Wegener német tudós grönlandi expedíciói

Alfred Wegener (1880–1930) kontinensvándorlásról szóló elméletéről lett híres, de kevesen tudják, hogy a német meteorológus, sarkkutató és geológus három expedíciót is vezetett Grönlandra. Alfred Wegener 1930 novemberében halt meg egy grönlandi expedíció során.

Alfred Wegener kontinensvándorlásról szóló elméletéről még a szegedi egyetemen tanultam, hogy ő volt az a német meteorológus, aki rájött, hogy Afrika partjaihoz illeszthető Dél-Amerika. Ám mindenki hülyének nézte, de legalábbis kigúnyolta. Ám ebben a bejegyzésben nem ezen van a hangsúly, hanem életrajzának vázlatos ismertetése mellett Grönlandon tett utazásairól szólok kicsit részletesebben.

Nos, Alfred Wegener Berlinben született 1880. november 1-jén, Richard Wegener lelkész és felesége, Anna legkisebb fiaként. Apja Richard klasszikus nyelveket tanított az egyik legrangosabb oktatási intézetben, a németországi Evangelisches Gymnasium zum Grauen Kloster-ben. A berlini Wallstrasse-i Köllnische Gimnáziumba járt, majd a berlini, heidelbergi, majd az innsbrucki egyetemen fizikát, meteorológiát és csillagászatot tanult, doktori disszertációját 1905-ben írta csillagászatból, de tanulmányai befejezése után egyre inkább a meteorológia és a fizika felé fordult. 1905-ben a Beeskow melletti aeronautikai obszervatórium munkatársa lett.

 

Az első grönlandi expedíció és Marburg

Wegener 1906-ban indult el négy grönlandi expedíciója közül az első grönlandi útjára, amit később élete fordulópontjának nevezett, hiszen érdeklődése ekkor végleg a sarkkutatás felé fordult. A dán Ludwig Mylius-Erichsen által vezetett expedíció célja az akkor még feltérképezetlen grönlandi partszakasz felfedezése és feltérképezése volt, Wegener pedig kiépítette Grönland első meteorológiai kutatóállomását a keleti parti Danmarkshavn mellett.

Wegener munkája arra összpontosított, hogy részletes ismereteket szerezzen Grönland időjárási és éghajlati viszonyainak eredetéről, jégtakarójának dinamikájáról és a föld feletti légkörről.

Az expedíció vezetője két társával együtt halálos balesetet szenvedett, de Wegener 1908-ban hazatért, és 1914-ig, az első világháború kirobbanásáig egy rövid expedíció kivételével a marburgi egyetemen docensként meteorológiát, csillagászatot és kozmikus fizikát tanított. Grönlandi élményeit és elméleteit 1912-ben jelentette meg könyvként, itt írt először a kontinensvándorlás gondolatáról is.

 

Második grönlandi expedíció

Az újabb grönlandi expedíció tervei abból indultak, hogy Wegener és Johan Peter Koch csalódott volt a dániai expedíció szervezetlensége és csekély tudományos eredményei miatt, így került sor 1912–13-ban a második grönlandi expedíciójára, Lujza királynő földjére. Ennek során hajtották végre az első áttelelést a sziget belsejében, s ugyancsak először végeztek kutatófúrásokat mozgó gleccserjégben.

Részletezve kicsit ezt az expedíciót, miután Izlandon pónikat vásároltak és teszteltek teherhordó állatokként, az expedíció megérkezett Danmarkshavnba.

Az expedíciót még a szárazföldi jégre tett utazás megkezdése előtt majdnem megsemmisítette egy borjazó gleccser, Koch pedig eltörte a lábát, amikor beleesett egy gleccserrésbe, és hónapokat töltött a betegágyban lábadozással. Wegener és Koch voltak az elsők, akik Grönland északkeleti részén teleltek a szárazföldi jégen. Kunyhójuk belsejében 25 m mélységig fúrtak egy fúróval. 1913 nyarán a csapat átkelt a szárazföldi jégen, az expedíció négy résztvevője kétszer olyan hosszú utat tett meg, mint a norvég Fridtjof Nansen dél-grönlandi átkelése 1888-ban. Csak néhány kilométerre a nyugat-grönlandi településtől, Kangersuatsiaqtól (Prøven) a kis csapatnak elfogyott az élelme, miközben küzdöttek, hogy megtalálják az utat a nehéz terepen. Ám az utolsó pillanatban, miután az utolsó pónit és kutyát megették, egy fjordnál felkapta őket Upernavik lelkésze, aki éppen akkor éppen egy távoli gyülekezetbe látogatott.

Hazatérése után Wegener feleségül vette Else Köppent, korábbi tanára és mentora, Vladimir Köppen meteorológus lányát. A fiatal pár Marburgban élt, ahol Wegener folytatta egyetemi tanári pályafutását. Ott született két idősebb lánya, Hilde és Sophie. Harmadik lányuk, Hanna Charlotte Hamburgban született.

Tartalékos tisztként az első világháborúban a katonai meteorológiai szolgálathoz osztották be, sokat utazott Bulgáriában, Franciaországban és Livlandban az európai frontok meteorológiai állomásai között. A háború után feleségével és két lányával Hamburgba költözött, ahol a Német Tengerhajózási Intézet meteorológusaként dolgozott. 1921-től pedig a hamburgi egyetemen is tanított.

1924-ben Wegener tanszéket (meteorológia és geofizika) kapott a grazi egyetemen; tudományos munkájában a földi atmoszféra fizikáját és optikáját kutatta., valamint a tornádókat tanulmányozta. Folytatta második grönlandi expedíciója tudományos eredményeinek (jégmérés, légköri optika stb.) feldolgozását.

Harmadik grönlandi expedíció

1929-ben utazott harmadik és egyben utolsó grönlandi expedíciójára. A jégsapkán két innovatív, légcsavaros motoros szánon terveztek utazni, a pónikon és kutyaszánon kívül. Wegener úgy érezte, személyesen felelős az expedíció sikeréért, mivel a német kormány 120 000 dollárral (2007-es árfolyamon számolva 1,5 millió dollárral) járult hozzá.

Koppenhágából 14 társával együtt április elsején elindult Grönland felé, szerette volna 12 hónapon át a kontinens belsejében megfigyelni az időjárás alakulását, és megmérni a földet borító jég vastagságát. 100 tonna élelmiszert és felszerelést vittek magukkal, de a jég abban az évben későn kezdett olvadni, így hat hét csúszással tudták felállítani a Nyugati Állomást Grönland partjain. Az első kutyaszán július 17-én indult el a kb. 400 km-re fekvő Eismitte felé, a hatalmas, jeges sziget belsejébe, kéthetesre tervezték az utat. Ekkor azonban már lassan véget ért a rövid északi nyár, és gondot okozott, hogy megfelelő mennyiségű élelmet szállítsanak oda két embernek. Szeptember 13-ig három fordulót tettek meg a kutyaszánnal, négy tonna felszerelés azonban még mindig elszállításra várt. Wegener és csapata abban bízott, hogy ezt az új motoros szánokkal könnyedén a helyszínre tudják majd szállítani, de az egyre alacsonyabb hőmérséklet miatt a gépek alkatrészei egyre gyakrabban fagytak meg, és a hóbuckák között is rendkívül lassan haladtak.

Két ember Eismittében maradt, és levelet küldtek Wegenernek a tengerparti Nyugati Állomásra, hogy ha október 20-ig nem kapnak több tüzelőanyagot, elindulnak visszafelé. Szeptember 24-én Wegener úgy döntött, hogy maga indul útnak a kutyaszánnal, társai Fritz Loewe és 13 grönlandi voltak. Az út nagyon veszélyes volt, a nyáron kirakott útjelzők rég hó alá kerültek, és állandósult a fagy: az utazás során a hőmérséklet elérte a –60 °C-ot! A grönlandiak közül 12-en visszafordultak, a nagy hidegben Loewe lábujjai annyira megfagytak, hogy érzéstelenítés nélkül amputálni kellett egy tollkéssel.

Október 19-én érkeztek meg hárman Eismittébe, ahol így összesen ekkor öt ember volt: azonban nem volt ott elég élelem, hogy a tél végéig kibírják. Az expedíció egyik tagja, Johannes Georgi úgy becsülte, hogy csak három főre volt elegendő élelmiszerkészlet Eismittében, ezért Wegener és Rasmus Villumsen elindultak a Nyugati Állomás felé.

Két kutyaszánnal indultak el, de az állatokat nem tudták útközben etetni, ezért a gyenge, sérült kutyákkal etették a többit. Végül csak annyi kutya maradt, hogy egy szánt voltak képesek húzni. Villumsen a szánon utazott, Wegener pedig sítalppal mellettük. Valamikor 1930. novemberében (valószínűleg 16-án) halt meg, feltételezik, hogy túlhajszolta magát.

Holttestét fél évvel később, 1931 május 12-én találták meg Eismitte és az állomás között nagyjából félúton, egy hálózsákba csavarva. Valószínűleg grönlandi kísérője, Villumsen nagy gonddal eltemette Wegener holttestét, egy pár síléc jelezte a sír helyét. Wegener eltemetése után Villumsen folytatta útját a nyugati táborba, de soha többé nem találták meg, és valószínűleg már nem is fogják. Egyes számítások szerint a holtteste (és Wegener naplója) a gleccsermozgások és a jég változásai miatt már legalább 100 méterrel a felszín alatt lehet.

A kutatóexpedíció tagjai piramis alakú mauzóleumot építettek a jégben és hóban, és ebben helyezték örök nyugalomra Alfred Wegener holttestét.

Ez az expedíció ihlette Adam Melfort grönlandi expedíciós epizódját John Buchan A fogság hercege című 1933-as regényében.

Haláláról a Földrajzi Közlemények 1931-es évfolyamában is tudósítottak:

„Wegener Alfréd, t Egy kiváló felfedező utazó, mély gondolkodó, kitűnő elméleti és gyakorlati geofizikus korai és tragikus haláláról kell megemlékeznünk. Wegenert, aki már oly sokszor járt Grönlandban és legutóbb a német Grönland expedíció vezetője volt, május első felében a nyugat grönlandi partoktól 189 km távolságban holtan találták. Útitársa Radmus grönlandi benszülött, valamint Wegener feljegyzései is eltűntek”.

Kéz Andor írta róla ugyancsak a Földrajzi Közleményekben: „Nyugodt élethivatása csak 1929-ig tudta kielégíteni, attól kezdve, sőt megelőzően is. grönlandi utjai nyomán a jégvilág rejtelmei zaklatják kulatószomjas lelkületét.”

Barna Béla

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide! Ha tetszett, támogass minket!