Az isteni fény szigete, Délosz

Délosz (Δήλος) szigetét az ókorban szent helyként tartották számon, a görög mitológia szerint ez volt Apolló, a Napisten szülőhelye. De nem csak ő: a görög Artemisz istennő, a vadászat istennője (Zeusz és Létó leánya, Apollón ikertestvére) a Délosz szigeti Künthosz hegyén született. A ma lakatlan sziget legszebb látnivalói közé tartozik a Szent Kikötő, az Oroszlán-terasz, a Kleopátra Ház és a Dionüszosz Háza. Sétánk során képet alkothatunk az ókor egyik legjelentősebb vallási és kereskedelmi központjának gazdagságáról. Délosz emlékei egész Európában egyedülállóak, sőt 1990-ben az UNESCO felvette Déloszt a Világörökség listájára! 

 

Mit mond a mítosz, avagy Zeusz megcsalta Hérát Létóval

Van egy mém, görög mitológia Zeusz megcsalásaival és anélkül. Igen, Zeusz nem volt hűséges típus, számtalanszor csalta meg feleségét Hérát.

Egyik alkalommal Létó istennővel szexelt, aki teherbe is esett tőle. Létónak azonban a féltékeny Héra haragja miatt bujdosnia kellett, mert a legfőbb isten felesége nem tudta elviselni, hogy Zeusznak Létótól gyermekei legyenek. Mint azt Stephen Fry angol író írja nagyon találóan új, 2018-as, Mítosz – Görög mitológia angol humorral című könyvében, hogy Héra „nem szerette volna hagyni, hogy valami újabb isteni zabigyerek bepofátlankodjon, és megzavarja az Olümposz tényleges rendjét”. Héra féltékeny dühe Létónak sok szenvedést okozott, és e düh miatt Létó nem szülhette meg gyermekeit csak úgy, hanem bujdokolnia kellett. Először ott, ahol az északi szél fúj, a hüperboreoszok földjén keresett menedéket, de Héra haragjától rettegve nem merték befogadni. Mindenki, a gazdag szigetek is Héra bosszújától tartottak, senki nem merészelte befogadni az isteni Létót Zeusztól származó magzatával a méhében.

Délosznak, a lakatlan, köves és „vízen úszó, bolyongó” szigetnek nem volt vesztenivalója, megszánta és befogadta a vajúdni készülő istennőt (ebben segített neki Poszeidón is, aki hatalmas hullámokat fakasztva Déloszra irányította).

Kilenc napon és éjen át kínlódott Létó a titánok unokája, míg végre a sziget egyetlen pálmafájába kapaszkodva világra hozta először leányát, Artemiszt rá egy napra pedig Apollónt. Miután megszülte gyermekeit, Héra tehetetlen haragjában újra megpróbálta elpusztítani őket: a delphoi sárkánykígyót, a pitont (Püthón) küldte Délosz szigetére, hogy fogyassza el a gyermekeket. Ám a Héphaisztosz kovácsműhelyében készült íjjal Apollón a szeme közé lőtt a tengerparton előbukkanó kígyónak, majd fel is darabolta. Mellékszál, de mivel a kígyó khtonikus lény volt, azaz a földből származott és Gaia isteni védelmében állt, ezért Zeusznak meg kellett büntetnie Apollónt. A büntetés az volt, hogy Apollónt a kígyó szülőhelyére száműzte 8 évre, ahol a kígyó helyett az Omphaloszt, az ókori Görögország köldökét kellett őriznie, másrészt pedig rendszeres atlétikai tornákat kellett szerveznie (püthói játékok). Apollón jósdát is alapított ott (ez lett a későbbi Delphoi).

A déloszi Apollónból tehát delphoi Apollón is lett. Déloszt, a kígyó nyughelyét Zeusz végül összekapcsolta a földdel, vagyis a tengerfenékhez rögzítette a sziget alját (azaz Poszeidón négy gyémánt oszloppal rögzítette a szigetet), így Délosz sem úszik már többé. És végül anya és isteni ikrei sem maradtak adósai Délosznak, Létó betartotta ígéretét: gazdaggá tette a szigetet, ahová Apollón tisztelői a világ minden tájáról hozták a kincseket. Valóra vált az isteni jóslat: Apollón kopár és terméketlen szigetének népét az táplálta, ami máshol termett, vagy miként Homérosz mondotta, amit „mások hoztak”. Létónak és ikreinek köszönhetően emelkedett Ortügeia (ez volt a sziget eredeti neve) Delphoi és Olümpia méltó társaként a legnevesebb ókori görög szentélyek közé!

Még egy mitológiai kapcsolódást kell megemlíteni: az ókori görögök egyik legnagyobb hőse, Thészeusz egyik leghíresebb kalandja, a Minótaurosz legyőzése. A krétai királylány, Ariadné ugye beleszeretett Thészeuszba, és minden erejével azon volt, hogy segítse őt. Adott neki egy gombolyag fonalat, hogy miután legyőzte a Minótauroszt, ki tudjon találni a labirintusból. Thészeusz ezzel a segítséggel teljesítette is a feladatát, a hazafelé úton azonban hálátlannak bizonyult: Naxosz szigetén kitette a belé szerelmes, éppen alvó Ariadnét, és továbbhajózott. Thészeusz meg is fizetett a tettéért: hazafelé elfelejtette kicserélni a fekete vitorlát fehérre, ezért apja, az athéni Aigeusz (Αἰγεύς) király azt hitte, hogy életét vesztette fia a szigeten, ezért bánatában egy szikláról beleugrott a tengerbe, amelyet azóta Égei-tengernek hívnak. Ugyanezen az úton, amikor Krétáról jött hazafelé, akkor kikötött Délosz szigetén is, és felajánlotta Apollónnak az Ariadnétól kapott Aphrodité-szobrocskát, majd körtáncot járt az ifjakkal. Ez lenne az eredete a déloszi daru-táncnak, amely később is szokásban maradt.

***

Délosz története

A Künthosz-hegyen (Cynthus) jött létre a legrégibb település (i.e. III. évezred), de jelentősebb lakott terület csak a mükénéi korban (az i.e. II. évezred második fele) fejlődött ki a későbbi szentély területén. Az Apollón tiszteletére írt homéroszi himnusz elmeséli, hogy görög és jón népek gyűltek össze a szigeten, hogy ünnepséget rendezzenek azon a helyen, ahol a mítosz szerint Létó megszülte gyermekét. A jónok egyébként i.e. 1000 körül érkeztek a szigetre, ők hozták magukkal Apollón tiszteletét és ők rendezték itt az első táncos, zenés versenyeket, a négyévenkénti déloszi ünnepségeket (Délia). I.e. 700-ra a sziget fontos vallási központtá fejlődött. A szentély az i.e. VII. század közepétől egy évszázadon át a szomszédos és gazdag Náxosz ellenőrzése és védelme alatt állt. A ma is látható márványoroszlánokat is a náxosziak állították fel egyébként.

A náxoszi után aztán később athéni befolyás alá került Délosz. A perzsa háborúkat követően (i.e. 478) a sziget vallási funkciói politikai szereppel is bővültek: az Athén kezdeményezésére létrejött, főként jón városok alapította Déloszi Szövetség székhelyeként itt őrizték a szövetséges városok befizetéseit tartalmazó kincstárat. Az egyeduralomra törő Athén azonban i.e. 454-ben átszállíttatta a kincstárat az Akropoliszra, a Parthenonba.

Ugyancsak Athén rendelte el i.e. 426-ban Délosz „teljes megtisztítását” (purifikáció): rendeletileg tiltottak meg minden halált és születést a szigeten, ezekre az eseményekre csak a szomszédos Rhéneia (Rínia) szigetén kerülhetett sor. A megtisztítás ürügyén Athén felnyittatta a sírokat is, és a maradványokat szintén Rhéneiára vitték át. Aki az athéni gyámkodás miatt szót emelt, azokat a délosziakat pedig száműzték.

Athén felújította és újra intézményesítette az archaikus kor óta feledésbe merült „Délia-ünnepeket” vagy déloszi játékokat: az i.sz. I. századig négyévente, májusban rendezték meg. Egy száztagú athéni küldöttség (az ún. theoria) érkezett ilyenkor a szigetre egy külön erre a célra készített hajón. A szigetre érve áldozatokat mutattak be, himnuszokat énekeltek Phoibosz („fényes, tiszta”) Apollón tiszteletére, illetve eltáncolták Apollón szentélyében a híres darumadár táncot, majd atlétikai versenyeket, lovasversenyeket, lakomákat rendeztek, ezenkívül költői és drámai előadásokat is.

A makedón hódítást követően Athén gyámkodásától megszabadult Délosz kereskedelmi kikötőként, a görög, itáliai, szír és egyiptomi árucsere központjaként élte virágkorát: előbb az egyiptomi Ptolemaiosz-dinasztia támogatta politikailag Délosz fejlődését (i.e. III. század), majd i.e. 166 után a rómaiaknak köszönhetően egyfajta szabad kikötővé, 25000 lakosú várossá lett.

Délosz volt ekkor az Égei-térség egyik fontos kikötője, illetve a rabszolga-kereskedelem egyik központja (befolyásával nagyjából csak Rodosz vetélkedhetett). A szigeten hatalmas gazdagság és temérdek kincs halmozódott fel – különösen Korinthosz i.e. 146-ban történt elpusztítását követően -, s ez felkeltette II. Mithridatész pontuszi király étvágyát, aki i.e. 88-ban kirabolta és elpusztította, hanyatlásba taszítva a várost: a kincseken kívül 20 ezer ember, a sziget majdnem teljes lakossága esett ennek áldozatul! Hadrianus alatt ugyan egy rövid időre újra életre kelt, de az i.sz. II. században már csak Míkonosz lakóinak kőbányájául szolgált, a Szent Tó elmocsarasodott környéke pedig birkalegelő lett. Az i.sz. IV. században elvileg püspöki székhely lett, de a VIII. században kalózok dúlták fel.

Európai utazóknak köszönhetően a déloszi műemlékeket már a XV. században újra felfedezték, az Athéni Francia Régészeti Iskola 1873-ban kezdte meg a szisztematikus kutatómunkát, a feltárások napjainkban is folynak. A régészeti park alapvetően két részből áll: az Apollón-szentély körüli szent területből és a part menti polgári lakónegyedekből. A feltárások során alapvetően nem volt lehetőség helyreállítás jellegű restaurálás elvégzésére, így a régészeti park alapjában véve egy tágas, olykor igen nehezen értelmezhető rommező képét mutatja egyes vélekedések szerint.

***

Séta a szigeten

Délosz szigetére minden nap 10-kor induló hajóval juthatunk ki Míkonosz régi kikötőjéből, ott pedig belépőjegyet (12 euró volt 2021 nyarán) válthatunk a romterületre.

A romterület ismertetését egy nagyon jó könyv a Világvándor – Touring Club Italiano-Merhavia 2007-es kiadású könyve alapján vezetem végig, kiegészítve sok más bédekker és egyéb ismeretanyagával. A számok az olasz eredetű könyv térképén szereplő számokat mutatják, ez a magyar nyelven elérhető legrészletesebb és talán legpontosabb térkép.

A szentély körzete. A régi kereskedelmi kikötő térségében szállunk partra, majd a legrégibb gyűléshelyre, a Kompetalisztész agorára érkezünk (1), ami az útkereszteződések istenségeit tisztelő, felszabadított itáliai rabszolgák szervezeteitől kapta nevét. Innen a 13 méter széles, két oldalán fogadalmi szobrok talapzatával és exedrákkal szegélyezett felvonulási út (2) vezet az Apollón-szentély bejárati épülete, az i.e. II. századi propülaia felé.

Az i.e. 210 körül V. Philipposz (Makedóniai Fülöp) makedón uralkodó által épített Philipposz-sztoához (3) az i.e. II. században az ún. nyugati oszlopcsarnok (4) csatlakozott; a Pergamóni vagy déli oszlopcsarnok (5; i.e. III. század közepe) a vele egy időben épült, trapéz alaprajzú Déloszi agorára (6) vezet. Az út végén a Kapuőrző Hermész i.e. 341-340-ben felavatott szobrának másolata áll a négy márvány lépcsőfok előtt, amely az athéniak által i.e. 150 körül épített kapuépület (propülaia) helyét jelzi.

Négy jón oszloptalapzat maradt a Náxosziak oikosza (7) elnevezésű épületből, amely az első Apollón tiszteletére épült szentély volt (i.e. VII-VI. század). Északi fala előtt találjuk Apollón óriási méretű szobrának talapzatát (a szobor maradványai az Artemiszion közelében és a londoni British Museumban láthatók), a szobrot a náxosziak az Apollónról elnevezett portikusszal együtt emelték (8; i.e. 550-540). Ennek az oszlopcsarnoknak a közelében fedezték fel annak a bronzpálmának az alapját, amelyet i.e. 417-ben állítottak annak a növénynek a jelképeként, amely alatt a hagyomány szerint Létó megszülte ikergyermekeit. A 10 m magas, archaikus márvány Apollón-szobrot Plutarchosz szerint egy földrengés vagy egy nagyobb vihar során az athéni Nikiász által i.e. 417-ben állított bronzpálma döntötte le.

A portikusz nyugati végéhez közel találjuk az i.e. II. században emelt Artemiszion (9) maradványait: Artemisz szentélyét a hellenisztikus korban emelték egy mükénéi kultikus épületre. A délosziak ugye azt tartották, hogy Artemisz, Apollón ikertestvére szintén itt a szigeten született. A romokon hever a szobortörzs torzója a hiányzó fejről lecsüngő hajfürtökkel, a deréktájon látható lyukak valószínűleg az öv rögzítésére szolgáltak.

Apollón tiszteletére három templomot is építettek: az i.e. V. században, dór stílusban elkezdett Déloszi Apollón-templomot (10) az i.e. III. században fejezték be a kincstár Athénba szállítása után; a mellette lévő, dór stílusú, hexasztülosz elrendezésű templomot (11) szintén az athéniak építették i.e. 425-417 között. A legrégibb szentély az ún. Porinosz-naosz (12) volt, amelyet az i.e. VI. században építettek, ebben őrizték a déloszi szövetség kincstárát. A közelében félkör alakban elhelyezkedő maradványok öt kisebb, a Delphoi és Olümpia mintájára kincsesházaknak (13; i.e. VI-V. század) nevezett, de valószínűleg inkább vallási egyesületek összejöveteleinek helyet adó épülethez tartoztak.

Az Apollón-templom mögött a szent területet keletről a Bikák szentélye zárja le. A hosszú és keskeny, 70×9 méteres hellenisztikus kori épületben helyezték el azt a három evezősoros parancsnoki gályát, amelyet az i.e. IV. században Poliorkétész Démétriosz adományozott az istenségnek (az elnevezés a hajót díszítő, bikát ábrázoló protomékra utal). Az épületen túl a Dionüszosz-szentély maradványait találjuk (15; i.e. 300 körül), északi oldalán Antigonosz sztoája (16) húzódik, amelynek oszlopsorral elválasztott, két végén oldalszárnnyal lezárt kettős folyosóját II. Antigonosz Gonatasz az i.e. III. század közepén emelte. Keleti végében Caius Billienus szobra áll (i.e. II-I. század), az oszlopcsarnokkal szemközti, félkör alakú szent területen feltárt mükénéi csontkamrát az ókorban a Létó vajúdásánál segédkező hüperboreosz szüzek második sírjának tartották (17).

A szent tó körzete. A szent tó körzetét eredetileg Létó kultuszának szentelték. Az egykori Minoé-kútból (18; i.e. VI. század) maradt gránitmedence mellett elhaladva jutunk a Teophrasztosz agorára (19), amely annak az athéni megbízottnak a nevét őrzi, aki i.e. 126-ban a piac számára létrehozta; az agorára néző sokoszlopos terem (20) az i.e. III. században épült, gyűlések helyszínéül. Kelet felé haladva előbb az i.e. III. század elején, egy korábbi kultuszhelyre épült, a Tizenkét istenségnek szentelt dór stílusú templom, a Dodekatheón (21) alapjaival és az i.e. VI. században épült Létó-templom, a Létóon (22) romjaival találkozunk. Az Itáliaiak agorája (23) a Földközi-tenger vidékének legnagyobb rabszolgapiacaként az i.e. II. század végén nyílt meg, és arra emlékeztet, hogy a hellenizmus korában milyen fontos szerepet játszott a sziget életében az itáliai kereskedőkolónia. Az itáliaiak agóráját hermaisztészek agórájának is nevezték: ők voltak a magukat Hermész oltalma alá helyező kereskedők, bankárok egyesülése. Modern építésű fal és egy jelképes pálmafa, illetve zöldellő terület jelzi a szent tó (24) egykori helyét: a kicsi, ovális medence volt Apollón szent lúdjainak és hattyúinak otthona. A tojásdad tavacskát az 1920-as években a maláriaveszély miatt szárították ki.

Az Oroszlános terasz (25) az. i.e. VII. században készült szobrokról kapta a nevét: az ünnepélyességet sugárzó ragadozók a maguk stilizált ábrázolásában ázsiai hatást keltenek. Eredetileg 9 szobor sorakozott egymás mellett a teraszon, napjainkra öt oroszlán maradt a szigeten, egy hatodikat a XVII. század végén állítottak fel a velenceiek emelte Arzenál előtt, három pedig nyomtalanul eltűnt.

Az oszlopok a magukat Poszeidón védelme alá helyező bejrúti szír kereskedők, a Beritoszi Poszeidónaisztészek épületét jelzik (26; i.e. II. század közepe). A tótól északnyugatra fekvő területet az egymást derékszögben metsző, egyenes utcákra néző házak foglalják el (rendszerint nem látogathatók).

A Diadumenosz háza (27) Polükleitosz klasszikus, szalagkötő ifjút ábrázoló szobrának itt talált másolatairól kapta nevét, a Színészek háza (28) színházi jeleneteket ábrázoló, festett frízeiről, a Tritónok háza (29) pedig Éroszt és egy szirént megörökítő mozaikjáról. A hellenisztikus korban épült a Gránitpalesztra (30; i.e. II. század) és a tó palesztrája (31; i.e. III-II. század), azaz tornacsarnoka. Itt kezdődik az ún. Triariuszi fal (32) is, amelyet Róma megbízottja épített a kalózok elleni védekezésül i.e. 69-ben.

A szent tótól a sziget keleti részébe vezető úton elhagyjuk a Délosz mitikus alapítójának szentelt Archegészion (33) maradványait, ezután az i.e. III. századi portikusszal körülvett négyszögletes gümnaszion (34) és a stadion (35) térségébe jutunk (ez utóbbi még őrzi a futóversenyek startvonalát és a lelátók egy részét). A keleti parthoz leereszkedve érkezünk a zsidó diaszpóra máig ismert legrégibb zsinagógájához (36).

A múzeumban gyűjtötték össze azokat a leleteket, amelyeket nem szállítottak el az athéni Nemzeti Régészeti Múzeumba. Meglehet, a legjelentősebb darabok Athénba kerültek, ám az Artemiszion archaikus kórosz- és kórészobrai, a mükénéi ékszerek és elefántcsontok igazán itt érvényesülnek.

A színházi negyed. A Kompetalisztész agorától induló Színház utca az azonos nevű lakónegyedet szeli át, amely az i.e. II-I. században jött létre a kikötő közelében. Hajdan Délosz legvagyonosabb polgárainak házai álltak itt. A házak jellegzetessége a központi belső udvar, amelyet nagyméretű padlómozaikkal díszes szobák vettek körül. Dionüszosz házának (37) mozaikján a szárnyas isten párducon lovagol; Kleopátra háza (38; i.e. II. század második fele) athéni tulajdonosnőjéről kapta nevét (márványalakját férjével együtt a perisztülion északi oldalán találjuk); a Háromágú szigony házát (39) a belső udvart díszítő, tengeri és mértani motívumos mozaikról nevezték el.

Az i.e. 250-300 körül épült, 5500 férőhelyes színház (40) nézőterének alsó sorai maradtak meg az orkesztra körül elhelyezett ülőhelyek alapköveivel. Az esővíz felfogására a színház nyugati végében épült boltozatos ciszterna az egész várost kiszolgálta.

A részben rekonstruált Maszkok háza (41) az i.e. II. század jellegzetes épülete: a mind a négy földszinti és emeleti oldalán 4-4 oszlopos perisztülionra nyugatról a lakószobák, délről a kiszolgálóhelyiségek néznek, a két kentaur közt kezében tirzuszt – szőlővenyigével díszes botot – tartó Dionüszosz mozaikképe díszíti a bejárati folyosótól jobbra eső helyiséget, színházi maszkok az északi szalont. A Delfinek házában (42) a perisztülion mozaikján szárnyas Ámorok lovagolják meg a fickándozó delfineket.

A Künthosz-hegytől nagyjából északi irányban találjuk az Idegen Istenek szentélyeit. A szentélykörzet a szíriai és az egyiptomi istenségek otthona volt. Forgács András írja A görög szigetvilág című könyvében, hogy „a szíriai istenségek szentélyében a misztérium bemutatására a kíváncsi szemek elől elzárt kis színház szolgált. Atargatisz istennőnek, a görög Aphrodité szíriai megfelelőjének meglehetősen szabados és féktelenül orgiasztikus szertartásai rövid idő alatt olyannyira népszerűvé lettek a sziget görög lakói körében is, hogy Athén külön felügyelő kirendelésével igyekezett a dolgokat kordában tartani”.

Külön szentélykörzetben hódoltak az egyiptomi isteneknek, így például Szerapisznek és Ízisznek. Az egyiptomi Szerapisz isten három temploma közül az i.e. III. századi (a szigeten a legrégibb) „A” Szerapeion (43) ismerhető fel, valamint a Szamothrakéi Istenek templomának maradványaival (45) szemben, a hosszúkás formájú Idegen Istenségek teraszán (44) látható, az. i.e. II. század első feléből való „C” Szerapeion (46; a három közül a legjelentősebb).

Fölötte az athéniak által i.e. 150 körül épített Ízisz-templom (47; a cellában az istennő szobra) helyreállított homlokzata; Szerapisz, Ízisz és Anubisz feltételezett templomát (48) szintén az athéniak emelték az i.e. II. században. Héra temploma (49) az i.e. VI. századból való, és a következő évszázadban építették át.

A 113 méter magas Künthosz-hegy felé menet érintjük az i.e. III. században épült Agaté Tükhé templomot (50) és a kettős sátortetővel fedett szent barlangot (51). A mesterséges sziklahasadékban Héraklész szobra állt.

Érdemes megtekinteni a hegy tetején az i.e. VI. századtól ismert és az i.e. III. században átépített Zeusz és Athéné szentély (52) maradványait. És szép a kilátás is: látni az ásatási területet, rálátni Rhéneia szigetére, nyugat felé nézve pedig ellátni egészen Szírosz szigetéig.

Végezetül egy erotikus érdekesség: kőfalloszokat is láthatunk a romvárosban. Erről a történelmi folyóiratban, a Rubiconban a következőket írja Tegyey Imre az Aphrodité játékai című cikkében:

„Az antikvitásban a merev tagú férfi bemutatása nem esett tilalom alá, sőt előszeretettel ábrázolták a péniszt akkor is, amikor az nem az ember vagy valamilyen mesés alak testrészeként, hanem önálló tárgyként jelent meg. Aki a görögség egyik legnevesebb szentélyét meglátogatja Délosz szigetén, az meghökkentő látványban részesül. A kikötőtől Apollón templomához vezető utat hatalmas méretű hímvesszők szegélyezik. A négyszögű oszlopokon trónoló phalloszokat (ahogy a görögök nevezték a férfierő, a termékenység és az érzéki öröm jelképét) a Kr. e. 4–3. század fordulóján egy tisztviselő állíttatta a szigeten folytatott hivatalos tevékenységének emlékére. Az oszlopokat Dionüszosz isten és kíséretének tagjai, a mainaszok és szatírok képei díszítik”.

Kép és szöveg: Barna Béla

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide! Ha tetszett, támogass minket!