Keresztes lovagvár Karakban

Ha egy mondatban kellene írni róla, akkor az lenne, hogy Karak (vagy Kerak) egyike a legnagyobb és leglenyűgözőbb keresztes váraknak, amit a Szentföldön építettek.

„Vaccsdöhed, vaccsdöhed” – ezt az egy szót hajtogatta idegenvezetőnk, amikor Karak híres erődítményét bejártuk. Ami azért volt idegesítő, mert egyrészt nem akartunk vezetőt fogadni, de kötelező volt, másrészt azért volt idegesítő, mert tök jellegtelen föld alatti termeket mutogatott, én meg a kinti napsütésben akartam fotózni az erődítményt, harmadrészt azért volt idegesítő, mert a vaccsdöhed azaz a „watch the head” volt az egyetlen angol mondat amit tudott, tehát azt ismételgette igen idegesítően, hogy vigyázzak a fejemre.

Amikor később elővettem a Lonely Planet utikönyvemet, nagyot röhögtem, mert az is azzal kezdte: „Érdemes zseblámpát vinni magunkkal, hogy a sötétebb zugokba is bekukkanthassunk. Egyes ajtónyílások nagyon alacsonyak, vigyázzunk a fejünkre”. Szóval emberek, ha Karakba mentek, vigyázzatok a fejetekre, ez nagyon fontos tudnivaló úgy látszik.

A „vaccsdöhed”-en kívül volt még egy szó, mit az idegeneket megvezetőnk ismételt, az „ojjlemp” azaz oil lamp: a töksötét semmiben odament néha a falhoz és mintha dárius kincsét mutagatná, jelentőségteljesen mutatta, hogy bizony itt egykoron olajlámpások éghettek. És ennyi.

Túlzás nélkül állítom, hogy mást nem mondott: szerintem arról, hogy a várnak története van, még csak nem is hallott. Szóval nyugodtan pályázhatna a világ legbénább idegenvezetésére, ha lenne ilyen pályázat.

Karak (vagy Kerak) egyike a legnagyobb és leglenyűgözőbb keresztes váraknak, amit a Szentföldön építettek

Az idegenvezetőtől ráadásul még egy kósza helyi legendát sem hallottunk, úgyhogy Karak várának máshol kellett utánanéznünk. Ha egy mondatban kellene írni róla, akkor az lenne, hogy Karak (vagy Kerak) egyike a legnagyobb és leglenyűgözőbb keresztes váraknak, amit a Szentföldön építettek.

Az utikönyvek is rajongva írnak róla, az LP például így ujjong: „A keresztesek lenyűgöző erődítménye, Karak a jordániai utazás fénypontja”. Nem rossz hely, nem rossz hely a vár, de azért én enyhe túlzásnak tartom ezt az ujjongást, kapásból 3-4 helyet tudnék mondani jordániai utazásomból, ami sokkal nagyobb és hatásosabb és szebb és satöbbi. Ha nagyon szőrszálhasogató és viccesen kekec lennék, azt mondanám, hogy már csak azért sem lehet a „a jordániai utazás fénypontja”, mert a vár nagy részében elemlámpát kell használni. És valóban, Karak vára az a hely, ahol vár belsejében folyosók és sötét termek útvesztőjében bolyonghatunk, a bevezetőben említett „vaccsdöhed” pedig egyáltalán nem retorikai túlzás. Rozvány György pécsi születésű utikönyvíró is azt írja például, hogy „a Qalat al-Karak erőd mintha kőből épült csarnokok és végtelennek tűnő folyosók kusza épületegyüttese lenne. A föld alatti folyosókba csak egy zárt ajtón át lehet bejutni”. És azt írja még piros utikönyvében Rozvány, hogy „a vár inkább impozáns, mint szép”. És ezzel nagyon egyet tudok érteni, ráadásul a vár impozánssága is inkább távolról fotózva jön elő.

De azért érdemes jegyet váltani és belülről is végignézni Karak várát, mely ragyogó példája a keresztesek várépítészetének. Az Oszmán kapu (vagy Török kapu) néven ismert főbejárathoz rövid híd vezet egy várárok fölött, ott kell bemenni, belülről pedig egyrészt mint már többször említettem, folyosók és sötét termek útvesztőjében bolyonghatunk egyet.

Az összes várrészletet nem sorolnám most itt fel, csak címszavakban jelzem, hogy van itt Keresztes kapu, északkeleti torony, görög feliratok, felső várudvar, mameluk mecset és öregtorony és fogadócsarnok is. A keresztesek galériája felett, az erőd északi végében van egy terasz, ha már nem bírjuk a földalatti bolyongást és napfényre vágyunk, akkor innen nagyszerű kilátás nyílik a várárokra, a falakra és a környező városra.

Ha bejártuk a várat, nagyjából azért ismerkedjünk meg a történetével is, kezdve az egészet a Bibliai időkig visszanyúlva: a várost többször említi a Biblia Kir, Kir-Moáb és Kir-Heres néven (ez utóbbi cserépvárost jelent) mint a moábiták fővárosát. A Moabita Királyságot a babilóniaiak győzték le i.e. 582-ben, később a nabateusok olvasztották őket magukba. Később a római provincia városkája volt Charac Moaba (Kharak Muba) néven, s mint ilyen, a híres madabai mozaiktérképen is szerepel. A Kerak szó egyébként egyes magyarázatok szerint ősi jelentőséggel bír és arámi nyelven azt jelenti, hogy erődítmény.

A történészek szerint Karak a bizánci birodalom alatt élte fénykorát, ekkor püspöki székhely is volt. Aztán jött mégegy fénykor, illetve egy fontos időszak a város életében: a keresztesek érkezésével a város megint a környék egyik legfontosabb települése lett, miután Payen le Bouteiller (1105-1148) parancsára elkezdték építeni a várat az 1140-es években. Valamiért több utikönyv is arról ír, hogy I. Balduin jeruzsálemi király (franciául Baudouin de Boulogne) 1142-ben építette fel a stratégiai jelentőségű várat. Ez már csak azért is nehéz lehetett, mert a lotaringiai születésű I. Balduin 1058 és 1118 között élt. Na mindegy, az a lényeg, hogy azért építették a keresztesek által Crac des Moabites-nak nevezett várat, hogy megvédje az Egyiptom és Akaba, illetve Jeruzsálem és Szíria között utazókat az arabok támadásaitól.

Mindemellett Karak a keresztesek transzjordániai kerületének (régi francia kifejezéssel: Oultrejourdain) központjaként fontos szerepet töltött be a királyság gazdasági életében is: az itt áthaladó karavánokra vámokat vetettek ki. Payen le Bouteiller után Nablusi Fülöpre (Philipp von Milly, 1120- 1171) és Maurice de Montréalra (1153-1161), az unokaöccseire szállt Kerak, akik tornyokkal erősítették meg az erődöt.

Nablusi Fülöpnek (Philipp von Milly) volt egy lánya Nablusi Stephani (Stephanie von Milly), aki férjhez ment a hírhedt Rainald (vagy Renaud) de Châtillon-hoz 1176-ban, így házasság révén a De Milly család hűbérbirtoka az ő kezére került. Mégpedig a történelmi pletykák szerint a francia nemes ármánnyal és hitszegéssel lett Karak erődítményének ura. Valószínűleg ő ölte meg Karak korábbi hűbérurát, Miles von Plancy-t, aki nem mellesleg Stephanie második férje volt (tudják követni?).

A várúr imádta kínozni foglyait, és a halálra ítélteket a várfal tetejéről ledobatta a 450 m mély szakadékba

Szóval Plancy tisztázatlan körülmények között orvgyilkosság áldozata lett, a kegyetlen és véreskezű keresztes vezér Rainald de Châtillon pedig feleségül vette az özvegyet. Brutális történet ez már így önmagában is, de a kegyetlenkedéseknek nincs vége. A várúr imádta kínozni foglyait, és a halálra ítélteket a várfal tetejéről ledobatta a 450 m mély szakadékba. A szadista barom Châtillon fadobozt rakatott az áldozatok fejére, mely megvédte őket az eszméletvesztéstől, miközben csontjaik összetörtek a sziklákon és lassú kínhalált haltak: még napokig haldokoltak összetört testtel.

A véreskezű barmot különösen gyűlölte Szaladin szultán, akinek legendás ostroma Karak ellen a keresztes háborúk talán egyik legemlékezetesebb epizódja volt. Szaladin és serege 1183-ban vette ostrom alá vette a várat, ahol a keresztesek éppen lagzit tartottak (Rainald de Châtillon mostohafia, Stephanie fia, Humfried vette el feleségül az éppen 11 éves (!) Jeruzsálemi Izabellát (1172-1205). Szaladin gyorsan bevette a várost, de magánál Karak váránál erős ellenállásba ütközött, annak ellenére, hogy a várban épp folyt a lakodalom. A legenda szerint a pompás lagzis ételekből Stephanie de Milly az ostromló Szaladinnak is küldött kóstolót. Erre a nagylelkű muszlim vezér cserébe nem bombáztatta a várnak azt a részét, ahol a fiatal házaspár lakosztálya volt. Az ostrom akkor nem sikerült, mert Jeruzsálemből erősítés érkezett, Szaladin serege így kénytelen volt visszavonulni Karak alól.

Négy évvel később azonban az 1187-ben (a hattini csatában) legyőzte és fogságba ejtette Jeruzsálem királyát és visszahódította a szent várost. A királynak váltságdíj ellenében visszaadta szabadságát, de a gyűlölt és kegyetlenkedő Rainald de Châtillon-t Szaladin állítólag saját kezűleg fejezte le: ő volt az egyetlen fogságba esett keresztes hadúr, akit Szaladin kivégeztetett.

Szaladin szultánról egyébként már karaki utazásom előtt sokat hallottam: 1994-es szíriai barangolásom során felkerestem Szaladin (teljes nevén Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb) sírját Damaszkuszban. Róla azt kell tudni, hogy 1137-ben született Tikritben és 1193. március 4-én halt meg Damaszkuszban. Kurd származású volt, ezt nagyon sokszor emlegette nekem szíriai kurd barátom és büszke is volt rá.

Egyébként joggal, ugyanis Szaladin híres volt nagylelkűségéről és becsületességéről. Méltatói szerint a legtöbb uralkodótól megkülönböztette, hogy gyengéd tudott maradni a gyengékkel, még akkor is, amikor a hatalmasok között a leghatalmasabb volt már. Szóval Szaladin csak a kegyetlenkedő véreskezű barom de Châtillon-t végezte ki. A csata után végül két évvel, 1189-ben sikerült Szaladinnak elfoglalnia Karakot (tehát összesen hat évébe került, mire el tudta foglalni a várat). Melynek visszafoglalása egyébként többször szerepelt a keresztesek terveiben, erre azonban már nem került soha többet sor.

Karak fellegvára 1263-ban a mamelukok kezébe került, Az-Záhir Bajbarsz, azaz I. Bajbarsz (1228-1277) egyiptomi mameluk szultán foglalta el. S ha már a mamelukoknál tartunk, említsünk meg egy praktikus dolgot: azt, hogy milyen könnyen megkülönböztethetőek a vár a keresztesek és a mamelukok által épített részei. A keresztesek ugyanis sötét bazaltot, a mamelukok pedig világos mészkövet használtak az építkezéseknél. Bajbarsz ezen kívül kimélyítette a várárkot és megépítette az alsó várudvart, de 1293-ban az erőd három tornya egy földrengés következtében összerogyott. A mamelukokat követően a XVI. században az oszmánok birtokába került a vár: Karak azonban fokozatosan veszített a jelentőségéből, mígnem végül teljesen kiürítették és sorsára hagyták.
A svájci kutató, Jean Louis Burckhardt (vagy Johann Ludwig Burckhardt, 1784-1817) fedezte fel újra a mai turizmusnak.

Burckhardt beszámolója alapján a vár 1812-ben „viharvert, de impozáns” építmény volt. Impozánssága ellenére a Petra felé tartó turisták többsége kihagyja Karakot, pedig a híres-neves erőd a az említett gyenge idegenvezetés ellenére azért megéri a rövid megállót. Mi egy novemberi csütörtökön eltöltöttünk itt egy szűk két órát, amikor az egész napra kibérelt taxival utaztunk Madabából Petra városába. Sofőrünk Tófik ebédelt a vár melletti étteremben, mi pedig bejártuk a 950 méter magasan fekvő lovagvárat, mely valaha egyik láncszemét alkotta annak a védelmi vonalnak, mely a keresztesek államait védte az északi Anatóliától a déli Akabáig.

Kép és szöveg: Barna Béla

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide! Ha tetszett, támogass minket!