A görög szárazföld legszebb kisvárosa

„Miben is áll a jó élet és hogyan tehetünk rá szert” – teszi fel a kérdést Arisztotelész, s mi a görögországi Nafpaktoszban úgy éreztük, tudjuk is rá a választ. Megnéztük a görög szárazföld egyik legszebb kisvárosát, fürödtünk egy nagyot a tengerben, sziesztaidőben szentségtörő módon gyroszoztunk, és rengeteget beszélgettünk.

Például arról, hogy bizony bele sem gondolunk, hogy szegény ókori görögök mennyire nehéz helyzetben voltak, ha hedonizálni akartak. Nem ülhettek be például egy kávéra, nem szívhattak el hozzá egy cigarettát, a gyroszhoz nem volt paradicsom meg krumpli sem, de még ouzót sem ihattak, az ókorban nem létezett ugyanis égetett szeszes ital. Létezett azonban mézes bor, így a tengeri fürdőzés után bementünk egy szupermarketbe, ahol vettünk másfél liter görög bort, mellé mézet, s vettünk persze nagy szemű görög szőlőt is.

Úgy éreztük hát, hogy tudjuk rá a választ, hogy „Miben is áll a jó élet és hogyan tehetünk rá szert. S láttuk azt, hogy a városban többen is tudták a kérdésre a választ, hiszen Nafpaktoszban (görögül Ναύπακτος, latinul Naupactus vagy Naupactos, olaszul pedig Lèpanto) sétálva láttunk kávézókban férfiakat, akik kezükben a kombolojjal lassan engedik maguk mellett elhaladni a világot – de nemcsak idős szakállas, hanem fiatal görög srácokat is. És furcsa volt, hogy fiatal trendi görög plázacicák beültek egy kávéházba, ahol a tavli nevű korongtologatós társasjátékot játszották egymással, időtlen nyugalommal.

Az egykor a velenceiek által Lepantónak nevezett Nafpaktosz a görög szárazföld egyik legcsodálatosabb tengerparti városa

De miért pont Nafpaktosz? Nos, a Marco Polo (Mairs Geographischer Verlag) útikönyvben egy Klaus Bötig nevű német szerző azt a mondatot találta leírni, hogy „Az egykor a velenceiek által Lepantónak nevezett Nafpaktosz a görög szárazföld egyik legcsodálatosabb tengerparti városa”. Ennek a mondatnak a hatására mentünk el a 18 ezer lakosú kisvárosba, Nafpaktoszba.

Mint már említettem fürödtünk egyet a tengerben, hedonizáltunk, s megtaláltuk a választ arra a kérdésre, hogy „Miben is áll a jó élet és hogyan tehetünk rá szert”. Ehhez kiegészítésül nem rossz dolog ismereteket szerezni, tudást szerezni a világról, hogy hogyan működik.

Nafpaktoszban sem működött persze mindig ilyen tökéletesen a világ, volt például itt egy háború, jobban mondva egy csata. Nafpaktosz a történelembe a lepantói tengeri ütközet révén került be, amely 1571-ben zajlott. A törökök egy évvel korábban megszállták az akkoriban Velencéhez tartozó Ciprus jelentős területeit. Erre Velence szövetséget kötött a pápával és II. Fülöp spanyol királlyal. Felszereltek egy több mint 200 hadihajóból álló flottát, amely azonban későn futott ki ahhoz, hogy Ciprust még megmenthesse. A keresztény flotta 1571. október 7-én viszont megütközött a Nafpaktosz előtt horgonyzó török flottával és négyórás csatában szinte teljesen megsemmisítette azt.

A csatában több mint negyvenezer ember vesztette életét, és több száz hajó süllyedt el. Az egyesült keresztény seregeket, azaz a Szent Liga hajóhadát egyébként a regensburgi származású Don Juan d’Austria hadvezér vezette, aki a következőket mondotta a tengerészeknek: „Tegyétek, ami dolgotok, akár meghaltok, akár győzedelmeskedtek: a részetek dicsőség és halhatatlanság lesz!”

A csata világirodalmi vonatkozása, hogy Miguel de Cervantes (1547-1616) spanyol író, a Don Quijote szerzője a Marquesa nevű gálya katonájaként vett részt a lepantói csatában és ekkor vesztette el bal kezét. Cervantes nagyon büszke volt erre, innen kapta ragadványnevét: el Manco de Lepanto (Lepanto rokkantja).

Az egykori Lepanto, a mai Nafpaktosz kis kikötői medencéjét ma is velencei falak őrzik, itt emeltek Cervantesnek egy szobrot; mögötte rengeteg emléktábla, spanyolul, horvátul, olaszul, németül, mind lefotóztam, s csináltam olyan fotót is, hogy a spanyol író integet egy másik bronzszobornak, a mólóbástya tetején álló görög szabadságharcosnak.

A hangulatos ódon kikötőn kívül is van még látnivaló Nafpaktoszban, a város fölött például egy velencei erőd emelkedik, ide szintén felmentünk, csináltunk panorámaképeket, át lehetett látni a Peloponészoszi-félsziget hegyeire, de látszott az erődből az antirioi hatalmas tengeri híd is.

Szép hely Nafpaktosz, megérte eljönni, igaza volt a német bédekker szerzőnek, hogy Nafpaktosz a görög szárazföld egyik legcsodálatosabb tengerparti városa, amit csak nehezen hagytunk ott, de várt ránk még egy alkonyi tengeri fürdőzés a várostól keletre fekvő Agiosz Szpiridon falucskában, illetve meg akartuk nézni közelről az antirioi hatalmas tengeri hidat is.

Rio és Antirio (más írásmód szerint Rion és Andirion) között ugyanis a Korinthoszi-öböl 2 km keskeny csatornává szűkül. E két hely a görög szárazföld és a Peloponészoszi-félsziget között mindig is jelentős volt, itt lehetett az öböl hajóforgalmát a legjobba ellenőrizni. A XV. században török megbízatásra a velenceiek építették fel Riónál a Morea nevű kis erődöt, vele szemben Antiriónál a Rumeli várat. Nos, nem ezt indultunk megnézni de ha már ottjártunk, útba ejtettük. Az igazi célunk az erőd fölé emelkedő, szédítően nagy, 2880 méter hosszú tengeri híd megcsodálása volt.

A Korinthoszi-öböl két partját összekötő hidat 2004. augusztus 7-én avatták fel, egy héttel a 2004-es Athéni Nyári Olimpiai Játékok megnyitója előtt. A hídról egyébként a HVG tévesen írta annak idején, hogy korinthoszi, hiszen Korinthosz város pontosan 126 kilométer innen. Miután lefotóztam a szépséges tengeri hidat az épp felújítás alatt álló erőddel, a régi kompkikötőben bekaptunk egy sajtos-sonkás tripitát, majd elkocsikáztunk egy alkonyi tengeri fürdőzésre a várostól keletre fekvő Agiosz Szpiridonba, hiszen már tudtuk, hogy „Miben is áll a jó élet és hogyan tehetünk rá szert”.

Kép és szöveg: Barna Béla

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide! Ha tetszett, támogass minket!