A Garda-tó északi csücske

Az Alpok és a Mediterráneum határán, a festői Garda-tó déli partja az ismertebb. De ahogy az lenni szokott az északi csücsök sokkal szebb és izgalmasabb látnivalókkal van teli. 

A Garda-tó a legnagyobb olasz tó, 50 kilométer hosszan nyúlik észak-déli irányban. Déli partvidéke a felkapott és közismertebb, az északi, fjordszerűen összeszűkülő északi csücsök azonban megszámlálhatatlan izgalmas természeti látnivalóval várja a kirándulókat.

Van itt egy félbarlangi vízesés Varone mellett, egy olyan színű tó, ami már szinte nem is létezik (Tennói-tó) és persze hogy van bájos hangulatú olasz kisváros is, Riva del Garda.

A Garda-tó legészakibb csücskétől mindössze 3 kilométer után egy különleges természeti jelenséghez, a Varone település melletti Varone-vízeséshez érkezünk. Az irányt el sem lehet téveszteni, a vízeséshez milliónyi tábla mutatja az irányt: Cascata del Varone.

Ne egy messziről is látható, hegyoldalban lezúduló vízesésre számítsunk azonban, hiszen még a vízeséstől néhány méternyire fekvő bejárati épülettől (felirata Grotta Cascata Varone) sem látszik semmi. A vízesés elbújt egy hasadék mélyére, de a pénztárnál már érezni a hűs levegőt áramlani.

Aztán pár lépés, és máris az Alsó-barlangban (Grotta Inferiore) vagyunk, ahol egy igen keskeny sziklakürtőben zúdul a mélybe majdnem pontosan 100 méter magasból a víztömeg. A Varone-vízesést nehéz fotózni, nem adja magát könnyen, vizes lesz az állványra rakott fényképező is, a barlangban pedig kevés a fény.

Inkább élvezni kell a látványt, a robajt, a lezúduló víztömeg irtózatos erejét, a természet fenségességét. És élvezik is az emberek már rég óta: a Varone-vízesést ugyanis 1874. június 20-án nyitották meg nagy pompával. A vendégek között volt János szász király és Miklós montenegrói herceg is, aki éppen ekkor itt nyaralt. De megnézte ezt a vízesést Ferenc József is, hiszen e terület (Trentino) 1919-ig osztrák volt, s csak utána került olasz uralom alá. Nosza ekkor meg III. Viktor Emánuel fia, II. Umberto olasz herceg tett látogatást ide 1924 nyarán.

De a királyi vizitálók mellett írók és költők is eljöttek Varónébe: járt itt például a saját nagyságától megittasodott olasz költő, Gabriele D’Annunzio, de Franz Kafka és a Brod fivérek is, akik többször jártak a vízesésnél, viszont sosem említették meg írásaikban.

A világhírű német író, Thomas Mann viszont a leghíresebb regényébe is belefoglalta. Mann gyakran járt Rivában, 1901-04 között és 1901 telén látogatta meg a vízesést. A látvány mély hatást tett rá, s jegyzetelt is, e jegyzeteket pedig húsz évvel később beleszőtte a Varázshegybe:

„Még egy utolsót kanyarodott az út, és szabad kilátás nyílt az áthidalt erdős szakadékra, amelyben a vízesés lezuhogott; s amikor meglátták, a hanghatás is elérte csúcspontját – pokoli volt a lárma. A víztömegek egyetlen tömör kataraktában zuhogtak lefelé függőlegesen, jó hét-nyolc méter magasságból és tekintélyes szélességben, azután fehéren tajtékozva rohantak tovább a sziklákon. Iszonyú lármával zuhogtak alá, amelyben a zajnak mindenféle fajtája, minden lehető hangmagasság keveredett. Volt benne mennydörgés és sziszegés, üvöltés és kurjongatás, harsonaszó és recsegés, doppergés és harangszó; az ember majd elalélt. Kirándulóink a zuhatag közvetlen közelébe léptek a síkos sziklatalajon, nyirkos lehelet, vízpermet, pára burkolta be őket….”

Ha az Alsó-barlangban minket is beburkolt a vízpára, kijöhetünk, s egy hegyoldalba telepített botanikus kerten keresztül a negyven méterrel magasabban fekvő Felső-barlanghoz sétálhatunk.

e ritka geológiai jelenség a negyedidőszakban a nagy Garda-gleccser visszahúzódása után keletkezett, mégpedig zömében középső- jura mészkőben

Útközben persze magyarázó táblákon megtudhatunk némi földtani információkat is, például azt, hogy e ritka geológiai jelenség a negyedidőszakban a nagy Garda-gleccser visszahúzódása után keletkezett, mégpedig zömében középső- jura mészkőben, s csak a tetején találunk némi felső-jura mészkövet. A vízesés teljes magassága 98 méter (az egyik fotón zöld nyíllal bejelöltem, hogy a messziről nem látszó barlangi vízesés kábé hol zuhan száz métert lefelé).

A Felső-barlangig egyébként 115 lépcső vezet fel: útközben hihetetlen gazdag a botanikus kert vegetációja, mert a vízesésnek köszönhetően sajátos mikroklímája van a helynek. Sok különleges növény virágzik itt, melyek ritkán láthatók együtt (mediterrán növények magashegyi növényekkel együtt). Élvezhetjük itt a pálmák, jukkák, ciprusok, leanderek, hortenziák, olajfák, arukáriák szépségét, de legszebb a mályvafélék családjába tartozó, s főleg a trópusokon honos hibiszkusz, amit leginkább teában ismerünk. Aki nem látott még hibiszkuszt (Hibiscus rosa sinensis) nyílni, el sem tudja képzelni, hogy mennyire fénylőzöld lehet a levele, s hogy mennyire nagy és égőpiros a virága!

A délszaki ösvény után aztán újra hűvös kanyon következik, a Felső-barlang (Grotta Superiore), melynek bejárata tulajdonképpen egy 1870-ben kivájt alagút. A barlang-szurdok itt 73 méter mélyen hátrált hátra a sziklába. Itt is durván dübörög a vízesés, melyet egyébként a Torrente Magnone nevű folyó táplál. A vízesés után viszont megváltozik a neve, onnantól kezdve Varone a folyó neve is, mely pár kilométer hosszú csak, ugyanis beleömlik a Garda-tóba. A vízesést tápláló Torrente Magnone érdekessége még, hogy túránk másik célpontja, a Tennói-tó földalatti járatokkal táplálja. (A Tennói-tóhoz és a Varone-vízeséshez a LagirAlpina térképkiadó 12-es számú, 1:25000-res méretarányú Alto Garda térképe a legeslegjobb).

Ha tehát megnéztük a vízesést, érdemes megnézni azt is, hogy honnan is jön a víz. Nem semmi helyről ugyanis. A Tennói-tó (Lago di Tenno) a vízeséstől néhány kilométerrel északabbra fekszik, hegyekkel körülvéve, idilli környezetben: a tótól nyugatra emelkedik a Tofino (2153 m) és a Corno di Pichea (2138 m), keletre pedig a Monte Misone (más néven Cima Caminacol, 1803 m).

Hihetetlen az 570 méter tengerszint feletti magasságban fekvő, 650 méter hosszú és 500 méter széles tó környezete is, de még hihetetlenebb a tó színe: valóban smaragd és sötétzöld színekben pompázik.

A Lago di Tenno hegyi tóról egyébként Barbara Schaefer német turisztikai újságírónő írta, hogy „Idilli környezete össze sem hasonlítható a Garda-tó partjával.” Igaza volt, ráadásul a hegyi tóban még fürödhetünk is. Az idilli tavat persze szép lassan fotózva körbe is sétálhatjuk, s közben jusson eszünkbe, hogy a jeles német festő, Alfred Metzener 1876-ban megfestette a tavat, s képét a berlini nemzeti képtárban őrzik.

Ha végeztünk a kis Tennói-tóval és a vízeséssel, pihenésképpen nézzük meg Rivát. A Garda-tó északi csücskében fekvő Riva del Garda kicsit olasz, kicsit osztrák város, romantikus kikötővel, melyet öreg óratorony őriz, árkádos házak közt.

Riva része volt a Habsburg-monarchiának, míg az első világháborút követően Olaszországhoz nem került. A közép-európai neves személyiségek közül olyanok fordultak meg Rivában, mint a filozófus Friedrich Nietzsche, Franz Kafka (1917-ben) és Thomas Mann írók, valamint a költő, Rainer Maria Rilke. Én is közép-európai vagyok, (bár neves nem) ezért leírom mit csináltam Rivában egy szép júniusi napon.

Miután ingyenes parkolót kerestünk, sétáltunk egy nagyot. Fotóztam egy csajt a felkapott és nagyon trendi Caffé Italiában (Piazza Cavour 8.), aztán egy másik csajt bronzba öntve banánfák árnyékában üzemelő szökőkútként, majd a Városi Múzeum (Museo Civico) elé kiültünk a tópartra, nézni a hullámokat, és a szörfösöket.

A városi múzem épületének helyén egyébként már a XII. században vízivár állt, amit a veronai Scaligeriek erődítménnyé alakítottak, ma úgy találjuk a térképeken, hogy Rocca.

A szélnézés után aztán kóboroltunk még a 14700 lakosú városka macskaköves utcáin, lefotóztam a 34 m magas Apponale-tornyot (Torre Apponale): a masszív, négyszögletű XIII. századi tornyot egy angyalt formázó széljelző ékesíti. A toronyhoz közel mind a nyolc utitársammal beültünk az Il Vecchio Porto Gelateriába (Piazza Catena 5.), azaz a Régi Kikötő Fagylaltozdába, fagyiztunk, kávéztunk. Ó, olasz kávék, nem győzöm beleírni minden olasz írásomba.

És nem győzöm beleírni minden észak olasz írásomba, hogy a kávén kívül imádom az Alpok és a Mediterráneum határát is, ahol a zord hegyek hirtelen találkoznak a délszaki tájakkal: lenyűgöz ez a kettősség.

Ahol Goethét először ütötte szíven a délszaki táj szépsége, ez a falu Torbole-Nago

De lenyűgöz mást is, főleg, ha a zordon északról dél felé haladva érünk ki a Garda-tóhoz. Ez a kiérő-hely Torbole. Ahol Goethét először ütötte szíven a délszaki táj szépsége, nos ez a falu az olaszországi Garda-tó északi csücskében fekvő kettős trentinói település, Torbole-Nago (2300 lakos).

Torboléban írta Goethe: „Mily nagyon kívántam barátaimat magam mellé, ha csak egyetlen percre is, hogy ők is örvendhessenek ama látványnak, mely szemem elé tárul”.

A Torboléból Nago felé vezető út egyik parkolójából a legjobb egyébként a fotókilátás a Garda-tóra, illetve a 376 méter magas Monte Brione mészkősziklájára, mely elválasztja a falut Rivától. Nem csoda egyébként, hogy sereglettek ide a festők, bár nem mind a tájat pingálta. Torbole leghíresebb festője a berlini német művész, Johann Lietzmann állítólag aktfestő iskolát alapított itt.

Nade aktot a világ bármely táján nézhetünk, a Garda-tó hihetetlen szépségét azonban csak itt bámulhatjuk, szóval hajrá, nézzük a tavat, mert betelni azt nem lehet vele.

Kép és szöveg: Barna Béla

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide! Ha tetszett, támogass minket!