A Hét bika völgyétől a megtört szívig

Kirgizisztán (régi szovjet elnevezéssel Kirgízia) közép-ázsiai ország. 1991 óta független, korábban a Szovjetunió egyik tagállama volt. Az országot Ázsia Svájcának is nevezik gyönyörű hegyvidékei miatt. Ezek közül most a Tien San egy rövid szakaszát mutatom be, a Karakol környéki hegyvidéket. 

A Tien San láncai, konkrétan a Terszkej-Alatau (Teskey Ala-Too) északi előterében, közel az Iszik-kul (Isik-Köl) keleti partjához, 1700 méter magasan fekszik a negyedik legnépesebb kirgiz város, a 63 ezer lakosú Karakol. Karakol 400 kilométerre van a kirgiz fővárostól, de mindössze csak 150 kilométerre a kínai határtól.

Létrejöttét is ennek köszönheti tulajdonképpen: amikor az Orosz Birodalom terjeszkedni kezdett Közép-Ázsiában, és megkezdték az orosz-kínai határvidék feltérképezését, 1865-ben a cári kormány katonai helyőrséget hozott itt létre (ez volt a „The Great Game”, azaz az orosz-brit gyarmati versengés korszaka). Karakolt az ide vezényelt orosz katonatisztek, szibériai kozákok kezdték építeni.

A települést egészen pontosan 1869. július 1-jén alapították, pár éven belül már a katonaság mellett 150 lakosa volt: kirgizek, üzbégek, tatárok és dunganok (muszlim kínaiak), akik Kínából menekültek ide a vallási üldözés elől, de sok tatár és ujgur bevándorló is érkezett. A város történelméből talán még a szovjet időszak emelhető ki érdekességként: ekkor ugyanis szigorúan zárt körzet volt az egész város és a környéke, ugyanis az Iszik-kul itteni öblében egy kikötőben volt a Szovjetunió torpedókísérleti telepe.

Karakol látnivalói közül a legfontosabb és legszebb talán a Szentháromság ortodox fatemplom, melyet 1895-ben, szokás szerint egyetlen szeg felhasználása nélkül építettek. A kommunista időkben klubként, egyes beszámolók szerint istállóként és tornateremként hasznosították. A másik egyházi látnivaló egy különleges stílusú mecset, melyet a Kínából a Tien Sanon keresztül 1877-78-ban elmenekült dungan népcsoport épített.

Van a városkának egy múzeuma is, de talán utazóknak érdekesebb a Karakoltól 7 kilométerre északra fekvő Przsevalszkij Múzeum, mely Nikołaj Michajłowicz Przewalski (Nyikolaj Mihajlovics Przsevalszkij) világhírű, lengyel származású geográfusnak, Ázsia-kutatónak, cári katonatiszt-felfedezőnek állít emléket, és itt egy fenyvessel betelepített nagy parkban találjuk a nagy utazó sírját is. Sírfelirata: „Az utazó N.M. Przsevalszkij 1839-1888”. A közelben áll az Orosz Földrajzi Társaság gránit emlékműve, csúcsán az értelmet, a bátorságot és a férfiasságot jelképező bronz sassal.

De ki is volt ő s miért van itt a sírja? Nos, Przsevalszkij Szmolenszkben született 1839. április 12-én. Szentpéterváron tanult a katonai akadémián, majd 25 évesen már földrajzot tanított a varsói kadétiskolában. Három év tanítás után kérvényezte az Orosz Földrajzi Társaságot, hogy helyezzék át Irkutszkba Kelet-Szibériába. Ez volt az első jelentős expedíciója, amely két évig tartott. A következő években négy jelentős expedíciót vezetett Közép-és Belső Ázsiába. A Góbi sivatagtól Pekingig, Tibet északi részétől a Kuku-nór tóig keresztül-kasul bejárta a kontinens szívét. Utazásai során hatalmas fehér foltként számon tartott területeket tárt fel; természettudományos gyűjteménye számos addig ismeretlen fajjal gazdagította a tudományt. Sikerült fellelnie többek között a róla elnevezett Przsevalszkij-lovat.

Przsevalszkij 1888-ban halt meg ötödik expedíciója előtt, Karakol városában. Halála előtt Konsztantyinovka falu mellett fácánra vadászott, de a nagy hőségben szomjas lett, így kísérői tanácsa ellenére forralatlanul ivott a Csu-folyó vízéből, amitől hastífuszt kapott és néhány nappal expedíciója megkezdése előtt, 1888. október 20-án a helyőrségi kórházban meghalt.

Przsevalszkij 1888-ban halt meg Karakol városában, hastífuszban

Utolsó kívánságának megfelelően az Isszik kul partján egy szép dombtetőn temették el. Sírhelyének első híres látogatója a híres svéd felfedező, Sven Hedin volt, amikor 1891. január 6-án visszatérőben volt belső-ázsiai útjáról.

A cár rendeletére a várost 1889. március 11-én Przsevalszkra keresztelték a földrajztudós emlékére és tiszteletére. Így is hívták egy ideig (1889-1921), aztán újra Karakol lett, majd 1939-1991 között újra Przsevalszk, 1991-ben Kirgizisztán függetlenné válásakor pedig újra Karakol lett a neve.

Karakolnak hívják a várostól délre fekvő völgyet és nemzeti parkot is, de Karakol Chokusu (5216 m) annak a csúcsnak is a neve, ami a Tien San láncai, konkrétan a Terszkej-Alatau egyik legmagasabb pontja.

Mi most csak tegyünk egy egész napos sétát a festői fenyvesekkel tarkított Karakol-völgyben. Magyar vonatkozás, hogy kutatott errefelé a Terszkej-Alatauban 1900-ban Almásy György is. A felfedező karavánja hat tevéből, tizenegy lóból, két kozák és négy kirgiz vezetőből állt, s komoly szakmai munkát végeztek: Almásy elkészítette a Középső-Tien-San vertikális övezeteinek beosztását. Pár évvel később (1906-ban) Prinz Gyulával jártak ugyanitt közös expedíción. Almásy „Vándor-utam Ázsia szívébe” címmel, Prinz Gyula pedig saját panorámarajzaival és térképeivel illusztrált „Utazásaim Belső-Ázsiában” címmel írt könyvet a területről.

A Karakol-völgytől nyugatra nyílik egy másik völgy, melyet érdemes még Karakolból felkeresni. A Tien San vonulatai, konkrétan a Terszkej-Alatau északi oldalában találjuk a Jeti-Ögüz kanyont is, mely 32 kilométerre fekszik Karakoltól délnyugatra.

A kanyon nevének jelentése: Hét bika, mely arra a hét, vörös homokkőből álló sziklára utal, amelyek a kanyon fölé emelkednek. A vörös sziklákról szól egy legenda is. A legenda szerint egyszer régesrég élt a területen két kán. Az egyiknek volt egy gyönyörű felesége, akit azonban a másik elrabolt. Harcba is indultak egymás ellen, viszont nem tudták eldönteni, ki az erősebb. Az egyik ragaszkodott elrabolt feleségéhez, a másik meg nem adta, sőt összehívatta bölcseit, s megkérdezte, mitévő legyen. A bölcsek tanácsa az volt, hogy adja vissza a nőt, de holtan! Hiszen a másik kán nem említette, hogy élve kívánná újra látni feleségét. A kán hétnapos ünnepet rendezett, s mindennap levágtak egy bikát. A hetedik napon azonban – az utolsó állat után, a másik kán feleségét is megölték. Ekkor a nő elvérzett, s ez festette vörösre a homokkő-sziklaegyüttest. Ezután azonban a hegyek irányából forró víz öntötte el a völgyet, elsodorva és elpusztítva a kegyetlen kánt és udvartartását. Azóta Jeti-Ögüz, vagyis Hét Bika a természeti képződmény neve.

Ezen kívül egy törött szív alakú vörös képződményt is fotózhatunk itt. Az Összetört Szív elnevezésű sziklaalakzat története is eléggé depresszív: élt egyszer egy szépséges lány, akiért két fiú is harcolt, párbajoztak egymással, de aztán a párbajban mindketten életüket vesztették. A szép lány szíve pedig fájdalmában meghasadt.

2011-ben Vlagymir Putyin orosz elnökről is elneveztek egy 4446 méteres hegycsúcsot itt Kirgizisztánban

A völgy végén van egy híres, 1932-ben épült szanatórium, ahol jeles asztronauták is megfordultak, állítólag maga Gagarin is, sőt állítólag itt „dekompresszálták”. Később államfők is találkoztak a szanatóriumban: Askar Akajevvel, Kirgizisztán első emberével itt találkozott 1991-ben az orosz elnök, Borisz Jelcin. Csak érdekességképpen: a közeli hegyekben 2002-ben egy 5168 méteres csúcsot nevetek el Jelcinről. S ha már orosz elnök: 2011-ben pedig Vlagymir Putyin orosz elnökről is elneveztek egy 4446 méteres hegycsúcsot itt Kirgizisztánban.

Visszatérve még a Jeti Ögüzhöz, bepillantást nyerhetünk a szirti sassal való vadászat ősi hagyományaiba, néhány szomért kezünkre is ültethetünk egy sast. Az aranysas vadászokat egyébként kirgizül „berkütcsik”-nek hívják. Közép-Ázsia kirgiz törzseiről egyébként régóta ismert, hogy például farkasvadászatra is használják a kétméteres szárnyfesztávolságú szirti sasokat (Aquila chrysaetos).

Kép és szöveg: Barna Béla

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide!
Ha tetszett, támogass minket!