Nagy-Britannia legészakibb részét a Skócia előtt fekvő szigetcsoportok képezik. A devon homokkőből álló Orkney-szigetcsoport mintegy 70 kisebb-nagyobb szigetből áll és a Pentland Fith viharos vize választja el Skóciától. A szigetek közül csak 21 lakott. A legnagyobb a „Szárazföldnek” nevezett Pomona. A szigetek lakossága nagyjából 22 ezer fő.
Ha ránézünk Skócia térképére, rengeteg szigetet láthatunk: csak Skóciához 790 sziget tartozik, nagy részük négy nagy szigetcsoporthoz sorolható, ezek a következők: Shetland, Külső-Hebridák (Outer Hebrides), Belső-Hebridák (Inner Hebrides) és Orkney. Mi most ebben a bejegyzésben ez utóbbira fókuszálunk csak, egy rövid Orkney-országisme következik.
Orkney szigetei
Az Orkney-szigetek, vagy egyszerűen csak Orkney (skót gaelül Arcaibh) egy 973 km² területű szigetcsoport, mintegy 70 kisebb-nagyobb szigetből áll és a Pentland Fith viharos vize választja el Skóciától. Az Orkney-szigetek szinte teljes egészében vörös homokkőből (Old Red Sandstone, ORS) áll; ez a képződmény középső-devon, s mintegy 400 millió éves.
A közép-devon három fő csoportra oszlik. A sorozat alsó része az Orcadie-tóban lerakódott eifeli korú Stromness Flagstones, a későbbi a Rousay Flagstones, végül az Eday-csoport (Eday Group) homokkövéből áll (lásd geológiai térkép).
Orkney geológiai térképe
Ez utóbbi homokkőből áll a szigetek talán leghíresebb látnivalója, az Old Man of Hoy, mely egy 449 láb (137 méter) magas sziklaoszlop. Ugyancsak Hoy szigetén van Nagy-Britannia legmagasabb tengerből kiálló függőleges sziklafala, a 347 m magas St. John’s Head is. És még mindig Hoy: itt emelkedik a Ward Hill (481 m), ez az Orkney-szigetek legmagasabb pontja.
Old Man of Hoy
1977 őszén a jeles geográfus és tudománytörténész, Kubassek János (1957) akkor még, mint húszéves debreceni egyetemista is járt az Orkney-szigeteken, amelyről az Egyetemi Élet című lapban írt.
„Délután Lindsayvel a tengerparton tettünk egy hosszabb kirándulást. Engem, mint földrajzost elsősorban az abráziós sziklaformák érdekeltek. A szigetek fő kőzetanyagát alkotó vörös homokkőrétegek eredetileg vízszintes települése több helyütt 30-40 fokos szögben dőlt. Apály idején jártuk a partszegélyt s a visszahúzódó tenger nyomát a csillogó víztócsák jelezték. A meredek, magas partok formálását főként a hullámverés és a hullámmarás végzi. A szél által felkorbácsolt hullámok 20-30 m magasba is felcsapnak, s romboló erejük nyomán egyre jobban pusztulnak a szigetek”.
Apropó pusztulás mértéke: az egyetemi tankönyvünkben (Európa regionális földrajza, szerk: Probáld Ferenc, 2000) anno Nemerkényi Antal ezt írta a Brit-szigetekről a 33. oldalon: „A brit tengerpartokon – főként a viharoknak leginkább kitett nyugatra néző oldalon – rendkívül jelentős az abrázió hatása. Ennek mértékét tanúsítják a Hódító Vilmos rendeletére összeállított XI. századi telekkönyv, a Domesday Book adatai. Ezeket és a mai felméréseket összehasonlítva derül ki, hogy Anglia partjai 800 év alatt – természetesen kőzetviszonyoktól függően – átlagosan 6 km-t hátráltak!”
Orkney hűvös, mérsékelt éghajlata rendkívül enyhe és egyenletes egy ilyen északi szélességhez képest, a Norvég-áramlat meleg vizei hatására; a szigetek éves átlaghőmérséklete egyébként 8 °C (télen 4 °C, nyáron 12 °C), az éves csapadékmennyiség pedig 850-950 mm között van.
Brodgar kőköre – Fotó: Jule Berlin
A szigetek természeti képe után most nézzük kicsit a történelmét és társadalomföldrajzát is. Egyik fontos és fókuszálandó időszak a neolitikum, olyannyira, hogy Orkney-szigetének neolitikus építményeit A neolitikus Orkney szíve (Heart of Neolithic Orkney) néven 1999-ben felvették az UNESCO Világörökségei közé. Számos újkőkorszaki építmény maradványai találhatók itt, amelyek közül a legfontosabbak egy nagy sírkamra (Maes Howe), két kőkör (Stones of Stenness és Ring of Brodgar) és Skara Brae település. A feltárt maradványok i. e. 3000 és i. e. 2000 közé datálhatók. Az i. e. 2500 körül épült Maes Howe sírhalom Európa legnagyobb és legjobb állapotban fennmaradt kamrás sírhalma. Átmérője meghaladja a harminc métert és egy tizenkét méter hosszú alagút vezet ide. Brodgar körülbelül száz méter átmérőjű kőköre eredetileg hatvan kőből állt, ebből ma már csak huszonhét kő látható, némelyik több mint négy méter magas. Skara Brae nyolc kőkunyhóját pedig Európa legjobb állapotban fennmaradt neolitikus településnek tartják: házait időszámításunk előtt 3180-tól i. e. 2500-ig laktak lakói; a falu régebben épült, mint a Stonehenge, vagy a Gízai nagy piramis.
Orkney benépesítése 800 körül
A Norvégiához nagyon közel, a viking korban is csak kétnapi hajózásra fekvő szigeteket 800 körül kezdték betelepíteni az óskandinávok (lásd térkép).
A 840-es években a szigeteknek már saját püspöke volt. Az Orkney-szigetek sokáig tehát norvég és dán fennhatóság alatt állt, de a 11. században a viking hódítók leszármazottja, Thorfinn, illetve az ő két fia, Paul és Erlend bitorolták az earli (grófi) címet a szigetvilág felett. Norvégia királya, Magnus 1098-ban személyes uralkodása alá vonta Orkneyt, elfoglalta el a szigeteket, valamint a Hebridákat és Man szigetét is, illetve visszahíva a testvérpárt Skandináviába. A király halála után viszály tört ki, ahol a király fia, Magnus és Paul fia, Hakon is a szigetek törvényes aerljének tartotta magát. Kirkwall bölcs atyái kibékítésükre találkozót szerveztek, ahová a megállapodás szerint mindkét fiatal csak két hajóval jöhetett volna, ám Hakon nem tartotta a szavát nyolc hajójával körbevette Magnus hajóját, akit elfogtak, megkínozták s kivégezték.
A Szent Magnus-katedrális – Fotó: shutterstock
Magnus király fia így szentté, halhatatlanná lett, unokaöccse (Jarl Rognwall) pedig néhány év múlva visszaszerezte az earli címet Hakon fiától, majd 1137-ben pompás katedrálist emeltetett nagybátyja emlékére; a Kirkjuvágban, azaz a mai Kirkwallban az angliai durhami székesegyház mintájára vörös homokkőből építtetett Szent Magnus-katedrálison kívül Szent Magnus zászlaja; a modern Orkney zászló nem hivatalos elődje is rá emlékeztet.
A kalmari unió térképe
A tulajdonképpeni viking-norvég területből, aztán a kalmari unió területéhez tartozott egy ideig Orkney. A kalmari unió (1397–1524) Dániát, Norvégiát és Svédországot egy uralkodó alatt egyesítette, de hogy és mikor került innen skót fennhatóság alá? Nos, egészen pontosan 1468-ban történt, hogy a kalmari unió királya, I. Keresztély (dánul Christian I.), aki Oldenburgi (Dániai) Margit (1456-1486) nevű lányát hozzáadta III. Jakab skót királyhoz (James III of Scotland), Orkney szigete pedig a hozomány részeként 1472-ben Skóciához kerültek.
Orkney tehát 1472-ben Skócia részévé vált. Ennek, s az előtte eltelt skandináv időknek a hozadéka 2023-ban lett újra érdekes, amikor is a Guardian felröppentette a hírt, hogy Orkney fontolóra vette a Norvégiához való csatlakozást:
„Sokkal hosszabb ideig voltunk a norvég királyság részei, mint az Egyesült Királyságé. Odajönnek hozzám az utcán az emberek, és azt kérdezik: mikor fizetjük vissza a hozományt? Mikor megyünk vissza Norvégiába? Szoros rokonság és mély kulturális kapcsolat van közöttük.” – mondta a BBC-nek James Stockan, az Orkney-szigetek tanácsának vezetője.
Orkney zászlaja
Apropó Norvégia: a szigetek 1975-ös címeres lobogójában a kék alapon skót hajó mellett is megjelent Norvégia, ugyanis a fejszét tartó oroszlán a norvég címerre utal. Használták a szigeteken Szent Magnus hagyományos zászlaját is, de ezt a skót heraldikai hatóság 2001-ben elutasította más nemzeti zászlókkal való hasonlóság miatt, illetve ez volt a már említett Kalmar Unió zászlaja. Végül a 2007-ben elfogadott Orkney-zászló azért mégiscsak nagyon hasonlít a norvég zászlóra: a vörös alapon kék kereszt ugyanaz, annyi, hogy a közöttük lévő terület nem fehér, hanem sárga. Tehát a mostani zászló a szigetek skót és norvég örökségét jelképezi.
Természet Világa, 2000. szeptember
És így jellemzi Az Orkney-szigetek a történelem tengerén című cikkében (Természet Világa, 2000. szeptember) a szigeteket Arday Attila is:
„Nem Norvégia, de nem is igazán Skócia; félig az Északi-tengerhez tartozik, félig az Atlanti-óceánhoz; zord vidék és mégis barátságos; a nap, a szél és az eső birodalma, régies nevén: Orkádia.”
A szigetcsoport teljes lakossága 2021-ben 22400 fő volt
A szigetek rövid bemutatásának végén pedig még elmondom, hogy az Orkney-szigetek 70 szigetéből jelenleg 21 lakott. A szigetcsoport teljes lakossága 2021-ben 22400 fő volt, nagyjából annyi, mint 1801-ben volt (22 445 fő). A népességi csúcsot egyébként Orkney 1861-ben érte el 32395 fővel, a minimumot 1971-ben 17070 lakossal. A legnagyobb sziget, a Mainland (Pomona) területe 523 km² (202 négyzetmérföld), így a hatodik legnagyobb skót sziget és a tizedik legnagyobb sziget a Brit-szigeteken. A fő sziget Mainland (Pomona) lakossága 2021-ben 17162 fő volt; közülük 9293-an éltek a szigetcsoport adminisztratív központjában, mely egyben a legnagyobb város is: Kirkwall (skót gael nyelven Bàgh na h-Eaglaise).
Stromness
A szigetek másik burgh státuszú települése Stromness a fő sziget nyugati részén 1800 lakossal, ez Orkney második legnagyobb metropolisza. Stromness virágkorát a 17-18. században élte, az amerikai kereskedelem fellendüléséből profitált; az angol-francia háborúk miatt pedig, amikor a La Manche veszélyessé vált a hajók inkább Skóciát északról megkerülve közlekedtek, ahol Stromness volt az egyik fontos megállóhelyük. Cook kapitány hajói, a Discovery and Resolution is ide érkeztek 1780-ban, amikor visszatértek a Hawaii-szigetekről. A Hudson-öböl Társaság és a bálnavadászflották hajói rendszeres látogatóknak számítottak, és legénységet is toboroztak itt. A városkában van szobra John Rae (1813-1893) skót felfedezőnek, az Északnyugati-átjáró és Észak-Kanada felárójának.
Nancy Baxter Mindörökké Norma – Tercium Kiadó, 2008
És végül, ha egy könyvet akarunk vinni olvasmányul a szigetre, akkor a texasi Austinban élő Nancy Baxter Norma Ever After (Mindörökké Norma) című regényét vigyük, mely nemcsak, hogy az Orkney-szigeteken játszódik, valósághűen ábrázolja a szigetek minden szegletét, így például a második legnagyobb várost is:
„Stromnesst valaki egyszer úgy jellemezte, „mintha egy smaragdzöld tengerpartot szürke csipkével borítanának be”, és valóban ilyennek tűnt. A halványzöld domboldalon aprócska, dobozforma kövek sorakoztak szépen elrendezve, bár nem túl egyenletesen, a látvány mégis szemet gyönyörködtető volt”.
Barna Béla
