Szófia utinapló II.

Bulgária fővárosába, Szófiába 2012 nyarán többször is kirepültem. Az olcsó ám kellemes fővárosba tőlünk valami megmagyarázhatatlan ok miatt egyáltalán nem trendi utazni. Kedvcsinálóként álljon most itt háromrészes részletes utinaplóm második része. (Az első rész itt olvasható). 

A színház után felsétáltam a tér északi végébe: a Városi park (Gradska Gradina) északi végében 1992-ben még Herpai Imi barátommal láttuk Georgi Dimitrov Mauzóleumát. A nyomdászból lett nagy bolgár kommunista vezér, a helyiérdekű „Lenin”, azaz Georgi Dimitrov Mihajlov (Георги Димитров Михайлов) bebalzsamozott testét tették itt közszemlére. 1999-ben aztán úgy elbontották a mauzóleumot, hogy nyoma sem maradt.

A mauzóleum hűlt helyével szemben körbejártam a volt cári palota épületét, megnéztem a palota körül elhelyezett érdekes szobrokat: volt itt egy autószoborból kinövő mellszobor is meg hasonló okosságok.

A palota mellett üldögéltem is kicsit, és utánaolvastam bédekkereimben az épületek történeteinek. Megtudtam ezekből, hogy a cári palota épületének helye már évszázadok óta központi helyként funkcionált. A korai bolgár cárság ideje alatt is itt volt a „kreml”, de ezen a helyen volt 492 hosszú éven át a Konak, azaz a török birodalom kormányzósági épülete is, majd a török alóli felszabadulás után 1883-ban készült el a Bolgár Fejedelemség új, ma is látható palotája. A köztársaság kikiáltása (1946) után közel 10 évig még ideiglenesen a Miniszterelnökség működött a falak között, 1955 óta azonban a Nemzeti Galéria (National Art Gallery, bolgárul Nacionalna hudozsesztvena galerija/ Национална художествена галерия) és a Néprajzi Múzeum működik falai között.

A palota volt a székhelye a szabad Bulgária első uralkodójának, I. Sándornak. Az ő eredeti német neve Alexander Battenberg volt és róla nevezték el azt a teret, ahol a palota áll: a Knyaz Aleksandar I. tér (площад „Княз Александър I) a hivatalos elnevezés, de gyakran hívják Batenberg térnek (площад „Батенберг“) is a bolgár helyesírás szabályai szerint egy tével.

Ennek a térnek a délkeleti sarkán áll a híres neves Bulgária Nagyszálló. Tükröződő ablakaiban készítettem néhány fotót. Az egyik fotó önarckép, háttérben a cári palotával. A másik fotó szintén önarckép, háttérben a Bolgár Kommunista Párt egykori székházával. A többi fotón egy ír újságíró emléktábláját fotóztam: David James Bourchier (1850-1920) a The Times balkáni tudósítója volt, aki 1892-1915 között Szófiában élt és tagja volt a Szófiai Újságírók Társaságának, emellett bizalmas tanácsadója volt Ferdinánd bolgár cárnak. Érdekesség, hogy a Rila hegységben egy csúcsot neveztek el róla.

S ha már újságírók és Bulgária Nagyszálló, idézzük fel erről Dudás Gyula 1979-es kiadású utikönyvét, melyben azt írja hogy: „A földszintet elfoglaló (a bulevard Ruszkira tekintő) nagy kávéház szalonja lett a politikai élet egyik fontos bázisa: újságírók, politikusok, titkos rendőrök és elegáns prostituáltak gyülekezőhelye”. Elegáns prostikat én nem láttam, de pont most nem is érdekeltek, jobban izgatott már, hogy eljussak a Nemzeti Természettudományi Múzeumba.

Az angolul National Museum of Natural History in Sofia (NMNHS) feliratot keressük a térképeken, ha viszont csak cirill betűs térképünk van, mint nekem is, akkor a Националният природонаучен музей, София (НПМ) megnevezést érdemes keresni.

A természettudományi múzeumba. 4 leva volt a belépő, újságíró-igazolványt nem fogadtak el, viszont hagytak nyugodtan fotózni. Ez Bulgária legöregebb múzeuma és egyben az egész Balkán-félsziget legrégebbi és leggazdagabb természettudományi múzeuma.

Az 1889-ben királyi múzeumként alapított múzeum első kurátora Dr. Paul Leverkühn volt, ő szervezte itt az első kiállításokat. A múzeumot 1907-ben nyitották meg a nagyközönség számára, a legtöbbet dr Ivan Bures (1885-1980) igazgatása alatt fejlődött a múzeum 1914 és 1959 között (Ivan Buresnek emléktáblája is van a bejáratnál).

Azóta kicsit megállt az idő, kicsit elavult és avítt és porlepte múzeummá vált, de valamiért én szeretem ezek hangulatát, valahogy a tudomány hőskorára emlékeztetnek. Sok-sok termen keresztül szemléltem a régies stílben kiállított ásványokat, kőzeteket. Ottjártamkor épp a vulkánok izgattak nagyon, fotóztam itt kiállított lávadarabot a japán Fuji vulkánról, jó érzés volt látni gejziritet Tihanyból.

Aztán négy emeletnyi mennyiségben csak kitömött strucc, kitömött pingvin, medve, jegesmedve, de volt egy csomó fóka is meg kitömött oroszlán is, kígyók formalinban, ilyenek.

Valahol olvastam, hogy több mint egymillió emlős, madár, hal, csúszómászó és rovar kapott szakszerű elhelyezést a múzeum kiállítótermeiben.

Mikor rendesen elteltem a természettudományokkal, kijöttem újra a szabad levegőre és a múzeum mellett álló szófiai Csodatévő Szent Miklós-templomot (bolgárul: Szveti Nikolaj csudotvorec/ Свети Николай Чудотворец), más néven orosz templomot (bolgárul: Ruszka crkva/ Руска църква) néztem meg.

1992-ben is megnéztem ezt a templomot, akkor írtam is róla ugye hogy azért épült fel, mert az orosz diplomáciai testület vezetője, Dmitrij Szementovszkij-Kurilo nem volt hajlandó a „szakadár” bolgár egyház istentiszteletein való részvételével lelki üdvösségét kockáztatni (igazából az ok az volt, hogy a bolgár egyház nem a moszkvai, hanem a görög pátriárka alá tartozott).

Most azért több időm volt, leültem ezen ortodox templom mellé is és részletesen elolvastam róla mindent. Egyik bédekkeremből megtudtam például, hogy a templom az 1882-ben lebontott Szaraj mecset helyére épült mégpedig 1907 és 1914 között. 1907-ben volt az alapkőletétel, de csak 1913-ban készült el véglegesen. Felszentelésére pedig még később, 1914. november 23-án, az első világháború miatt csak nagyon szerény keretek között került sor.

A templomot egyébként Mihail Preobrazsenszkij, a szentpétervári művészeti akadémia professzora tervezte, aki tervezett ortodox templomot Tallinnba és Firenzébe is.

a főbejárat felett van a névadó orosz nemzeti szent, Szveti Nikolaj kör alakú, színes majolika ikonja

A Dudás-féle útikönyv ezt írja a részletekről: „A kis kápolna templom a XVII. századi hagymakupolás moszkvai orosz templomépítészet klasszikus hagyományait őrzi. Középső aranykupolája magasan kiemelkedik az ugyancsak dúsan aranyozott négy kisebb kupola együtteséből. Külső díszítése igényes, figyelmet érdemlő. A tetőt borító zöld majolika és a kékes alaptónusú párkánydíszítések, a kupolák ragyogó arany színével együtt, csodás harmóniába ötvöződnek a finommívű, aranycirádás építészeti remek együttesében. A főbejárat felett van a névadó orosz nemzeti szent, Szveti Nikolaj kör alakú, színes majolika ikonja, míg az északi részen Alekszandar Nevszki ikonját helyezték el”.

Ja és hogy miért ne higgyünk a wikipédiának teleregény ezredik rész: azt írja a nagytudású baromarcú wikipédia szerző, hogy „a köznyelvben csak orosz templomként ismert épület az egyik legkönnyedebb formájú keresztény templom Bulgáriában, amely szerepel az UNESCO világörökségi listáján is”. Arra már nem terjed ki az agya az oktondi okostojásnak, hogy a Szófiától délre levő XI. századi bojanai Szent Miklós templomot (ami valóban UNESCO Világörökség 1979 óta) azt nem keverjük össze a szófiai belvárosban álló, 1000 évvel később épült templommal. Szóval emberek, ezért kell a wikipédiát nagyon-nagyon erős fenntartásokkal kezelni, a durva slendrián félműveltségnél nincs veszélyesebb.

S ha már erről beszélünk, kanyarodjunk el kicsit a sablonos bédekker szövegektől. Szent Miklós vagy Szveti Nikolaj kör alakú, színes majolika ikonját fotózva felmerült bennem a kérdés, amire az utikönyv nem adott választ. Nevezetesen hogy ez a Szveti Nikolaj azonos-e a mi Mikulásunkkal? Nos, igen. Mielőtt azonban elmesélem a részleteket, segítek az ikon beazonosításában: a templomon látható Szent Miklós ikonon ugyanis a „С˜тий Николай” felirat látható a „Свети Николай” helyett. A régi cirill írásban ugyanis gyakori a rövidítés, amit a betűk fölött ˜ jelölnek. A „cвети” („szent”) szó helyett „cт” (szt) áll a jellel. Most hogy így kiművelődtünk a cirill betűs rövidítésekből, nézzük meg röviden Szent Miklós (Свети Николай) életét.

Miklós i.sz. 245-ben született a ma Törökország területéhez tartozó kis-ázsiai Patara városában

Szent Miklós élő történelmi személyiség volt, de kevés hiteles életrajzi adatnak vagyunk a birtokában. Ami biztos: a szentek életével foglalkozó tudósok, a hagiográfusok kiderítették, hogy Miklós i.sz. 245-ben született a ma Törökország területéhez tartozó kis-ázsiai Patara városában. Miután befejezte az iskolát, pap lett belőle, így indult neki i.sz. 270-ben egy jeruzsálemi zarándokútnak. Onnan visszafelé tartva betért imádkozni Anatólia fővárosába, Myra városába, ahol legendás körülmények között püspökké választották és ahol aztán 52 évig volt püspök. Mivel minden vagyonát a gyerekek és az emberek megsegítésére fordította, illetve az évek alatt a szeretete, a gyerekekkel, emberekkel való törődése miatt annyira megszerették, hogy nem csak püspöküknek, de még vezetőjüknek is tartották. Aztán a keresztényüldözések alatt végül Miklóst is elfogták, éheztették, kínozták, kivégezni azonban nem merték. Fogságából végül kiszabadult és nyugodt és hosszú öregkort ért meg.

Egy legenda szerint lelkét (326-ban) angyalok vitték végső nyughelyére, a mai törökországi Demre közelébe, ahol egy tiszta forrás eredt. Ebből a tiszta forrásból áradó szeretettel küldi legendája a mai gyerekekhez utódát, a Mikulást. Szent Miklós tisztelete a bizánci, majd a kopt egyházban bontakozott ki már az i.sz. VI. században, főleg Myra városában és Konstantinápolyban, innen terjedt tovább az egész görög, szláv, illetve orosz egyházban: azóta ülik temetése emléknapját december 6-án.

Apropó temetés: Szent Miklós sírját 1087-ben olasz tengerészek feltörték és elrabolták Szt. Miklós csontvázának nagy részét. Néhány csontot ottfelejtettek: ezeket ma Antalyában őrzik, a tengerészek által elrabolt ereklyéket pedig Bariba vitték és máig ott őrzik ezeket. Innen, Dél-Itáliából terjedt el a latin egyházban illetve immár a teljes Európában a Miklós-tiszteletet: a késő középkor óta Miklós püspököt a 14 segítő szent közé sorolják.

Számtalan templom, társulat és foglalkozás (tanulás, gyermekek, leányok, hajósok, foglyok, pékek, kereskedők, gyógyszerészek, jogászok) patrónusa lett, így Szent Miklós például Oroszország patrónusa is, így került hát egy szófiai orosz templom külső majolika ikonjára. És válasz a kérdésre, igen, az ikonon szereplő „С˜тий Николай” azonos tehát azzal a Szent Miklóssal, aki a Mikulás-figura atyja volt és akinek nevében szerte a világon decemberben megajándékozzák a gyerekeket.

Kép és szöveg: Barna Béla

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide! Ha tetszett, támogass minket!