hogy a zoknijuk már azelőtt megégne, hogy a lábuk egyáltalán megérezné a tűz melegét – ezért felmelegített kövek és ágyúgolyók mellett aludtak. A hajón lévő kereskedelmi anyagokból további takarókat és ruhákat készítettek. A hajón sózott marhahús, vaj, sajt, kenyér, árpa, borsó, bab, dara, liszt, olaj, ecet, mustár, só, sör, bor, brandy, keménysör, füstölt szalonna, sonka és hal volt. A sör nagy része megfagyott, és a hordók szétrepedtek.
Ez volt az első expedíció, amely az északi sarkkörön túl áttelelt és akik túlélték a sarki telet. A Novaja Zemlján töltött szörnyű tél történetét Gerrit de Veer, a hajó ácsa örökítette meg naplójában. Itt kell megemlíteni, hogy 1597 januárjában a legénység elsőként látta és dokumentálta a sarki délibáb légköri anomáliáját, amelyet ma Novaja Zemlja-jelenségnek (Novaya Zemlya effect) neveznek: ez egy különleges sarkvidéki délibáb (légköroptikai jelenség), amely azt a látszatot kelti, mintha a Nap már a horizont fölé emelkedett volna, miközben a valóságban még csillagászati értelemben a látóhatár alatt tartózkodik.
Ezen kívül a csoport valamennyire sikeresnek bizonyult a vadászatban, és sarki rókákat fogott kezdetleges csapdákkal; ez azért érdekes, mert a sarki róka nyers húsa kis mennyiségű C-vitamint tartalmaz, amelyről a tengerészek ugyan nem tudtak, de csökkentette a skorbut hatásait. És ha ez nem volna elég, a legénységet folyamatosan támadták a jegesmedvék, amelyek ellepték azt a területet, ahol táboroztak. A kezdetleges fegyverek általában nem ölték meg a medvéket első vagy akár második lövésre (kivéve, ha jól a szívre irányultak), és nehéz volt őket célozni, ráadásul a hideg és rideg fémfegyverek gyakran összetörtek vagy elgörbültek.
Június elején, hónapokig tartó Novaja Zemlján való telelés után a jég még mindig durván tartotta a hajót, 1597 tavaszán sem szabadult ki hajójuk a jégbörtönből. Kénytelenek voltak tehát a skorbut által legyengült megmaradt túlélők Barents vezetésével két, fedélzet nélküli bárkán déli irányban elindulni (június 13-án). Marjai Imre írja a Felfedezések könyvében (1986) hogy „Útközben Barents palackpostát dobott a tengerbe, amelyben leírta az áttelelés történetét. A csodálatos módon sértetlen palackot 274 év múlva, 1871-ben találta meg Elling Carlsen bálnavadász (aki tagja volt a Payer vezette osztrák-magyar északi-sarki expedíciónak is).”
Közel három évszázaddal később, 1871-ben egyébként a Marjai által is említett Elling Carlsen norvég fókavadász találta meg a kunyhót, amely még mindig állt és nagyrészt érintetlen volt. Lerajzolta az épületet, és feljegyezte a benne hagyott tárgyakat, köztük két réz főzőedényt, egy hordót, egy szerszámosládát, egy órát, egy feszítővasat, egy fuvolát, ruhákat, két üres ládát, egy főzőállványt és számos képet. Charles L. W. Gardiner 1876-ban 112 tárgyat talált, köztük egy üzenetet, amelyet Barentsz és Jacob van Heemskerck hagyott hátra, amelyben a telelésüket írták le a jövőbeli látogatók számára. Ezeket a leleteket később az amszterdami Rijksmuseumba szállították. A helyszínt a 20. században ismét átvizsgálták: az amatőr régész, Miloradovics 1933-ban talált leleteit ma a szentpétervári Arktisz és Antarktisz Múzeumban őrzik. Dmitrij Kravcsenko többször is visszatért a helyszínre 1977-ben, 1979-ben és 1980-ban. Búvárokat küldött a hajó roncsának felkutatására, és további tárgyakat talált, amelyeket ma az Arhangelszki Regionális Helytörténeti Múzeumban (Oroszország) őriznek, egy kisebb gyűjtemény pedig a tromsøi (Norvégia) Sarkmúzeumban található.
1992-ben a Groningeni Egyetem Arktiszközpontja (Arctic Centre) által megbízott három tudósból, egy újságíróból és két fotósból álló expedíció, valamint a szentpétervári Arktisz és Antarktisz Kutatóintézet által küldött két tudós, egy szakács és egy orvos visszatért a helyszínre és emléktáblát állítottak fel a kabin helyén.
Willem Barentsz halála (1836), Christiaan Julius Lodewyck Portman
De térjünk vissza 1597-be. Az expedíció tagjai embertelen szenvedések között bolyongtak a tengeren, amelyet később a nagy felfedezőről neveztek el. Barents azonban már nem élte meg a hazatérés örömét: június 20-án meghalt, mielőtt elérték volna a Kola-félszigetet. A következő hét hétben a 12 túlélő dél felé folytatta útját és elérték a Kola-félszigetet. Végül is Rijp kapitány mentette meg őket, mert Hollandiából visszatért, hogy megkeresse társait (más források szerint véletlenül találta meg őket). A Kola-félszigettől a visszaút körülbelül öt hónapig tartott, és csak 1597. november 1-jén érték el Amszterdamot.
Barents emlékművek Vardöben
Barents emlékét és örökségét és nevét több minden őrzi a világon. Érdekesség például, hogy a gyümölcslégy molekuláris szerkezetében található fehérjét Barentsznek nevezték el a felfedező tiszteletére.
Barentsről neveztek el több földrajzi fogalmat, így a Barents-self, a Barents-sziget, Barentsburg (Баренцбург) városa és (1853 óta) maga a Barents-tenger is az ő nevét viseli.
***
A Barents-tenger
Ezt a tengert a vikingek és a középkori oroszok Murman-tenger (Murman Sea, Мурманское море) néven ismerték. Modern nevén először egy 1853-ban kiadott térképen jelent meg, amely ugye a holland Willem Barents tiszteletére készült.
A Barents-tenger lehatárolása egy norvég térkép szerint
A 1424000 km² területű Barents-tenger a Jeges-tengernek egy meglehetősen sekély selftengere Norvégiától és Oroszországtól északra. Nyugati határa az Északi-fok (Nordkapp), Bjørnøya (Medve-sziget), és Spitzbergák (Svalbard) közötti vonal, ettől nyugatra van a Norvég-tenger. Az északi határa a Svalbard és a Ferenc József-föld között van, keleti pedig a Novaja Zemlja, a Vajgacs-sziget és a szárazföld között. Kicsit leegyszerűsítve egyébként Novaja Zemlja és a Vajgacs-sziget az Urál-hegység északi végének meghosszabbításai, ezek választják el a Barents-tengert a Kara-tengertől. A Barents-tenger átlagosan 230 méter mélységű talapzattenger, legmélyebb pontja mintegy 600 m. Gyakran a Kola-félszigetet körülölelő Fehér-tengert is a Barents-tenger melléktengerének tekintik.
Téli táj hegyekkel és hóval egy sarki napon, a Jeges-tenger, a Barents-tenger, Teriberka település, Oroszország (2022) – Fotó: Melnikov Dmitrij
A Barents-tenger déli része jégmentes marad egész évben az Észak-atlanti-áramlatnak köszönhetően. Szeptember környékére általában teljesen jégmentessé válik a tenger. Ennek köszönhetően a Barents-tenger fontos kikötői közé tartozik Murmanszk (Oroszország) és Vardø (Norvégia).
Érdekesség, hogy 1920 és 1944 között Finnország területe is elérte a Barents-tenger partját: a Pecsengai-járásban (oroszul Печенга, finnül Petsamo) található Linhammar (Liinakhamari, Лиинахамари) kikötő volt Finnország egyetlen jégmentes téli kikötője 1944-ig, amikor is úgymond „átengedték” a Szovjetuniónak.
A történelmi Petsamo régió, amely korábban Finnország része volt, és kijáratot biztosított a Barents-tengerre
A Barents-tengert a tengerészek az Ördög Táncparkettjének nevezték kiszámíthatatlansága és nehézségi szintje miatt. Az óceáni evezősök „Ördög Állkapcsának” nevezik. 2017-ben a Barents-tengert Tromsøből Longyearbyenbe egy evezős csónakban csak emberi erővel átevezte a lengyel-izlandi Fiann Paul (született Paweł Pietrzak) kapitány. Miután a világ egyik legveszélyesebb, fagyos és nyílt sarki vizét átevezte, Fiann Paul kapitányt a norvég TV2 megkérdezte, hogy egy evezős hogyan nevezné el a Barents-tengert. Fiann azt válaszolta, hogy „Ördög Állkapcsának” nevezné, hozzátéve, hogy a szelek, amelyekkel állandóan küzdesz, olyanok, mint az ördög orrlyukaiból áradó lehelet, miközben a szájában tart.
Egy ÍBarents nevét viselő modern komphajó
Végezetül szólni kell arról, hogy a Barents-tenger halászata nagyon fontos Oroszországnak és Norvégiának egyaránt; főként az atlanti tőkehalat halásszák.
De sajnos hiába tűnik világvéginek a hely, problémák itt is akadnak, nem is kicsik: Oroszország a kiselejtezett haditengerészeti nukleáris reaktorok és hulladékok lerakóhelyévé tette a hidegháború alatt a Barents-tengert és ez bizony veszélyeztetheti az ottani élővilágot.
Barna Béla
A Barents-tenger lehatárolása
