Párizs legmagasabb pontja, a 130 m (427 láb) magas Montmartre. Nem nagy túrateljesítmény ide feljönni, nem is a túrakalauzok írnak róla, inkább művészeti albumokban keressük a hegyet: a Montmartre ugyanis igazi bohém hegy volt, írók, költők, festők éltek, alkottak és mulattak itt.
A Montmartre a virágkorát a boldog békeidőkben (Belle-Époque) élte az 1880-as évektől az első világháborúig, de mostanság is kellmes hely.
„Az élet nem más, mint véget nem érő próbája egy előadásnak, amit sosem fognak megtartani”
Én azért jöttem sokadjára újra el a Montmartre negyedbe, mert részben itt játszódik az Amélie csodálatos élete (Le Fabuleux Destin d’Amélie Poulain) című, 2001-es francia–német romantikus vígjáték, Audrey Tautou-val a főszerepben. Egyik kedvenc idézetem a filmből: „Az élet nem más, mint véget nem érő próbája egy előadásnak, amit sosem fognak megtartani”.
Metró a Montmartra – Fotó: Barna Béla
Ha ez így is van, legalább gondoljunk arra, hogy legalább egy jó főpróba részesei lehetünk. Mindazonáltal vannak olyan statiszták is, akik már nincsenek színpadon. Párizs egyik legjobb helyének, a Montmartre-nak a megismerését kezdjük rögtön a temetővel, ahová az avenue Rachel vezet (nem tudni, hogy a 104 méter hosszú utca miért kapta a sugárút elnevezést).
Cimetiére de Montmartre – Fotó: Barna Béla
A montmartri temető (Cimetiére de Montmartre) sok híres ember nyughelye. Itt van eltemetve például Adolphe Sax (1814-1894), a szaxofon feltalálója, Jacques Offenbach (1819-1880) zeneszerző, Hector Berlioz, az író ifj. Alexander Dumas, Heinrich Heine és bizony Stendhal is. De itt nyugszik Théophile Gautier (1811-1872) francia romantikus költő, Gustave Moreau (1826-1898) szimbolista festő és Jean Bernard Léon Foucault (1819-1868) francia fizikus, aki ugye a híres Foucault-féle ingakísérletével bizonyítékot szolgáltatott a Föld tengely körüli forgására. És mégegy ismerős fizikus nyugszik itt: André-Marie Ampère (1775-1836), akiről ugye az áramerősség SI-mértékegysége, az amper van elnevezve.
Fotó: Barna Béla
A temető után induljunk el felfedezni magát a hegyet. Párizs területének legalacsonyabb pontja 35 méter, a legmagasabb pedig 130 méter: ez utóbbi kiemelkedés nem más, mint a Montmartre, mely nevét („mártír hegy”) onnan kapta, hogy állítólag itt fejezték le Szent Dénest 250 körül. Később, 742-ben valami krónika Mercur hegyének nevezi, és az ókorban templom állt, mégpedig Mercurius tiszteletére. A dombon fekvő festői falucskát 1860-ban csatolták Párizshoz. Ma Párizs XVIII. kerületében van, és legjobb, ha a kettes metróval a Blanche megállónál szállunk ki.
A Moulin Rouge – Fotó: Barna Béla
A Montmartre lábánál fekvő place Blanche, vagyis Fehér tér, a közeli malmokból szállított lisztről kapta nevét. Nem véletlen tehát, hogy itt van a világ talán leghíresebb malma, a Moulin Rouge, ahol olyan hírességek léptek fel, mint Edith Piaf, Ginger Rogers, Yves Montand vagy Lisa Minnelli.
A boulevard Clichy – Fotó: Barna Béla
A világ leghíresebb kabaréja 1889-ben nyílt meg; a Moulin Rouge nem csak a táncról és az erotikáról szólt ebben az időben,hanem arról, hogyan lehet a normákat felrúgva szórakozni és polgárpukkasztani. A kán-kánjáról is híres revük nem egy művészt ihlettek meg, Toulouse- Lautrec-et például, akinek 1891-es képe egy itteni táncosnőt ábrázol: La Goulue vagyis A Torkos (eredeti nevén Louise Weber) volt a nagybetűs Párizsi Könnyűvérű Némber, a Montmartre királynője. Henri Toulouse-Lautrec róla festette a legtöbb képet, de egy egész sorozat megbotránkoztató aktfotó is készült róla.
A boulevard Clichy – Fotó: Fekete Mona
A Moulin Rouge környékén én ugyan nem készítettem aktsorozatot, csak fotóztam a szexipari szórakoztatónegyed szegényes és kopottas szexshopjait a boulevard Clichy sarkától egészen a place Pigalle-ig, a negyed központjáig, ahol méter magas sztriptízreklámok, sexodrome, peep show, porno shop és musée de l’ érotisme feliratok adják meg az alaphangulatot. Bár inkább múlt az, ahol múzeuma van az erotikának.
A boulevard Clichy – Fotó: Barna Béla
A place Pigalle volt a Montmartre bejárata és hosszú ideig ez a tér volt a párizsi prostituáltak legfőbb helye; névadója Jean-Baptiste Pigalle (1714-1785) francia szobrász volt. Az előbb említett Henri Toulouse-Lautrec például művészettörténész kutatók szerint nem kerülte el a nyilvánosházakat sem: előfordult, hogy heteket töltött ilyen intézményekben, s a lányok állítólag szerették emberségéért, gyengéd együttérzéséért.
Ahogy emelkedünk felfelé a hegyen, úgy hagyjuk elfelé a prostitúció világát. A place des Abbesses-on már a Frédéric Baron ötlete nyomán 2000-ben elkészült 511 téglából álló szerelem falát nézhetjük meg, ha fogékonyak vagyunk az ilyesmire: a falra a szeretlek szót több mint 300 nyelven írták fel. Az Abasses tér környéke egyébként a kedvenc helye D. Magyari Imrének, bár annyira nem szereti ő a Montmartre-t, Párizsi szeletek című értékesen élvezetes könyvében így ír róla:
„Mozduljunk, másszunk fel a hegyre, sétáljunk egy nagyot, de közben ne feledjük el, hogy igazából egy jókora szabadtéri múzeumban járunk, mely abból él, hogy igyekszik úgy csinálni, mintha nem lenne múzeum, jelenné próbálja tenni a múltat, de nem sikerül”. Valamennyire igaza van persze, de azért jó hely a Montmartre, D. Magyari is megenyhül aztán pár oldallal odébb könyvében, ahol már ilyeneket ír: „És akkor hirtelen megérint minket a Montmartre varázsa.
Párizs legmagasabb pontján az 1919-ben elkészült Basilique du Sacré-Coeur (Szent Szív bazilika) lépcsőjéről tekinthetünk rá a városra
Szerencsére akad még egy-két hely, ahol megérinthet, akad néhány sziget”. Innen baktathatunk fel tovább Párizs legmagasabb pontjára, melynek tetején az 1919-ben elkészült Basilique du Sacré-Coeur (Szent Szív bazilika) lépcsőjéről tekinthetünk rá Párizsra. A neoromán stílusú bazilikát Paul Abadie tervezte, s a périgueux-i székesegyház mintájára építette fel. Az épület egyik jellegzetességét a csontfehér falak képezik, melyeket a Château-Landon-i mészkőnek köszönhet. Turisták milliói keresik fel ezt a templomot, mely azonban nem mindenkinek tetszik. Egy régi dohos Franciaország könyvemben ezt olvasom róla:
„A Sacré-Coeur-bazilika fehér kőtömegével Párizs egyik jellegzetes épületévé vált, akkor is, ha az építőművészet igényeivel mérten ez a neoromán-bizánci építmény nem állja ki a próbát. Legfeljebb a mellette emelkedő 84 méteres harangtorony tűnik ki eredetiségével. (19 tonnás harang kondul meg benne.) (…) Belsejében is a túlzások zavarják a látogatót: túl sok a márvány és túl sok a mozaik.” – az idézett bédekkert egyébként Pálfy József újságíró, a magyar televíziózás első évtizedeinek egyik legnépszerűbb médiaszemélyisége írta, aki 1956-tól 1961-ig az MTI párizsi tudósítója volt (ezt követően 1963-tól 1989-ig a legendás Magyarország című hetilap főszerkesztőjeként dolgozott).
Sacre Coeur képeslap
A Sacré-Coeur mellett kis utcákon juthatunk el a place de Tertre, ahol annak idején a világ kulturális élete zajlott. Híres festők, írók, színészek törzshelye volt ez, főleg a XIX. és a XX.században lett a festők (impresszionisták, kubisták, futuristák, szürrealisták) kedvelt helye. A párizsiak egyébként bizalmasan ma is Tertre-nek („dombnak”) nevezik a hangulatos, kávézókkal és kisvendéglőkkel teli hegy egészét. A Place du Tertre volt egyébként az egykor önálló Montmartre község főtere. Az olcsó manzárdszobákban olyan, akkor még ismeretlen festők laktak, mint Picasso vagy Maurice Utrillo (1883-1955). Egy kis kultúr-bulvár ehhez kapcsolódóan: ma már csak arra emlékszik mindenki, hogy Utrillo pompás képet festett a Tertre térről, pedig a Montmartre bohém légköre nem igazán használt az ifjú festőnek: alkoholizált elég durván, az utcán mindenkibe belekötött és gyakran rendőrségi fogdákban kötött ki.
A rue Cortot 12 – Musée de Montmartre – Fotó: Barna Béla
Ha a rue du Mont Cenis-en továbbmegyünk a rue Cortot felé, akkor azt is megnézhetjük, hogy hol lakott Utrillo: nevezetesen a rue Cortot 12-es számú házban. De itt lakott anyja is, Suzanne Valadon, aki mielőtt maga is neves festő lett Toulouse-Lautrec, Van Gogh, Gauguin és Renoir modellje volt. Meg persze a szeretője is, mindnek, nem is tudta kitől van a fia. Egy párizsi anekdota szerint amikor Suzanne Valadon megszülte Maurice-t, elment Renoir-hoz, akinél kilenc hónappal korábban modellt állt. Renoir megnézte a bébit, és azt mondta: „Nem lehet az enyém, szörnyű a színe!” Ezután Degas-hoz ment, akinél szintén modellkedett akkoriban. A festő azt mondta: „Nem lehet az enyém, szörnyű az alakja!” Beülve egy kávéházba, Valadon meglátott egy Miguel Utrillo nevű festőt, akinek elsírta a bánatát. A férfi erre azt mondta: „Büszke lennék, ha nevemet adhatnám Renoir vagy Degas munkájához!”. Utrillo és anyján kívül egyébként a rue Cortot 12. számú ház lakói közé tartozott még André Antoine, a szabad színház, a Théâtre libre megalapítója. Manapság a Musée de Montmartre működik falai között.
Moulin de la Galette – Fotó: Barna Béla
Innen már nincs messze a rue Lepic, a Montmartre egyik főutcája. A rue Lepic és a rue Girardou sarkán található a Moulin de la Galette (galette: lepény, sütemény), melyet Renoir mesterműve, a Moulin de la Galette tette világhírűvé. Ez az utolsó szélmalom, amely megmaradt a Montmartre dombján: 1787-től egy molnár család, a Debrayék bérelték, mígnem a família egy tagjának a XIX. század elején eszébe jutott, hogy a malmot zenés, táncos kerti mulatóvá alakítsa át. Az itt rendezett „bal populaire” városszerte híressé vált (Pierre-Auguste Renoir is megfestette). A Bál a Moulin de la Galette-ben (Bal au Moulin de la Galette) Renoir egyik leghíresebb festménye, 1876-ban festette meg (jelenleg a festmény a párizsi Musée d’Orsay-ban van). Egyébként Picasso is megörökítette a Moulin de la Galette-et. A kanyargós Lepic utca 56-os számú házban laktak a van Gogh fivérek. El ne felejtsük, a malmot Vincent van Gogh is megfestette 1886-ban (Le Moulin de La Galette).
Café les Deux Moulins – Fotó: Barna Béla
a rue Lepic 15-ös szám alatt a Két Malom kávézóban (Café les Deux Moulins) játszódik az Amélie csodálatos élete (Le Fabuleux Destin d’Amélie Poulain) című romantikus vígjáték
És még mindig a malmok: a rue Lepic 15-ös szám alatt működik manapság a Két Malom kávézó (Café les Deux Moulins, 15 rue Lepic). Itt a kávézóban és a Montmartre negyedben játszódik az Amélie csodálatos élete (Le Fabuleux Destin d’Amélie Poulain) című, 2001-es francia–német romantikus vígjáték, Audrey Tautou-val a főszerepben. S hogy miért itt forgatták a filmet? Nos, mert épp vele szemben lakott a film rendezője, Jean-Pierre Jeunet.
Amélie – Café les Deux Moulins – Fotó: Barna Béla
Amélie a film szerint egy naiv fiatal lány, aki Párizsban él, ahol egy kis montmartre-i kávézó, a Két Malom pincérnője, melyet egy volt cirkuszi akrobata tart fenn – a Két Malomban láthatjuk azt a kerti törpét is, amit Amélie légiutaskísérő barátnőjének ad oda, hogy fotózza le minél több helyen, és küldjön róla képeslapokat.
A híres törpe – Fotó: Barna Béla
A Két Malom törzsvendégei között is nem kevés különleges figura akad, de Amélie sem egyszerű eset: 22 éves korában élete egyszerű mederben telik és apró dolgokban leli örömét: szereti kiskanállal feltörni a karamellt a puding tetején, sétálni a párizsi napfényben, kavicsokkal kacsázni a Saint-Martin csatornán vagy éppen megpróbálni kitalálni, hány embernek lehet orgazmusa éppen abban a pillanatban („Tizenöt!” – mondja Amélie lazán a kamerába).
Amélie kávézója – Fotó: Barna Béla
Ezt mi is megpróbálhatjuk kitalálni a Két Malom kávézóban (Café les Deux Moulins), de néhány turistahordát elnézve, nem soknak. Úgyhogy inkább élvezzük a Montmartre hegy különös hangulatát, felejtsük el hogy turisták vagyunk és élvezzük a helyet, mert ugye mint Amélie mondja a filmben: „Az élet nem más, mint véget nem érő próbája egy előadásnak, amit sosem fognak megtartani”.
Kép és szöveg: Barna Béla
Párizs kilátóhegyei: Montmartre és Montparnasse címmel jelent meg jelen írás első változata a Turista Magazin 2011 februári számában.
