Jean Sibelius a finn nemzeti zenekari muzsika megteremtője, országának pedig legnagyobb zeneszerzője volt. Helsinki egyik parkjában a Sibelius-emlékmű (Sibelius-monumentti) a finn főváros egyik érdekes és ikonikus látnivalója.
(Jean Sibelius életéről, a finn nemzeti zenekari muzsika megteremtőjéről, országának legnagyobb zeneszerzőjéről ebben a bejegyzésben most nem szólok, alkalomadtán majd egy külön posztban egyszer. Most csak az emlékművön és annak alkotóján lesz a fókusz.)
Eila Hiltunen Sibelius-emlékművét (Sibelius-monumentti) Jean Sibelius (1865–1957) finn zeneszerző tiszteletére emelték Helsinki Töölö kerületében, a Sibelius Parkban.
A Sibelis-emlékmű nyáron – Fotó: Barna Béla (2025. aug. 16.)
A Sibelius-emlékmű télen – Fotó: Barna Béla (2026. jan. 6.)
Namármost a történet nem indult egyszerűen, ugyanis annak idején a Sibelius-emlékmű elkészítésére pályázatot írtak ki. Egy karéliai születésű szobrászművész, Eila Vilhelmina Hiltunen (1922-2003) egy ritmikusan elrendezett hengercsoportokból álló modellel indult ezen a pályázaton.
Fotó: Barna Béla
Fotó: Barna Béla
Fotó: Barna Béla
Pap Éva Helsinki utikönyve szerint művét megcsodálták ugyan, de a díjat nem ő kapta. Az ügy azonban nem maradt ennyiben. A zsűrit hevesen támadták ítélete miatt, s a hosszú vita eredményeként új, nemzetközi zsűri elé citálták a pályaműveket. A dán, lengyel és olasz szobrászból álló zsűri egyhangúlag Eila Hiltunen javára döntött. Bár a konzervatív ellenzék változatlanul nem tudta elképzelni, hogy a nagy zeneszerző emlékműve mindössze néhány csőből és egy konvencionális portréból álljon.
A szeretett zenei zseni számos odaadó rajongójának nagy megdöbbenésére a nyertes emlékmű egy 600 acélcsőből álló absztrakt alkotás lett volna. „Az emberek egy olyan szobrot akartak, mint amilyenek a Parlament előtt állnak, egy királyi hasonlatosságot, kezében egy kottával. Nem értették, hogy egy emlékmű lehet modern művészet is, egy olyan alkotás, amely másképp szólhat az emberekhez” – mondta a művész lánya, Piia Virtanen.
A felháborodott tömeg határozottan ellenezte Hiltunen elképzelését. Több tucatnyian írtak ismét a zsűrinek, követelve a pályázat érvénytelenítését. A levelek tartalma könyörtelenül elítélte a tervet. „Finnország népe nem akarja Hiltunen szörnyűségét, azt a kacathalmazt, amit egy részeg fotós felesége talált ki” – olvasható az egyik levélben, míg egy másikban a tervét „egy őrült ember művének” nevezte.
A művésznő egy gyűlöletkampány célpontja is volt, amely elérte a személyes címét. Dühös leveleket és ürülékkel teli csomagokat kapott. A posta végül közbelépett. „Akkoriban nem volt közösségi média, de akkoriban is lehetett kínozni az embereket. Az emberek gonosz trükköket űztek és szörnyű dolgokat mondtak” – mondja Piia Virtanen. Szerencsére Eila Hiltunen hitt magában és magasra tette a fejét. Gyerekkorában látott egy álmot, ami nem hagyta békén. „Egy csillogó, durva űrhajó landolt az ágya felett, és svédül közölt vele valamit. A Sibelius-emlékmű versenyen anya tudta, mit akar csinálni. Elkezdte hegeszteni az acélcsöveket” – magyarázta a szobrász fia, Markku Pietinen egy visszaemlékezésben (50 éves a Sibelius-emlékmű: Egy részeg fotós feleségének látomásából turisztikai látványosság lett – Yle ).
A művész a híres finn zeneszerzőről készült domborművén dolgozik. Kép: Otso Pietinen
Hosszú napokat dolgozott a szobron ugyanabban a lauttasaarei ipari csarnokban, ahol Aimo Tukiainen egykor Mannerheim marsall bronz lovas szobrát alkotta, amely a helsinki Mannerheim térre néz.
A zsűri döntésébe végül mégis belenyugodtak, 1963-ban Hiltunen megkapta a megbízást az emlékmű felállítására. Azért biztos, ami biztos, a kritikusok aggályainak eloszlatására kötelezték Sibelius arcának a fő szobor mellé helyezésére.
Eila Hiltunen finn szobrászművész fényképe, amint Jean Sibelius domborművét alkotja a helsinki emlékműhöz – Kép: Otso Pietinen
Sibelius portréja – Fotó: Barna Béla
Sibelius portréja – Fotó: Barna Béla
A művész négy éven keresztül dolgozott a szobron, esőben, hóban tántoríthatatlanul hegesztett a szabadban, egyetlen segéd közreműködésével. S mikor készen állt a mű, a békétlenkedők előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy Hiltunen a monumentális szobrászat mestere. Az inkább dekoratív, mint kifejező modell alapján még nem igen lehetett megítélni, milyen hatása lesz a kész műnek.
Eila Hiltunen a Sibelius-emlékmű leleplezése után, 1967. szeptember 8-án. Fotó: Otso Pietinen – Forrás: yle
És akkor most szóljunk kicsit az alkotóról, Eila Hiltunen életéről. Eila Vilhelmina Hiltunen 1922. november 22-én született Sortavala (Сортавала) településen, Karéliában. Ezt a várost manapság Oroszországban, a Ladoga-tó északi partján találhatjuk meg. Hiltunen egy jómódú családban született, apja (Usko Hiltunen) egy autóipari vállalkozó volt; ez kellett ahhoz, hogy nyolcéves korában végezte első hegesztési kísérleteit, titokban egy másik lánnyal apja haminai fémműhelyében. Édesanyja pedig egyetlen gyermekének lelkes támogatója volt. A család kilátásai drámaian megváltoztak még az 1929-es gazdasági válság idején, illetve apja ivott is, majd 1941-ben meghalt, és édesanyja nevelte fel.
Apja munkáját követve egyébként a család Lahtiba, majd Helsinkibe költözött, ahol Eila egy leánygimnáziumba járt. 1942 tavaszán érettségizett, a háború miatt érettségi vizsga nélkül.
S ha már említettük magánéletének ezen vonatkozásait, szóljunk arról is, hogy 1944-ben férjhez ment az özvegy Otso Pietinen fotóshoz, akitől két gyermekük született. Időnként erőszakos férjével nehéz kapcsolatuk volt; házasságuk 50 évig tartott, férje haláláig (1993), bár nem mindig voltak együtt.
Hiltunen művészi ambíciói a Finn Művészeti Akadémián bontakoztak ki, ahol kétszer nyert szobrászati díjat. Egyébként a művészeti akadémia szobrász-tagozatán végzett, s hosszú évekig bronzplasztikákat készített.
1948-ban Eila Hiltunen részt vehetett a Salzburgi Szemináriumon, egy amerikai nyári egyetemi kurzuson Ausztriában. Ugyanebben az évben részt vett a női művészek skandináv kiállításán Stockholmban. Két évvel később Finnországban, 1952-ben pedig Koppenhágában rendezte meg első kiállítását.
Az 1950-es években elkészült egy műteremház a helsinki Munkkiniemiben. Az 1960-as évek végén a család egy második otthonra, egy középkori erődítményre tett szert a toszkánai Monticchiello faluban.
Egyes vélemények szerint mintegy tíz évre volt szüksége, míg valójában megtalálta önmagát, s gondolatai megfelelő kifejezési formáját – anyagát. Az 1950-es évek végén Eila Hiltunen a szobrászat és az öntés helyett közvetlenül fémmel kezdett dolgozni. 1958-ban Ford-ösztöndíjjal az USA-ba ment, s ez, meg az Alexander Archipenko (1887-1964) ukrán származású amerikai szobrásszal való találkozás, döntően meghatározta művészetének fejlődési irányát.
Hiltunen leginkább a monumentális Sibelius-emlékműről híres, amelyet 1967-ben építettek. Bár absztrakt sípszobrát ma már fontos finn műemléknek tekintik, kezdeti fogadtatása, mint említettem is, ellentmondásos volt.
Hiltunen 2000-ben Finnország-díjat kapott. 2003. október 10-én hunyt el, hosszú betegség után, és a Hietaniemi temető Művészdombjában nyugszik.
2022-ben Hiltunen munkáinak nagyszabású retrospektív kiállítását rendezték a helsinki Didrichsen Művészeti Múzeumban születésének 100. évfordulója alkalmából.
A Sibelius-emlékmű mellett Hiltunen ismert köztéri művei közé tartozik a tamperei Veden alla szökőkút (1960), a Finn Bank Kuparikonstruktio szökőkútja (1961) – a helsinki városházán található Ihmisiä aikojen keuusä (1971) és a Pori Eteläranta-i Polyfonia (1984). Hiltunen külföldi köztéri művei többek között Montrealban, New Yorkban, Berlinben, Rómában, Teheránban és Dzsiddában készültek.
A Sibelius-emlékmű – Fotó: Barna Béla
A Sibelius-emlékmű – Fotó: Barna Béla
És akkor nézzük még röviden az emlékművet, melyről a Helsinki utikönyvben (Panoráma Kiadó, 1980) így ír Pap Éva szerző:
„Fás-bokros ligetecske közepén állva ez a fémhengerekbe fagyasztott muzsika egyszerre nemzeti és nemzetközi, kifejező és lírai. A harmonikusan ritmizáló, orgonasípokra emlékeztető acélhengereket felfoghatjuk – értelmezhetjük erősödő – halkuló zenei tömböknek, vagy akár a finn erdők sudár fenyőfáinak. Közöttük sétálva, megkoccintva a fémet, hallani véljük a fenyvesen átsuhanó szél zúgását, közeli patak csobogását: a kép és a hang karjalai tájat varázsol elénk, s már nem vagyunk messze Sibelius világától, akinek életműve tövében történik velünk ez a varázs”.
Az emlékművet 1967. szeptember 7-én avatták fel; ekkor Hiltunen számos előkelő látogatóval találkozott, köztük Urho Kekkonen (1900-1986) finn elnökkel, feleségével, Sylvivel és Sibelius lányaival.
Fénykép a helsinki Sibelius-emlékmű leleplezéséről, itt Urho Kekkonen elnök Eila Hiltunen művésszel. (1967. júlis 7.) – Fotó: Aarne Tynnilä / Pietinen Mainosvalokuvaamo
Az emlékmű több mint 600 üreges acélcsőből áll, amelyeket hullámszerűen hegesztettek össze, s amelyek a zenét jelképező hullámformába rendeződnek. Az emlékmű súlya 24 tonna, mérete pedig 8,5 x 10,5 x 6,5 méter. Hiltunen célja Sibelius zenéjének lényegének megragadása volt.
Az emlékmű egy kisebb változata, a Sibeliusnak szentelt tisztelgés, az UNESCO párizsi központjában található. Egy hasonló koncepciójú alkotás, amelyet szintén Hiltunen tervezett, az Egyesült Nemzetek Szervezetének New York-i székházának területén található.
Kép és szöveg: Barna Béla
