Költők öble az Olasz-Riviérán

Az Olasz-Riviéra Genova környéki szakaszát sokan Európa egyik legszebb tengerpartjának tartják, különösen a Ligur-tenger partján fekvő Portovenere városkát, ahol régi híres angol költők is mozgolódtak. 

Olyan nevek múlatták a legfestőibb Olasz-Riviérán a tengernyi-tengeri időt, mint Shelley, Byron, Goethe, Maupassant, Petrarca, Sting, Liz Taylor vagy Madonna. Ha látni akarjuk a legjobb helyet, ahol az Appenninek legszebb szikláit a Ligur-tenger (Mare Ligure) hullámai ostromolják, akkor a Genovától La Spezia városáig 100 km hosszan tartó Riviera di Levante túlzás nélkül legszebb helyére, Portovenerébe (liguriai nyelvjárásban Portivène) kell mennünk.

Portovenere La Spezia városa mellett és az azonos elnevezésű Spezia-öböl bejáratánál fekszik (távolsága Budapesttől 1152 km). Az öböl másik neve, Il Golfo dei Poeti (a „Költők öble”) elnevezés arra utal, hogy a hely szépsége idevonzotta a romantikus angol poétákat. Ami nem csoda: e kisváros tuti hely: fantasztikus színű, hét-nyolc emeletes és nagyon keskeny ódon házacskák a kikötőben, felette domboldal és vár, a házak és az öblözet találkozásánál árnyas pálmás főtér.

Tovább egy szirtfok, mely védi a kikötőt, s melynek tetején templom épült, melynek egyik oldalánál, ha kinézünk, akkor egy vad, sziklás partot látunk, ahol a hegyek meztelen mészkőbordái meredeken szakadnak le az azúr vízbe, ha pedig a másik oldalára, akkor bájos szigeteket láthatunk. Egyértelműen ez a Riviéra legelragadóbb része! S ami még előnye, hogy van helyi élet. Ezt úgy értem, hogy bár ide is jártak s járnak nemzetközi sztárok és eurómilliárdosok, de megmaradt a hétköznapi élet folyása is. Egyszerű csóró és nagyfenekű olasz csajok pattannak fel robogóikra („Vespa-szüzek”), évődnek sportkocsis macsókkal, strandröplabdáznak a parton, a kávézóban pedig nyugodtan meg lehet inni egy isteni illy kávét cigarettázva, s nem érezzük azt, hogy egy gőgös és dölyfös luxusgazdag-sznobrezervátumban vagyunk, mint például Portofinóban.

A 4200 lakosú Portovenere felfedezését érdemes a kikötő melletti kis főtéren, a Piazza Basterin kezdeni, s betérni a turistairodába némi információs anyagért. Elsőként lépcsőkön s macskaköves kis utcákon a Szent Lőrinc-templomhoz (Chiesa di San Lorenzo) illetve a várhoz (Castello) ugorjunk fel, mely a XVI. században épült, még a Genovai Köztársaság védelmi rendszerének részeként.

Nem ez a két dolog azonban a lényeges látnivaló, hanem a kikötő végén, egy viharvert és büszke szirtfokon álló, 1277-ben épült, jellegzetes genovai gótikus stílusban, fekete-fehér márványsávokkal díszített Szent Péter-templom (Chiesa di San Pietro).

Innen, és a Grotta Arpaia nevű sziklateraszokról is kitűnő a kilátás a szinte függőleges tengerparti sziklákra, melyekhez egy európai kultúrkörünknek igen fontos legenda kapcsolódik: itt született ugyanis a tenger hullámaiban Vénusz, a tengeri kagylón úszva, ahogy egy bizonyos Botticelli lefestette az Uffizi híres képén.

állítólag itt született a quattrocento Firenzéjének ünnepelt szépsége, Simonetta, az ifjú Giuliano Medici szerelme, Botticelli Vénuszának modellje

És állítólag itt született a quattrocento Firenzéjének ünnepelt szépsége, Simonetta, az ifjú Giuliano Medici szerelme, Botticelli Vénuszának modellje.

Többek között ezért sem véletlen, hogy Portovenere 1997-ben az UNESCO világörökség listájára került, de ez még nem minden. Portovéneréről ódákat lehetne még zengeni: van leíró, aki az itteni kagylólevest dicséri, s van, aki azt mondja, hogy már csak azért sem lehet rossz hely ez a városka, hiszen az angol romantika nagy alakja, Byron is gyakran tartózkodott itt, sőt egyszer át is úszta az öblöt Portovénerétől Lericiig – ennek emlékét olasz és angol nyelvű emléktábla őrzi a szirtfoknál.

George Gordon Byron (1788-1824) egyébként utazásai során bejárta a Földközi-tenger vidékét, Spanyolországtól Törökországig: útjáról a Childe Harold zarándokútja című költemény két énekével tért haza, ez hozta meg számára a világhírnevet.

Érdekes megemlíteni, hogy levelezéséből kiderül, hogy például ennek az 1809-es utazásának az egyik célja homoszexuális kapcsolatok létesítése volt! A féktelen és vad természetű fiatalember amúgy is híres botrányhős volt, biszexuális vonzalmai miatt pedig kétes szerelmi ügyekbe keveredett és több törvénytelen gyereke is született. Mindezután persze 1815-ben megnősült, de felesége, a kitűnő matematikus, Anne Isabella Milbanks bizony hűtlenségen kapta férjét, aki féltestvérével (apjának törvénytelen leányával) folytatott vérfertőző viszonyt. A volt feleség fel is jelentette a költőt, aki így lassan kitaszítottá vált, s tulajdonképpen maga mögött hagyva zavaros viszonyait Svájcba emigrált, ahol Genfben le is telepedett, itt ismerkedett meg egyébként a költő Shelley-vel. Később Olaszországba (Velencébe) költözött, 1821-ben pedig Pisában telepedett le, ekkor járt Portovenerében is.

A másik nagy angol romantikus, Percy Bysshe Shelley (1792-1822) gondolt egyet, 1818-ban szintén végleg elhagyta Angliát, s Itáliában telepedett le, s ő is ekkor járt Portovenerében. A két angol története azonban szomorú módon kapcsolódik össze: Shelley 1822. július 8-án egy Ariel nevű kis vitorlással tett kirándulás során a viharos tengerbe veszett: itt, a speziai öbölben szélviharba került, felfordult, s a vitorlás mind a négy utasa vízbe fulladt. Tíz nap múlva fogták ki Shelley holttestét a hullámokból. Jó barátja, Byron a közelben lakott, ő rendezte meg a temetést: ókori mintára a tengerparton máglyát emeltetett, a felcsapó lángok előtt búcsúztatta a jó barátot. A hamvakat azután a tenger hullámaiba szórta, ez is római szokás volt. A máglyán elégetést Louis Édouard Fournier festette meg 1889-ben.

A két híres romantikus költőn kívül Chopin élettársa, a viharos szerelmi életéről is híres francia írónő, George Sand szintén kedvelte Portovénerét.

Ahogyan a Lady Chatterly szeretője írója, David Herbert Lawrence is. Ő így írt: „The Mediterranean is quite wonderful and when the sun sets beyond the island of Porto Venere, and all the sea is like heaving white milk with a street of fire across it, and amethyst islands away back, it is too beautiful”. Lényegében lefordítva arról szól a mondat, hogy „a Mediterráneum meglehetősen szép, a naplemente Portovenérében pedig talán túlságosan is csodálatos.”

S végül a nemzetközi csapathoz idézzünk egy magyart is. A Panoráma utikönyvek nagyszériájának legelső kiadását, az 1960-as években megjelent, kicsit már dohszagú Itáliát bányásztam elő házikönyvtáramból, melyben Fajth Tibor így jellemzi Portovénerét: „A marina végén hosszú szirtfok ékelődik a tengerbe, rajta régi vár szürkés falai omladoznak. Ha átlépünk rajtuk, csodálatos kis öbölre tekinthetünk, melyet katlanszerűen öveznek 20-30 m-es függőleges sziklafalak. Alattuk barlangok odva nyílik. Vörhenyes, kékes-szürke oldalaik, melybe vízszintes pásztákat mart a szél, úgy összeolvadnak az ódon várfalakkal, hogy alig venni észre, hol kezdődik a bástyák lőrése és hol végződik a sziklák csipkézete. Ha csak kissé mozog is a tenger, ebben a katlanban habzón és vadul morajlik; ha viszont nyugodt, ezer színfoltba törve ringatja a szirtek lilás, bíboros, zöldes, szürkés és fehérlő árnyalatait.”

A kilátóhelyről – Természet-anyánk szobrának lefotózása után – érdemes visszamenni a városkába, sétálni egyet a via G. Capellini sikátorán, de ehetünk is egy pesto alla Genovesét is, ami igazi helyi ételkrém, az van benne, amit a mediterrán hegyek adnak: olívaolaj, fenyőmag, fokhagyma, bazsalikom és egy pecorino nevezetű sajt.

Ha egy napunk van csak Portovenerére, akkor az ebéd után érdemes egy kb. másfél órás hajókörútra befizetni. Kellemes, sós-tengeri enyhe szél, tényleg gyönyörű partok jellemezték hajóutunkat, de azt is sikerült megörökítenem, hogy két olasz tini csaj fittyet hányva a kirándulás tárgyára, a tájra, egymás szemhéját festették ki a hajó orrában üldögélve, talán még szemöldököt is téptek. A Portoveneréből induló hajóról látszik igazán szépen a település, a hajóról szép például igazán a szirtfokon álló, már említett Chiesa di San Pietro.

Ez a hajó tesz egy nagy kört a három közeli sziget, Palmaria, Tino és Tinetto körül; a hajóról pompásan látszanak dél felé, a carrarai márványáról híres Apuani-Alpok tömbjei is, amely olyan kicsit, mintha a Magas-Tátra nőne ki a tenger mellől.

És a hajóról lehet a legjobb fotózni a Liguriai-Appenninek tengerbe szakadó gyönyörű szikláit, melyet innentől nyugati irányban 1999-ben nemzeti parkká is nyilvánítottak Cinque Terre Nemzeti Park (Parco Nazionale delle Cinque Terre) néven. A Cinque Terre kifejezés szó szerint öt földet jelent, ugyanis öt falu (Monterosso, Vernazza, Corniglia, Manarola és Riomaggiore) tartozik a védett területhez.

A hajón a mediterrán ég alatt napoztatva arcunkat, lágy tengeri fuvallat közben a gyönyörű partot bámulva csakis az Európa Kiadó zenekar örökbecsű Turista című számát dúdolhatjuk: „Felemelt fejjel körülnézek,/ Egy turista mit tehet?!/ Örül neki, hogy itt lehet…” 

***

A szomszédos Cinque Terre Nemzeti Park túralehetőségeiről a www.cinqueterre.it oldalon olvashatunk. Ha hagyományos és magyar nyelvű túraleírásokra vágyunk, csalódni kell, ezidáig nem jelent meg túrakönyv a tájról, az osztrák és német könyvesboltokban viszont háromféle túrakönyv is kapható, leginkább a legendás müncheni Rother Wanderführer kötete ajánlható.

Portoveneréről több fórumon is beszámoltam, Ahol Vénusz született a habokból címmel a Turista Magazinban jelent meg cikkem 2006 júniusában és a Koktél Üzleti Magazinban (2006 szeptember) jelent meg nyomtatásban, online pedig a Nyírséghíren és a Fehérvár Média Centrum honlapján.

Kép és szöveg: Barna Béla

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide!
Ha tetszett, támogass minket!