Szófia utinapló I.

Bulgária fővárosába, Szófiába 2012 nyarán többször is kirepültem. Az olcsó ám kellemes fővárosba tőlünk valami megmagyarázhatatlan ok miatt egyáltalán nem trendi utazni. Kedvcsinálóként álljon most itt háromrészes részletes utinaplóm, amiből bárki összeállíthat magának egy teljes városnéző programot. (a második rész itt, a harmadik pedig itt olvasható)

Két gyönyörű szőke dán lánnyal utaztunk Szalonikitől Szófiáig és egész jól elfértünk egymás mellett a fülkében, amikor életemben először, épp hogy betöltve a tizennyolcat, 1992. július 28-án megérkeztem Szófiába.

A városba véletlenül és iszonyatosan nagy kerülővel jutottunk el: Herpai Imre barátommal azon a nyáron egy olcsó vonatbérlettel barangoltuk be egész Európát. Jártunk Skóciában, onnan levonatoztunk Portugáliába, onnan átruccantunk Afrikába (Marokkóba), majd onnan visszavonatoztunk Svájcba. Onnan már jöttünk volna haza, ám kiderült, hogy az akkor éppen zajló balkáni háború miatt ingyenessé tették az Olaszországból Görögországba tartó hajójáratokat. Erről mi sem akartunk lemaradni, pláne ingyen, ezért egy gyors újratervezést követően Dél-Olaszországból áthajóztunk Görögországba. Ott megnéztük Athént meg Thesszalonikit és utunk harmincadik napja körül, amiből kb 25-öt nem ágyban, hanem vonatfülkében aludtunk, nos, utána érkeztünk meg Szófiába.

Ezt csak azért vetettem képernyőre, mert tényleg nem szokványos, hanem nagyon is nyakatekert módon jutottunk el Szófiába. Másrészről pedig azért, mert a rendszerváltás után közvetlenül még sokkal drágább volt Nyugat-Európa és Szófia olcsósága brutálisan jól esett négy hét kenyéren és vízen élés után.

Még évekkel Szófia után is előjöttem a sztorival, hogy 17 (!) jégkrémet ettem meg Szófiában azon a napon. Még volt egy apróság, frissen érettségizettként a délszláv háborús részeken utaztunk haza, izgultunk kicsit, de semmi nem történt, sőt, később sportot is űztünk belőle, hogy alig járt erre valaki, mi viszont az akkori Jugoszlávián keresztül jártunk többször is Törökországba.

Aztán eltelt sok-sok év, megfordultam a világ több mint 50 országában és Bulgária más tájain is, de Szófia húsz hosszú évig kimaradt. Az, hogy végül mégis újra Szófia lett az uticélom, az a magyar nemzeti légitársaság, azaz a Malév 2012 februári csődjének volt köszönhető.

A kicsit dinoszaurusz módjára viselkedő Malévvel sose jutott volna eszembe Szófiába repülni, amikor azonban a Wizz Air beharangozta a szófiai járatát, rögtön elkezdtem nézni a lehetőségeket, ám sajnos nem tudtam lecsapni rögtön az elején a 300 Ft-os jegyekre. Ám mint rendes jó szenvedélybeteg nem tettem le a dologról, többször ránéztem a Wizzair honlapjára, és bizony addig sikerült szuggerálnom, amíg még ettől is olcsóbb lett.

Konkrétan sikerült 0 forintos repjegyet vennem, amire rájött az oda és visszaútra is 1390 forintos reptéri illeték, meg kétszer 2200 forintos foglalási díj, mindösszesen mindent beleszámítva is tehát bőven tízezer forint alatt (7180) sikerült egy oda-vissza repjegyre szert tennem Szófiába, május közepére.

Szóval Ferihegyről egy májusi este, 20.17-kor szállt fel a Wizzair felbérelte Air Via bolgár légitársaság LZ-MDA regisztrációjú repülője. Szeged és Szabadka között repültünk át szerb légtérbe, átrepültünk pontosan Nagybecskerek (Zrenjanin) fölött, majd a dél-szerbiai Nis felől már elkezdtünk ereszkedni Szófia repterére. A rövid, mindössze 385 mérföldes (kb. 620 kilométeres) repülés után az egyórás időeltolódás miatt 22.30-kor szállt le a gép: egy információs pultnál még reménykedve kérdeztem, hogy jár-e még ilyenkor a 84-es busz, de legyintettek hülyeségemre.

Így hát az OK Taxi nevezetű cég autójával nevetségesen alacsony áron, mindössze 8 leváért (4 euróért) vitt el az itthonról neten lefoglalt belvárosi szállodámba, a Dondukov sugárút (бул.Дондуков) 48-as szám alá. A Gulliver Hostelben (cirill betűvel Хостел Гъливер) leszurkoltam két éjszakára a 100 levát (50 euró) és bevágtam a szunyát, másnap ugyanis egy húzósabb hegyi túrát terveztem.

Abból azonban nem lett semmi, mert a kabinos felvonót, ami a Vitosa hegység 2000 méter magas régiójába vitt volna fel, tavaszi nagykarbantartás miatt szétszedték. De talán jobb is hogy nem jutottam fel, annyira de annyira vigasztalanul durván hideg és viharos idő kerekedett.

Szóval amikor kiderült hogy a felvonó nem működik, visszabliccelés egy helyijárati busszal, aminek egyébként oda is és vissza is én voltam az egyetlen utasa. A sofőr egyébként vadul cigizett, az első ajtó nem nyílt, annyira lepukkant egy járgány volt. De ez nem zavart, szeretem a balkánt, s most élveztem is, bár hogy a hegyet nem tudtam felderíteni, kicsit kedvemet szegte. A Hladilnikában nem volt kedvem a villamospótlókat keresni, meg amúgy is rengeteg időm felszabadult, így úgy döntöttem, begyalogolok a városközpontig. Előtte persze letoltam egy bódébüfében egy nagyon finom csirkés saormát (gyroszt, kebabot, ki hogy nevezi) 1,7 leváért, majd gyalog elindultam a Vitosa legmagasabb (2290 m) pontjáról elnevezett Cherni vrăh (Fekete-csúcs) sugárúton (Булевард Черни връх) be a városközpontba.

A vad átépítés és éppen teljes villamossín csere alatt álló sugárúton elhaladtam valami szocialista emlékmű mellett. Amire ugye azért figyeltem fel, mert otthon Magyarországon ezeket nem hagyták meg, itt viszont láthatólag senkit sem zavar. Utólag utánanéztem, ez az Elesett Szovjet Hősök Emlékműve volt. Egy régi szoci utikönyvemben rendes leírást találtam róla: e szerint az emlékmű „a lozeneci körzet hosszanti irányban elnyúló kis parkjának a közepén, a Cserni Vrh sugárút magaslatán helyezkedik el. Ezen a helyen temették el az orosz-török háborúban (1877-1878) a lozeneci erőd előtt elesett katonákat. Ide helyezték annak a 158 szovjet katonának a földi maradványait is, akik 1944-ben bolgár földön estek el. Az 1954. II. 23-án leleplezett emlékmű három tagú művészkollektíva (Vaszil Bejazov építész, Ljuben Dimitrov szobrász és Ilija Petrov festőművész) alkotása”. És még írt egyebeket is, de azért túlzásokba se essünk, nem annyira érdekes ez az emlékmű. Csak azért írok róla, mert ez meg a mostani leírásokból marad ki, és azért csak jó, ha tudja valaki hogy mi ez ha erre jár.

A gránátos-géppisztolyos szoborcsoportot követően séta tovább: a City Center Sofia és a Hilton szálló között, még mindig a Cherni vrăh sugárút mellett áll egy múzeum, ahová nagyon el akartam jutni, ez pedig a magyarul Föld és Ember Múzeum (bolgár nyelven Nacionalen muzej „Zemjata i horata, cirill betűkkel a következő kódsort keressük: Национален музей Земята и хората).

Ez a világ egyik legnagyobb ásványtani múzeuma, hatalmas ásványokkal, melyek mellett pózoltam is, csak azért, hogy eltörpüljek. A múzeumot amúgy 1985-ben alapították, 1987. június 19-én nyílt meg a látogatók számára. A nagyszerű múzeumba a belépő egyébként 4 leva (2 euró) volt, negatívum talán hogy néhol azért jó lett volna, ha nem spórolnak az árammal és fel van kapcsolva a villany.

A múzeum után a Szerelmesek felüljáróján (Most na vlubenite/ Мостът на влюбените) átkelve megnéztem egy szabadtéri fotókiállítás Bulgária várairól; köztük volt kedvencem is, a Belogradcik melletti vár is.

A felüljáró egyébként a Cherni vrăh sugárútról vezeti át a gyalogosokat a Fridtjof Nansen sarkutatóról elnevezett utcára (ул. „Фритьоф Нансен). Fridtjof Nansen norvég sarkkutató életművét gyerekkoromban imádtam, volt pár hónap amikor sarkkutató akartam lenni. Amennyire a bolgár nyelvű leírásokból sikerült kihámoznom, valami bizottság élén járt Bulgáriában 1922-ben.

Miután lefotóztam a nevét viselő utcatáblát, leültem egy kólára a felüljáró kiállítása után, ahol a bódé mellett volt free wifi, így neteztem egyet gyorsan okostelómon.

Mindez egyébként az NDK-nak (НДК) becézett Nemzeti Kultúrpalota (Национален дворец на културата) mellett volt. Az 1981 márciusában megnyílt épületben egy 4000 négyzetméteres kiállítótér és 15 nagyobb előadóterem található, s ha jól emlékszem a legnagyobb terem 5000 férőhelyes.

Miután lefotóztam a kultúrpalotát, előtte a szökőkutat, meg valami szintén durva monumentális komcsi emlékművet, utána rátértem az Angel Kanchev utcára, a Garibaldi téren fotóztam egy villamost, majd átsétáltam a Városi parkba (Gradska Gradina).

Itt ritka sokféle ízlésű szobor áll, nem tettem kísérletet sem beazonosításukra, az egyik tetszett valamennyire, pár bronzalak furcsán az eget kémleli és szemléli, következő utam során utitársaimmal mi is az eget kémleltük.

Majd az egyik szobor mögötti falon egy Dánia-térképet fotóztam Piet Hein dán matematikus és költő soraival. És persze eszembe jutottak a vadszőke dán lányok, akikkel 20 éve először érkeztem Szófiába. Ezt a Dánia-térképet egyébként később megmutattam Csizmadia Bori utitársunknak is júliusban, ő a skandináv kultúra nagy rajongója.

“a szőke dán lányok mellett akkor még a szófiai színház tetszett nagyon”

A szőke lányok mellett akkor még a szófiai színház tetszett nagyon, ugye, amelyikről azt írtam, „hogy a legszebb színházépület, melyet valaha is láttam, ráadásul nagyon fotogén”. Nos, az elmúlt 20 évben azért finomodott az ízlésem (vagy ki tudja, durvult?), és már nem annyira tetszett a színház és már annyira fotogén sem volt, pedig próbálkoztam róla képeket csinálni. Viszont tudtam, hogy másfél hónap múlva majd színházi emberekkel térek vissza Szófiába, szóval itt egy kicsit jobban és részletesebben felkészültem, hogy mit is kell tudni az Ivan Vazov nevét viselő Nemzeti Színházról (Naroden teatar Ivan Vazov / Народен театър Иван Вазов).

Első körben azt, hogy a színház épületét 1905 és 1906 között építették. A Büro Fellner & Helmer építésziroda sokaknak ismerős lehet, ami nem csoda, hiszen ez egy bécsi iroda volt a monarchiában, amit az 1870-es évek elejétől működtettek Ferdinand Fellner és Hermann Helmer bécsi építészek.

És mivel nagyon divatosak voltak, szerte Közép-Európában iszonyatosan sok színházat terveztek, számos épületük áll Magyarországon (Szeged, Kecskemét), de láttam tőlük Pozsonyban, Temesváron és Nagyváradon is színházépületet.

Ezen kívül van még általuk tervezett színházépület Zürichben, Augsburgban, Rijekában, Bécsben, Salzburgban, Wiesbadenben, Zágrábban, Jasiban, Ravensburgban, Grazban, Hamburgban, Kolozsvárott de ők tervezték többek között Budapesten a Blaha Lujza téri, 1964-ben lebontott Nemzeti Színházat is.

A szófiai színház a 39. a tervezőpáros színházépületeinek listáján, melynek tervezésére az építtető, a Bolgár Fejedelemség kérte fel őket. A színház épületét 1907. január 3-án Dobri Hrisztov Ünnepi nyitányával, Ivan Vazov előjátékával: „A művészet dicsősége” 3 képben, valamint Vaszil Drumev Ivanko című drámájának 3. felvonásával nyitották meg. Nem volt ám olyan zökkenőmentes ez a megnyitó. Ha beleolvasunk a Dudás Gyula által írt utikönyvbe, egy érdekes történeteket is hallhatunk a színházzal kapcsolatban, idézek is tőle:

„Említést érdemlő politikai események színtere és fontos fóruma is volt a színház és előtere. A színház nagy pompával kísért ünnepélyes megnyitásakor 1907. I. 3-án például a színház előtt összegyűlt egyetemisták és az ünnepélyes aktusból kirekesztett elégedetlen fővárosi polgárság tüntetően kifütyülte a térre érkező Ferdinánd fejedelmet, a későbbi cárt (1908-1918) és kíséretét. Az elképesztően vakmerő és váratlan esemény valósággal megbénította a kivezényelt rendőrséget is; csak miután a fejedelem és kisérete már bevonult a színházba, akkor ocsúdott fel dermedtségéből. Az önérzetében vérig sértett fejedelem természetesen nem maradt tétlen. Retorzióként bezáratta az egyetemet, sok egyetemistát behívatott katonának, a tiltakozó professzorokat pedig elmozdíttatta állásukból”.

a két arany álarc a színházat, középen a líra nevű hangszer meg a költészetet jelképezi

Szóval így nyílt meg 1907 januárjában a szófiai színház. Az építtetőkre egyébként egy emléktábla emlékeztet.

Nade nézzük meg részletesebben az általuk tervezett színházat: műértők szerint a színház bejárata a tőlük megszokott és a korukban kedvelt neoklasszicista formát mutatja: az előteret 6 oszlop tartja, a timpanonban mitológiai jelenet látható; a két arany álarc a színházat, középen a líra nevű hangszer meg a költészetet jelképezi.

Az egyébként barnásbordó, neobarokk épület két oldalán 1-1 torony is emelkedik: ezeken elvileg furulyás, illetve fáklyás istennők állnak egy-egy szekéren, amelyeket 3 oroszlán húz.

Ennyit röviden a külsőről, amelyet azért kicsit az is alakított, hogy 1923-ban leégett a színház, 1944. január 10-én pedig bombatalálat érte az épületet, amit 1970-ben felújítottak.

Kép és szöveg: Barna Béla

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide! Ha tetszett, támogass minket!