Peru egyik első magyar utazója

Éder Xavér Ferenc (1727-1772) jezsuita hittérítő, Dél-Amerika-utazó volt az egyik első magyar utazó, aki Peru területére lépett. 

A szegedi Hispanisztika Tanszék alapító-tanszékvezetője, Anderle Ádám egy 1993-as tanulmányában megállapítja, hogy az első magyarok, akik az Újvilág földjére tették a lábukat, XVIII. századi jezsuita misszionáriusok voltak. Ugyancsak egyetemistaként, és ugyancsak 1993-ban olvastam először a Balázs Dénes által szerkesztett Magyar utazók lexikonát, (Panoráma, 1993), ebben már részletesen ír Éder Xavér Ferenc (1727-1772) jezsuita hittérítőről, Dél-Amerika-utazóról, illetve ugyanő a Magyar utazók Amerikában című könyvecskében (Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995). Az ő írásaik alapján nézzük most röviden első Peru-utazónk életét.

Éder Xavér Ferenc Selmecbányán született 1727. szeptember 1-jén. Itt, Selmecbányán kezdte el iskolai tanulmányait is, majd rétorként lépett be 1742-ben Trencsénben az újoncházba. 1745–1747 között Nagyszombatban tanulta a bölcseletet. 1748-ban Selmecbányán, a következő évben Besztercebányán grammatikát tanított.

1749-ben missziós szolgálatra jelentkezett, rendje Dél-Amerikába küldte. 1749 elején, Bécsen és Grazon át Genovába utazott, majd hajóra szállt, Spanyolországba érkezett meg. A misszionáriusképző elvégzése után 1750. október 12-én szállt hajóra Cádiz kikötőjében. Cádizból együtt utazott Éder Xavér Ferenccel az Újvilágba Zakarjás János is.

Mindkettőjük utazásának részleteit Zakarjás János hazaküldött leveleiből ismerjük. Útjuk során horgonyt vetettek Tenerife szigetén, majd viszontagságos vitorlázás után pillantották meg Martinigua (Martinique) szigetét. Kikötés nélkül folytatták útjukat, s érkeztek meg Cartagena kikötőjébe. Itt társaikkal együtt egy kisebb, egyárbócos hajót béreltek, és azzal folytatták útjukat a Panamai-földszoros keleti partján fekvő Puerto Bello (ma: Portobelo) kikötőjébe, s onnan a Chagres torkolatáig. Itt kisebb hajóra szállva feleveztek a folyón Cruces településig, ahonnan öszvérekkel keltek át a földszoros nyugati oldalán fekvő Panama városába (1751. II. 16.). Innen Peru kikötőjébe, Callaóba vitorláztak, majd 1751 közepe táján megérkeztek Limába, a jezsuita rendtartomány perui központjába.

Az utazás alatt jó barátság szövődött kettejük között. Ám, míg Éder Xavér Ferenccel a rendtartomány főnöke közölte, hogy az Andok keleti oldalán elterülő Moxitániának nevezett vidékre kell mennie, a Mamoré folyó középső szakasza mentén élő mojo indiánok közé, addig Zakarjás még sokáig Lima környékén maradt.

Peru fővárosában, Limában a rendtartomány főnöke Éder Xavér Ferencnek a misszionáriusi helyét az Andok keleti oldalán lévő, Moxitániának nevezett vidékre jelölte ki, a Mamoré folyó középső szakasza mentén élő mojo (más néven moxo, magyaros írással moho) indiánok közé. A Mamoré a mai Bolívia ellaposodó északi részén található, a Madeira folyó fő forrásága. Édernek közel 4000 kilométert kellett megtennie gyalog magas hegységeken és trópusi dzsungeleken át, hogy eljusson állomáshelyére.

Az ekkor 24 éves jezsuita mesébe illő, de veszélyekkel teli tájakon utazott keresztül. Limától keletre a Rimac völgyén, majd a Morocochai-hágón átkelve és délnek fordulva érte el Huamanga városát. A kecsua indiánok magas felföldjein és mély szurdokvölgyein keresztül jutott el Cuzcóba, onnan a Titicaca-tóhoz, végül a tavat nyugat felől megkerülve La Pazba, a mai Bolívia fővárosába. Érintette Oruro, Cochabamba és Santa Cruz városokat, majd meredek ösvényeken leereszkedve elérte az Andok keleti lábánál folyó Mamorét. De még nem ez volt az út vége: több száz kilométert csónakázott lefelé a folyón, míg végül elérte a munkájának helyszínét jelentő missziót. Éder szerint ez a távolság kb. 640 legua, azaz kb. 3566 km volt, ami akkoriban legalább félévig tartó vándorlást jelentett! Missziós feladatait az itt élő arawak nyelvcsaládhoz tartozó mojo (vagy moxo) indiánok között kellett ellátnia. A ma Bolívia részét képező területet ezen indiánok után nevezték Moxitániának.

Tizenöt évet töltött ezen a vidéken, eljutott a legtávolabbi indián településre is. Megtanulta a nyelvüket, megismerkedett szokásaikkal. A mojo indiánok mellett az őserdőben más kisebb törzsek is éltek (more, itonama és chiriguano indiánok). A folyók mentén több missziós telepet (redukciót) létesített. Különösen részletesen tanulmányozta az éghajlatot, az itt élő növényeket és állatokat. Mindezekről aprólékos feljegyzéseket, rajzvázlatokat készített. Munkásságának 1767-ben az a királyi rendelet vetett véget, amelynek értelmében a jezsuitáknak a spanyol gyarmati területeket is el kellett hagyniuk.

1769-ben érkezett vissza Magyarországra, és Besztercebányán plébánosként működött, hamarosan, 1772. április 17-én bekövetkezett haláláig.

A hazai és nemzetközi tudomány nagy kára, hogy nem volt módja nagy értékű feljegyzéseit sajtó alá rendezni és kiadnia. Így a természettudományos feltárását később arra járt külföldi kutatók vitatták el maguknak. A kézirat Orosz Lászlóhoz került először, majd végül is 289 sűrűn teleírt oldalt kitevő fogalmazványát 1791-ben Budán Makó Pál apát és királyi tanácsos jelentette meg könyv alakban, latin nyelven („Descriptio provinciae Moxitarum in Regno Peruano – A Perui Királyságban lévő Moxitania tartomány leírása“).

Mint később Bogár L. és Bognár A. az eredeti kézirat és a nyomtatott szöveg egybevetéséből megállapították, Makó munkája nem egyéb, mint „egy hiányos és sok helyen hibás ismertetés”. Sajnálatos az is, hogy csak igen kis példányszámban jelent meg, így a világ nem szerezhetett róla tudomást. Mindenesetre ez a legjelentősebb földrajzi és néprajzi munka a Dél-Amerika feltárásában részt vett magyar misszionáriusok tollából. Mint ismeretes, Brentán Károly ennél részletesebb, térképekkel és rajzokkal illusztrált kézirata a Marañón vidékéről kinyomtatás előtt elveszett.

Száz évvel később, 1888-ban a bolíviai La Pazban spanyol nyelven is kiadták Nicolas Armentína fordításában.

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide! Ha tetszett, támogass minket!