Feröer legnyugatibb szigete, Mykines

A vulkanikus eredetű Feröer-szigetek (Faerøer) Dánia önkormányzattal rendelkező részét alkotják. Ez a hátborzongatóan gyönyörű tájék, túlvilági ködből és az Atlanti-óceánból kiemelkedő pengeéles zöld hegyek egyszerűen ellenállhatatlanok, túrázók paradicsoma egyre inkább. Feröer legnyugatibb szigetén, Mykinesen pedig lundák között túrázhatunk egy gyönyörű világítótoronyhoz.

A szigetek fővárosától, Tórshavntól egyórás autóútra fekvő Sørvágur kikötőjéből egyórás hajóúttal juthatunk át a legfestőibbek közé tartozó feröeri szigetre, Mykinesre. Sørvágur kikötőjéből indulva először a Sørvágsfjørður öbölben hajózunk, majd elhaladunk Drangarnir, Tindhólmur és Gásholmúr mellett: ezek a tengerből kiálló sziklaszirtek talán az egész szigetvilágban a leggyönyörűbbek, leírni nehéz ezeket, a drámai meg lélegzetelállító szavak már elcsépeltek ezekre.

A szirtek vagy apró szigetek (holm) közül Tindhólmur a legnagyobb (65 hektár), nevét öt csúcsáról kapta, melyek neve Ytsti, Arni, Lítli, Breiði és Bogdi. A csúcsok közül a legmagasabb 262 méteres. A sziklasziget elvileg lakatlan, s bár található ugyan rajta két ház, de ezeket csak nyáron használják.

A Tindhólmur a festők és fotósok legkedveltebb feröeri témái közé tartozik; Gásadalurból is szép kilátás nyílik rá. Tindhólmur megjelenik a 200 koronás feröeri bankjegyen is. Igen, Feröernek van hivatalos pénzneme, amely amúgy hivatalosan nem független pénznem, hanem dán bankjegyek feröeri motívumokkal díszítve. A pénzek hátoldalát Zacharias Heinesen feröeri művész feröeri tájakat ábrázoló vízfestményeinek reprodukciói láthatók.

Tindhólmurtól nyugatra elhajózunk még egy apró holm, a Gáshólmur mellett, ennek legmagasabb pontja 61 m. A sziklaszirteket elhagyva lassan elérjük Mykines (dánul Myggenæs) szigetét, mely Feröer legnyugatibb szigete.

Déli partjai bevehetetlennek tűnő masszív sziklafalként emelkednek ki a tajtékzó óceánból, legmagasabb pontja a Knúkur (560 m). A sziget szinte megközelíthetetlen keleti végében két nagy völgy húzódik, a Borgardalur és a Kálvadalur. A Korkadalur nevű északi völgyben pedig a „sziklaerdő” névre hallgató bazaltoszlopok találhatóak. A sziget egyetlen települése az azonos nevű Mykines a nyugati oldalon fekszik, szárazföldi ember nem is érti, hogy tud itt kikötni bármi is.

Apró kikötőjéből így is csak nyáron (májustól októberig) jönnek kompjáratok Sørvágurból, de csakis kedvező időjárás esetén. Régebben viharok esetén hetekig el volt vágva a külvilágtól Mykines, manapság már hetente háromszor az Atlantic Airways helikopterével is megközelíthető.

A falu kőtemploma 1879-ben, iskolája 1894-ben épült. A szigeten született Sámal Joensen-Mikines (1906-1979) festőművész egykori műterme ma szálloda Kristianshús néven. Ő volt az első professzionális feröeri művész, szokták „a feröeri művészet atyjának” is nevezni. Koppenhágában tanult, majd visszatért Feröerre, és felváltva Tórshavnban, Mykinesen és Koppenhágában élt. Inspirációt keresve minden nyáron meglátogatta szülőszigetét. A 17 lakosú (!) faluban persze nem járnak autók, tulajdonképpen csak gyalogutak vannak. A túrautak is innen indulnak, ennek elején ellenőrzik, hogy megfizettük e a kompkikötőben a túradíjat (hiking fee).

A legnépszerűbb útvonal a faluból Mykineshólmur világítótornyához és vissza vezet. A táv oda-vissza 7 kilométer mindössze, de megtételéhez fotózással együtt számoljunk inkább 3-4 órát is!

A kikötőből feljőve a falu előtt kell balra fordulni, ott ellenőrzik jegyeinket. Innen egy erősebb kaptatóval rögtön felmegyünk 100 méter szintet és rögtön meg is fogunk állni, mert itt a szirteken már tudunk lundákat fotózni. Nos, Mykines és Mykineshólmur igazából erről, rendkívül gazdag és nemzetközi jelentőségű madárvilágáról nevezetes. Az óceánból kiemelkedő nyüzsgő madársziklákon kormoránok, lummák és alkák fészkelnek, itt ahol megálltunk pihenni, a füves és laposabb sziklatetőkön pedig lundák tanyáznak!

A lunda (Fratercula arctica) talán a legszínesebb, s talán leginkább kedvelt és legviccesebbnek tartott északi madár, állománya döntő többségében az Észak-Atlanti-térségre (Izland, Feröer, Skócia, Írország, Norvégia) korlátozódik. Az északi tengerpartok és madárszigetek jellemző faja. Sokszor egészen nagy, akár több tízezres kolóniákat alkot. Költőüregben fészkel: sokszor a viharmadarak és üregi nyulak üregeit foglalja el a füves lejtőkön (itt Feröeren ezen a területen keresztül is megy a túraút!).

A lunda jól alkalmazkodott a tengeri életmódhoz és a víz alatti halászathoz, gyakran 15 m mélyre is lemerül: szinte kizárólag halakkal táplálkozik, emellett fogyaszt még rákokat és kagylókat is. A lunda rövid szárnyai egyébként jók az úszáshoz, de sokkal kevésbé a repüléshez: kicsi a felhajtóereje, ezért nagyon gyorsan csapdos, ami vicces és sajátos mozgást ad neki. Viszonylag könnyű egyébként fotózni, mert nagyon kíváncsi és szinte alig ijedős madarak. Vicces kicsit, ahogy enyhén félrefordított fejjel ugrálnak például a fészek körül, s ránéznek néha a fotósra.

A lunda díszes csőre igen fontos szerepet játszik a szaporodásban: egyrészt ezzel kaparja ki a fészket, ahol költenek (aludni általában a nyílt tengeren alszanak, csőrüket a szárnyuk alá dugva). Másrészt fontos a csőr a násztáncban is, a szaruhártyarétegektől színes csőr persze hogy vonzza a nőstényeket. A násztánc alatt a partnerek egymással szemben állnak és összeérintik a csőrüket, a párosodás pedig a vízen történik. A lundák monogámok, sokszor üldögélnek a fészek előtt, átlagosan 22 évig élnek.

A lunda után egy gondolat a többi madárról is: a mykinesi madárkolóniák összesen mintegy 100 hektáron terülnek el, s évente mintegy 250 ezer pár tengeri madár költ itt. A legjelentősebb fajok a lunda (125 ezer pár!), az európai viharfecske (50 ezer pár), az északi sirályhojsza (50 ezer pár), a háromujjú csüllő (23100 pár), a lumma (9500 egyed), az atlanti vészmadár (2500 pár), az üstökös kárókatona (250 pár) és a fekete lumma (200 pár). Ha megcsináltuk első lundás képeinket, elhaladunk egy 1939-es kőgúla-emlékmű mellett, majd szinte a lundafészkeken átvezető túraútvonalon leereszkedünk, hogy a tenger (illetve a Hólmgjógv) felett 35 méter magasan átívelő vashídon átmenjünk Mykinesholmúrra (amelyet nem számítanak Feröer 18 szigete közé).

Mykineshólmuron egy kiterjedt szula-kolónia fészkel, madár-szakértők szerint ez az egyetlen Feröeren: a szulák (Morus bassanus) általában január végétől november közepéig vannak a szigeten.

Átérve a hídon ismét felmegyünk közel 100 méteres magasságba, majd a sziget tetején végiggyalogolva elérjük utunk végpontját, az 1909-ben épült világítótornyot.

Itt bizony üldögélni is kell kicsit, vagy elkészíteni a kötelező bakancsos-üldögélős képet. Innen visszagyalogolva a túraútvonalon Mykines faluba, ha van még időnk a kompig akkor beülhetünk a sziget egyetlen büféjébe.

Kép és szöveg: Barna Béla

A Feröer-szigetek (Faerøer) megközelítése Dániából repülővel a legegyszerűbb. A kompjegy Mykinesre 300 feröeri korona oda-vissza, a túraengedély 100 korona (2019-es adatok).

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide! Ha tetszett, támogass minket!