A Kárpátok hegyvidékét a Balkán-hegységtől a Duna felsőszakasz-jellegű, fantasztikus áttöréses völgyszakasza választja el. Az Al-Dunának is nevezett, csodás szépségű, közel 150 kilométer hosszú folyószakasz a szerbiai Galambóc váránál kezdődik, mely vár már önmagában is megér egy kirándulást. 

Bástya a Dunában Galambóc – Fotó: Barna Béla

Galambóc (szerbül Golubac) vára a délvidéki, az al-dunai várak közül talán a legjobb állapotban megmaradt, de mindenképpen a legmonumentálisabb erődítmény. Szépségét és különlegességét fokozza, hogy a vár falai az egyik oldalon a Dunába nyúlnak: a vízben álló bástyák nagyon hangulatosak, ezek a Duna duzzasztása óta állnak a vízben.

Galambóc – Fotó: Barna Béla

A másik oldalon a hegyre futnak fel a várfalak, szóval aki az ormon ülő várakat kedveli, az Galambócon megtalálja a számítását. Sőt, gyönyörű fekvése ellenére megközelítése is egyszerű, ugyanis a parti főutat keresztülvezették a várkapukon, így akár könnyedén megközelíthetjük akár kiránduló busszal is, s máris kezdhetjük a várnézést.

Galambóci hangulat – Fotó: Barna Béla

Galambóc várának korai történetéről azt kell tudni, hogy az 1200-as években a szerbek építették Galambócot, ám mivel a vár stratégiailag olyan jelentős helyen, a Magyar Királyság déli határainál volt, a várért és környékéért gyakran háborúztak egymással bizánciak és bolgárok, magyarok meg szerbek meg törökök. Ha ránézünk történelmi térképekre, akkor azt látjuk, hogy a Duna jobb partján fekvő Galambóc közigazgatásilag a XI. századi térképeken a Bizánci Császársághoz, a XIII. századi térképeken a Kucsói bánsághoz, majd később a Macsói bánsághoz tartozott.

Galambóc helyzete a mai Szerbián belül

A határvidéken fekvő Galambócot 1334-ben Károly Róbert magyar király hódította meg, ő tette az al-dunai török elleni végvári láncolat részévé. A vár török kézre először 1391-ben került, de a magyarok (Perényi Péter) gyorsan visszaszerezték. Innentől hol török, hol szerb, hol magyar kézen volt a vár. A sokféle birtoklástörténetből talán leginkább a Zsigmond király-féle ostromot szokták kiemelni. Ez úgy kezdődött, hogy a szerb kézen lévő várat, Zsigmond király 1427-ben szerződéssel megszerezte, ám a szerb várkapitány furmányos módon 12 ezer aranyért eladta a töröknek Galambócot.

Galambóc masszív kőtornyai – Fotó: Barna Béla

Zsigmond erre válaszul 1428 tavaszán ostromolni kezdte Galambócot: a 20 ezer fős gyalogos csapat vezetője a temesi ispán, Rozgonyi István volt. Az ostromlókat segítette még 200 olasz tüzér, egy havasalföldi román segédcsapat és Czarny Zawis a parancsnoksága alatt egy lengyel-litván lovascsapat is. Czarny Zawis-ra a várban egy forrás és annak emléktáblája emlékezet.

Czarny Zawis emléktáblája – Fotó: Barna Béla

Az ostromnak azonban a török felmentő sereg (Murád szultán vezetésével) megérkezése véget vetett, Zsigmond király pedig csak nagy nehézségekkel, egyes források szerint, Szentgyörgyi Cecíliának (1398-1434, Rozgonyi István feleségének) a segítségével tudott megmenekülni.

Bástya a Duna vizében – Fotó: Barna Béla

Az ostromnak és a harcban férje oldalán bátran résztvevő Szentgyörgyi Cecíliának (Cicelle) Arany János 1852-ben írott Rozgonyiné című balladája állított emléket: „Hová, hová, édes férjem?/ Megyek a csatába:/ Galambócon vár a török,/ Ne várjon hiába”. (…) Híre futott a csatának/ Széjjel az országban./ Egy árva szó sem beszéli/ Zsigmond győzedelmét;/ Mind a világ, széles világ/ Rozgonyi Cicellét”.

A nő hősiességéért Zsigmond király 1430-ban három Tolna megyei falut adott a Rozgonyi családnak örök adományképpen.

Galambóc a Dunánál – Fotó: Barna Béla

A királyt megmentő és gályán vitézkedő Rozgonyi Cicelle alakja és hőstette azonban többek szerint valószínűsíthetően csak romantikus költői kitaláció. Az igazságot nem e hasábokon fogjuk eldönteni, de azt is meg kell említeni, hogy más források szerint maga Rozgonyi csónakon átvitte a Dunán a királyt. Ezt a menekülést a lengyelek-litvánok fedezték, akik mind egy szálig Galambóc falai alatt pusztultak el.

Galambóc sziklája kelet felől – Fotó: Barna Béla

Harminc évvel később, 1458-ban Mátyás serege próbálta ostromolni Galambócot, de csak Kinizsi Pálnak sikerült elfoglalnia 1481-ben. Igaz rövid ideig, mert nemsokára ismét a törököké lett, immáron több évszázadra: az önálló Szerbia létrejöttéig (1878-ig) török kézen maradt (a vár török neve Gögerdsinlik volt).

Galambóc a főút mellett – Fotó: Barna Béla

Várszakértők szerint a vár az elrendezése szerint alsó és felső, valamint külső várra osztható. Főbejárata a vár nyugati oldalán található, mely előtt egy sziklába vágott száraz árok vezet el. Kilenc kőből épített tornya van, melyek közül az öt belső torony a vár régebbi építési szakaszához, míg a külső várban található négy torony a vár újabb korszakához tartozik. A belső vár felső részén van a vár legerősebb tornya, a Sesir-torony.

Kilátás a Dunára Galambóc várából – Fotó: Barna Béla

A tornyok némelyikébe egyébként fel lehet mászni, ahonnan egyszerűen Pazar a kilátás a Dunára. Felfelé mászáskor mindazonáltal érdemes vigyázni, a várfalak romjai között, a kövek környékén meglapuló viperák marásából minden évben előfordulnak balesetek!

Galambóc helyzete a Vaskapu környékén -Kartográfiai Vállalat 1977

Galambóc vára egyébként már az 1974-ben alapított Vaskapu Nemzeti Park (más néven Derdap Nemzeti Park (Национални парк Ђердап – Nacionalni park Đerdap) része, mely összesen 68 ezer hektáros területet foglal magában a Duna mentén. A Nemzeti Park bejárati üdvözlő táblája Galambóc vára előtt üdvözöl bennünket.

Kép és szöveg: Barna Béla

Budapesttől Galambóc 489 kilométerre fekszik: az út nagy része (438 kilométer) autópálya Budapesttől Belgrádon túlig. A területről sajnos mindezidáig még nem jelent meg jó minőségű és részletes turistatérkép, de ide kattintva egy vázlatos jó térképet megnézhetünk. Galambóc vára a falutól több mint 4 kilométerre, az Al-Duna bejáratánál áll. A várról írásom első változata 2012-ben jelent meg a HTM magazinban.

Végezetül álljon itt még pár hangulatkép Galambócról:

Galambóc – Fotó: Barna Béla

Virágok a várfalon – Fotó: Barna Béla

Volt tanítványaimmal és barátaimmal a várban 2009. május 2-án

Galambóci hangulat – Fotó: Barna Béla