Az Albán-Alpok

Albánia a világ egyik leginkább elzárkózott országa volt, idegenek ritka alkalommal tehették csak területére lábukat. 1996 nyarán leendő feleségemmel utaztunk egy kalandosat az országban, és túráztunk egy jót az ország északi részén emelkedő Albán-Alpokban.

Mint húsz évvel később kiderült: a busznyi természeti szépségekre kíváncsi ember volt a ma már jeles utazási irodának, a Barakának az első útja. Erre az első útra Serfőző Zoli alapító emlékezett vissza a baraka-blogon a Húsz éve járunk végére a világnak című cikkében.

Nade mi térjünk vissza az Albán-Alpokhoz, ahová Shkodra keleties forgatagából indultunk. A városban hagytuk buszunkat, és az egész csoport átszállt egy platós IFA-ra. Pedig a buszon már a térképet méricskéltem: a hegyek között fekvő úti célunk 70 km-re volt, másodrendű főútvonallal jelölve az út. Gondoltam, két-három óra alatt ott vagyunk. Nem így történt, pláne az gyanús volt, hogy ugye az IFÁ-ra átszálltunk.

A városból kifelé haladva 17 km-en keresztül még sík volt a vidék, a Shkodrai-tó keleti partja közelében haladtunk. A tó a Balkán-félsziget legnagyobb tava (368 km²) és itt található Európa egyik legnagyobb madárrezervátuma. Koplik városánál kanyarodtunk rá a hegyekbe vezető útra, melynek állapotáról az utazó-geográfus Németh Géza így írt a Természet Világa folyóiratban: „A hegyi utakhoz, melyek többségét az olasz megszállás alatt (1939. ápr. – 1943. szept.) építették, tán azóta sem nyúltak hozzá. Életveszélyesek, a szalagkorlát ismeretlen, némelyik kanyart csak cipőkanállal lehet bevenni”.

Rögtön az első nagyobb kopár mészkőhegyen egy nagy felirat éktelenkedett: Enver Hodzsa. Nos ő volt Albánia helyi Sztálinja, akinek diktátorsága alatt az egész ország kisebbfajta börtön volt. Se ki, se be. Nem is volt a környékről semmiféle térkép, csak az autós, no meg a szerb Prokletije (Átkozottak) turistatérképének lenyúló széle, Serfőző Zoli abból csinált nekem egy színes fénymásolatot. Apropó Átkozottak, a szerbek Prokletije elnevezése megegyezik az albánok Bjeshkët e Namuna elnevezésével, ez is „Elátkozott hegyvidéket” jelent.

Bár térkép nem is nagyon kellett: az olaszos vagány stílusú teherautó sofőrünk ismerte a vidéket és vette az éles kanyarokat a szamárösvénynek is szűk úton. Néhány emberen kitört a halálfélelem is, különösen egy nagy zivatar utáni másfél órás pihenő után, amikor is a sofőr jókat húzott az ánizspálinkából, az úzóból – amivel egyébként mi kínáltuk, amikor még nem tudtuk hogy a sofőrünk.

De a félelmet is felülmúlta a táj szépsége: A Ranxë 1848 méter magas, üdezöld csoportja előtt szivárvány csillogott. Az út ezután egyre emelkedett, elhagytuk Ducaj majd Boga falvakat, és lassan be is sötétedett. Az 1630 m magasan fekvő Tërthorës-hágón (Qafë e Tërthorës) átkelve 7 óra IFA-zás után érkeztünk meg Theth falucskába, ahol a rendőr házához tartozó területen vertünk sátrat.

Másnap reggel alig akartunk hinni a szemnek: körös-körül mindenhol hegyek, hegyek és hegyek. Albániának egyébként az átlagos magassága 708 m, ami az európai átlag kétszerese. Ezen belül is mintegy 45 hegycsúcsa emelkedik kétezer méternél magasabbra, jó néhány most a szemünk előtt volt. Ez már az igazi Albán-Alpok, amely a Dinári-hegység legdélibb és legmagasabb tagja és nevéhez méltóan az alpi hegységképződés idején alakult ki.

A hegység földrajzi és földtani leírását a világhírű magyar őslénytanos és Albánia-kutató, báró Nopcsa Ferenc készítette el.

Alapkőzetét persze jórészt óidei (karbon, perm) kristályos palák alkotják. Erre települtek rá a mezozoós üledékek: főleg mészkő, helyenként olykor dolomit. A jégkorszakban a 2000 méternél magasabb részek eljegesedtek. Így az eljegesedés és a karsztosodás játszotta a legnagyobb szerepet a hegység mai arculatának kialakulásakor.

A hegység érdekessége, hogy földrajzi és földtani leírását a világhírű magyar őslénytanos és Albánia-kutató, báró Nopcsa Ferenc készítette el, még a század elején, sajnos csak német nyelven (Geographie und Geologie Nordalbaniens, Bp, 1929).

Báró Nopcsa után az egész hegycsoportot a feledés és ismeretlenség homálya fedte, turisták még véletlenül se jártak erre, talán ez maradt Európa egyik legelzártabb, isten háta mögötti helye.

Még a növényzetéről is báró Nopcsától kell idézni: „A tölgy általában 1000 m-ig terjed, legfeljebb van a bükk”. Az erdőhatár egyébként 1600-2000 méter magasságban van. A lomberdőt különféle fenyvesek követik, főleg a lucfenyő az uralkodó, de délkeleten a páncélfenyő és a bolgárfenyő is honos. Állatvilágából a medve és a farkas érdekességképp említhető, a kőszáli sas kipusztulóban van. Az ország neve, Szkipéria egyébként „Sasok országát” jelenti: ez a sas, és az Albán-Alpok díszíti az 1994-ben kibocsátott 100 lekes bankót is.

E rövid általános áttekintés után most nézzük kicsit részletesebben Theth és Okol falu környékét. Az előbbiről így ír szintén egy magyar, Temesy Győző A Sasok országában című, az 1930-as években kiadott könyvében: „A Thethi völgy a leggyönyörűbb, legegészségesebb nyaralóhely volna, ha nem kellene négy napig gyalogolni, amíg az ember eléri“.

A helység 800 m magasságban fekszik, széles, termékeny völgyben, a legforróbb nyáron is kellemes hőmérséklettel. Ezt az állítást az éghajlati adatok is alátámasztják: a hegység völgyeiben (kb. 800 m-en) az évi középhőmérséklet 8-9 C, a nyári hónapoké 16-17 C. Az évi csapadékátlag a hegység nyugati lejtőin eléri a 2500-3000 mm-t, a belső területek jóval kevesebb csapadékot kapnak (1200-1800 mm).

A thethi völgyet nyugatról a Radohines-csoport (2569 m) határolja függőleges falakkal, alatta ered bővizű karsztforrásokból a Sesi-patak. A völgy keleti részén a Maja e Paplakut emelkedik: 2569 méterével eltakarja a kilátást az Észak-Albán-Alpok legmagasabb csúcsa, a Jezerca (2694 m).

A Paplakut csoporttól délre található a Boshit hegy, amely jégbarlangot rejt. Sajnos erről nincs személyes megtapasztalásom, szintúgy a többi más barlangról sem. Pedig, karsztos vidék lévén, itt rengeteg a zsomboly is, ám ezek nagy része még nincs feltárva. Az egyik aknabarlang első bejárása azonban magyarokhoz kötődik: a Qafë e Pejës zsombolyban Kovács Attila és Ollé Attila járt először, 1995. július 24-én.

A thethi völgy észak felé a legszebb: a völgy végén a Harape-csúcs (2218 m) emelkedik, 400-600 méteres függőleges sziklafalakkal. Megmászni sajnos nem sikerült, mert ottjártunkkor épp zivatarok vonultak keresztül a tájon, csak a Qafë e Pejës (Nagy-hágó, 1690 m)-ig jutottunk. A hágótól már csak 8 km az albán-jugoszláv (montenegrói) határ, ahol néha találkozni szamarakkal csempészgető malcorokkal, azaz hegyi albánokkal. De ami a legmeglepőbb, az az, hogy errefelé is vannak előregyártott elemekből (!) készült bunkerek, amiket nem tudni, hogy hoztak fel a hegyi ösvényeken. A bunkerek egyébként jellegzetes tájelemek Albániában, félgömb alakúak, 1-2 lőrésesek, és még a 70-es évek közepén kezdték építeni őket. Számuk 700 ezerre tehető!

A bunkereket leszámítva egyébként a táj csodálatos: szétszórt, tájba simuló házak, hegyek mindenfelé, világvégi nyugalom, erdők, na és utolsó programként egy vízesésben fürödtünk, majd hat óra zötykölődés után újra Alacsony-Albániában voltunk, elbúcsúztunk a hegyektől.

Én pedig báró Nopcsa Ferenc gondolatával búcsúzom, melyet A legsötétebb Európa című könyvében, 1911-ben vetett papírra: „Ha meggondoljuk, hogy Észak-Albánia nincs távolabb a turistáktól látogatott dalmát partoktól, mint Esztergom Budapesttől, valóban csodálkoznunk kell rajta, hogy mind a mai napig oly kevés utazó fordult meg ennek az országnak a hegyvidékén”. Nos, ezen van mit csodálkozni, hiszen az Albán-Alpok Európa egyik legszebb hegysége, melynek hangulatát csak fokozza felfedezetlensége és háborítatlansága.

Kép és szöveg: Barna Béla

Az Albán-Alpokról 1996. november 13-án előadást tartottam a Szegedi Egyetem Természetföldrajzi Tanszékén, a Prinz-teremben, 1998 áprilisában pedig cikkem jelent meg róla a Turista Magazinban.

Az Albán-Alpokban tett túrákhoz Nagy Balázs és Szabó Ödön „Magashegyi túrák a Balkántól Perzsiáig” című könyvét ajánlom még.

 

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide!
Ha tetszett, támogass minket!