Új-Zéland első nemzeti parkja, a Tongariro Nemzeti Park. Középpontjában helyezkedik el a három nagy híres vulkán: a Tongariro, a Ruapehu és a Ngauruhoe. Utóbbi a Végzet-hegye is a Gyűrűk urában, maga a környék pedig Mordor. És a nemzeti parkon áthaladó egynapos túra, a Tongariro Alpine Crossing a világ legszebb túráinak egyike.
Új-Zéland Északi-szigetének közepén, a Taupo-tótól délre vulkánok egy csoportja emelkedik: ezek minden tagjához színes maori mítoszok fűződnek; számos maori vallási helyszín található itt. A környéken élő népek egyébként a hegyüregekben rejtették el halottaikat, ezért a hegyeket ügynevezett tapu övezte. Illetve sok itteni hegy a maorik hite szerint egykor istenek és harcosok voltak, ezért is sok hegycsúcs szent hely (maori nyelven tapu).
És akkor álljunk is itt meg egy pillanatra, ugyanis felmerül a kérdés, hogy a magyar „tabu” szónak van-e ehhez köze? Nos, igen, ez a szavunk a polinéz kultúrából, a tongai és a maori nyelv ‘tapu‘ szavából ered, amely kultikus tilalmat, szentséget jelent, és James Cook kapitány 1771-es útja után terjedt el Európában, majd a magyar nyelvben is átvettük az angol taboo nyomán.
Horonuku Te Heuheu Tukino törzsfőnök és a nemzeti park alapítása
Ennek a tabunak nagy jelentősége volt egyébként abban, hogy védett nemzeti park lett a terület: ugyanis a gyarmati hatóságoknak 1887-ben sikerült rábírni Horonuku Te Heuheu Tukino (1821–1888) törzsfőnököt, a Taupo-tó mellett élő ngati-tuwharetoa (Ngāti Tūwharetoa) nép főnökét és más törzsfőnököket, hogy ajánlják fel a hegyeket nemzeti park létesítésére, mivelhogy a szent helyek védelmét így lehet legjobban biztosítani a telepesekkel szemben. A terv bevált, Horonuku törzsfőnök 1887-ben Ruapehu, Tongariro és Ngauruhoe hegyeit ajándékozta a Tongariro Nemzeti Park létrehozásához. Ilyen előzmények után fogadta el Új-Zéland parlamentje 1894-ben az ország első nemzeti parkjáról, a Tongariro Nemzeti Parkról szóló törvényt.
Túrázók a Tongariro Nemzeti Parkban (2018) – Fotó: shutterstock
A park területét az évek során újabb területekkel toldották meg, jelenleg 752 km² területet foglal el. 1993-ban ez lett az első olyan UNESCO világörökségi helyszín, amely azért kapta a megtisztelő címet, mert kultúrtájakat és természeti tájakat egyaránt tartalmaz. Középpontjában helyezkedik el a három nagy vulkán: a Tongariro, a Ngauruhoe és a Ruapehu. Vegyük most sorra ezeket.
Mt. Tongariro (1967 m)
Északról, Taupo felől jövet először az 1967 m magas Tongariro tűnik elénk. A Tongariro egy csodálatos, az utóbbi 275000 év kitörései folytán kialakult kúpok és kráterek alkotta komplexum: elvileg legalább 12 kúpból áll.
Érdekesség, hogy a Ngauruhoe, bár gyakran különálló hegynek tekintik, geológiailag tulajdonképpen a Tongariro kúpja. A Tongariro tehát nem szabályos vulkáni kúp, mivel több idősebb és fiatalabb kitörés kráteréből áll. A krátermező legmagasabb pontja a nyugati kráter (West Crater) teteje, a Mt. Tongariro (1967 m). Az egyik utolsó vulkáni tevékenységet az északkeleti oldalon fekvő, 1739 m magas Te Māri-kráternél figyelték meg, az 1800-as évek második felében itt több heves explózió történt. A Te Māri kráterek egyébként 2012-ben törtek ki, 1897 óta először. A Te Māri-vulkán 100 év szunnyadás után 2012. augusztus 6-án éjfél előtt egy perccel, a tél kellős közepén „felrobbant” egy freatikus − vagy talán freatomagmás − kitörés során (erről Németh Károly vulkanológus írt cikket, Ha egy vándorló vulkán megmoccan címmel az Élet és Tudomány 2012/34. számában!). A kitörés csupán néhány percig tartott, három torlóárat indítva és hatalmas bombazáporral beterítve a turistaösvényt. Másnap kiderült, hogy az ösvényen nem volt olyan szakasz 3 kilométer hosszan, hogy ne lett volna azon egy focilabda méretű vulkáni bomba.
Kitörés a Te Māri kráterben, Tongariroban, 2012. november 21-én, a GeoNet Te Maari kráter webkamerájának felvétele (GNS Science)
Egyébként egy 6 km magas hamufelhő hamut rakott le a környező területre, különösen a vulkántól keletre. A hamufelhő négy óra alatt 250 km-t tett meg. A Tongariro-hegy Te Māri-krátere november 21-én 13:20-kor ismét kitört, 4000 méter magas hamufelhőt lövellve a levegőbe. Erről webkamera kép is készült.
A kráter északi oldalán több fiatal lávaár ereszkedik alá Okahukura Bush felé. Az északi kráter (North Crater) északi oldalán, a Ketetahi nevű helyen fumarolák (kigőzölgések) működnek, és hévforrás fakad. A krátermező délkeleti részén a Vörös-kráter (Red Crater) tekinthető aktívnak, ennek 1855-ben volt legutolsó kitörése, más források szerint a Vörös kráter utoljára 1926-ban tört ki.
A híres türkizkék Emerald Lakes – Fotó: Sienna Jones, shutterstock
A régebbi kráterek alját tavak töltik ki, vannak kék, vörös és sárga színűek (Blue Lake, Emerald Lakes). A központi kráterben, 1725 méter magasan szépen csillogó Kék-tavat (Blue Lake) egyébként a környéket 1750-ben felderítő törzsfőnök fiáról Te Rangihiroa Tükrének is nevezik.
Apropó: a Tongariro név egyébként maori szóösszetétel, amelyet talán így lehetne fordítani: „elfújta a déli szél”. És ha már említettük az elején a színes maori mítoszokat, szóljunk arról, hogy a maori legendák szerint a hegy nagy harcok tanúja: két nagy vulkán, Tongariro és Taranaki harcolt itt a Ruapehu vulkán szerelméért, a Whanganui folyó medre pedig akkor jött létra, amikor a vesztes Taranaki elvonszolta magát nyugat felé.
Mt. Ngauruhoe (2287 m)
A Ngauruhoe (Ngāuruhoe) andezit vulkánja a legszabályosabb vulkáni kúp, ami egyben fiatalságáról is árulkodik: először körülbelül 2500 évvel ezelőtt tört ki. Voltaképpen a Tongariro-krátermező legdélibb tagja, csupán egy nyereg választja el a szorosabban összetartozó fő krátercsoporttól. Tehát bár gyakran különálló hegynek tekintik, geológiailag a Tongariro-hegy másodlagos kúpja.
A Ngauruhoe-hegy kitörés közben. Fényképezte: William A. Price, 1909. március 29. – Forrás: Alexander Turnbull Library, Wellington, New Zealand
A Ngauruhoe a legaktívabb új-zélandi tűzhányó, vulcanoi-jellegű kitörései között legfeljebb néhány esztendő telik el. A gyakori kitörések állandóan változtatják a kúp magasságát. Nemcsak vulkáni por és lapilli száll ki a kráterből, hanem néha izzó lávafolyamokat is ereget. Amióta az európaiak megfigyelés alatt tartják, 1954-ben volt az egyik legnagyobb kitörése. Kirobanással kezdődött, majd az anyagszórást a kúp nyugati oldalán lávafolyás követte. Mintegy 5 km³ láva ömlött a felszínre, és alaposan átformálta a hegy külsejét.
Természetesen Harangi Szabolcs vulkanológus is ír kiváló könyvében (Vulkánok, GeoLitera, 2015) az új-zélandi Ngauruhoe vulkánról, idézem:
„A legnevezetesebb vulkáni kitörés 1975. február 19-én történt, pont akkor, amikor a francia atombomba robbantás kísérletek zajlottak a Csendes-óceán Mururoa szigetén. Ezek az atombomba kísérletek hatalmas politikai ellenállásba ütköztek, és egyesek szerint a vulkáni kitörés is egy volt a tiltakozások sorában. Ez az utolsó, erőteljes kitörés egy 11 hónap hosszú vulkáni működést zárt le. Mintegy másfél órás gőz- és hamukitörések után 9 ágyúlövés-szerű robbanás történt a vulkán csúcsi kráterében. Minden egyes robbanás látható légköri nyomáshullámot gerjesztett, ami megelőzte a kitörő sűrű hamufelhőt. A légköri nyomáshullám frontja mögött egy fehér kondenzációs felhő alakult ki. A kitörési felhő milliméternél kisebb vulkáni hamuszemcsék, nagynyomású gázok és tömör andezit blokkok sűrű keverékéből állt. Az andezit blokkok ívelt pályán repültek ki a kürtőből, és a közel 1 m-es kőzetdarabok 2-3 km távolságba is eljutottak! Ezek között 15×27 m nagyságú, 3 tonna tömegű is volt! A vulkáni hamu 3-4 cm vastagságban halmozódott fel a kürtő közelében. A túlsúlyos kitörési felhő kezdetben nem tudott magasba emelkedni, és a vulkán oldalán izzó vulkáni törmelékekből álló lavinák zúdultak le”.
S ha már vulkanológust idéztem, említsük meg, hogy a területet kutatja egy magyar geológus, Kósik Szabolcs is, aki 2010-ben végzett geológusként az ELTÉ-n, majd tudományos fokozatot (PhD, Earth Science, 2018, Massey University) már itt szerzett Új-Zélandon, kutatásának középpontjában pedig az északi sziget áll: a Taupo Vulkáni Terület (Taupo Volcanic Zone) kis térfogatú vulkanizmusa.
Visszatérve a vulkánhoz, a történelmi időkben szinte folyamatosan aktív tűzhányó a 20. században 45 alkalommal működött, utoljára 1977-ben. A Ngauruhoe egy rétegvulkán az ország legaktívabb vulkánja, amely arról is híres, hogy a Gyűrűk ura trilógiában a Végzet hegyeként szerepelt.
A Ngauruhoe csúcsa egyébként szent helynek számít, ezért 2017 óta fel se mászhat rá senki. Illetve a Természetvédelmi Minisztérium (Department of Conservation, Te Papa Atawhai) arra kéri a hegymászókat, hogy ne másszák meg a hegyet, a tapu (szent) jellege iránti tiszteletből. A Ngauruhoe-hegy megmászása mellékútként a fő átkelőhelyről már nem engedélyezett (a helyi iwi kérésére), és az útburkolati jeleket is eltávolították.
A helyi maori hagyományok szerint a vulkánt Ngatoro-i-rangi, a helyi maori iwi, Ngāti Tūwharetoa őse kapta. Ngatoro-i-rangi vulkáni tüzet hívott szülőhazájából, Hawaikiból. A Hawaiki a polinéz mitológiában és hagyományokban egy mitikus anyaföld, amolyan őshaza, ahonnan a polinéz népek származnak, s nemcsak a Hawaii-szigetek neve, hanem egy közös eredetű hely, ami a maori, szamoai és más polinéz kultúrákban is megjelenik, jelképezve az eredetet és a túlvilágot.
Előtérben a Kék-tó és a Tongariro-hegy, háttérben a Ngauruhoe-hegy és a Ruapehu-hegy – Fotó: Iryna Shpulak, shutterstock
A Ngauruhoe hegy első feljegyzett európai megmászását John Carne Bidwill (1815-1853) végezte 1839 márciusában, északnyugat felől. Bidwill egyébként angol botanikus volt, aki Új-Zéland és Ausztrália növényvilágát dokumentálta.
Mt. Ruapehu (2797 m)
A vulkáncsoport harmadik, legdélebben magasodó tagját, a Ruapehu vulkánt egy 15 km széles, mély nyereg választja el a Ngauruhoétől. A Ruapehu név maori nyelven azt jelenti: „zajgödör” vagy „robbanó gödör”. A Ruapehu az Északi-sziget legmagasabb hegye (Tahurangi, 2797 m). Társaihoz képest viszonylag idős, de még mindig aktív tűzhányó. Hatalmas kúpját az előzőekhez hasonlóan fehér kristályokkal pettyezett sötétszürke vagy fekete andezitláva, andezittufa, kisebb részben bazalt rétegei építik fel. Oldalát az idők során mély eróziós völgyek, ún. barrankók szabdalták fel.
A pleisztocén eljegesedések idején a vulkán tetejét 1200-1500 méteres magasságon felül jégtakaró borította. Jelenleg csak kisebb gleccsermaradványok fekszenek a 3 km hosszanti átmérőjű, ovális alakú hegytetőn. A jégmezők között helyezkedik el a mintegy 500 m átmérőjű kráter, a Crater Lake, melyet víz tölt ki. A tó vize zöldes színű, erősen savas, és alulról a vulkán melege fűti. Emiatt csak nagy ritkán fagy be, erre eddig 1886-ban és 1926-ban volt példa. A vulkáni aktivitás a tó vizét több esetben forráspontig hevítette fel. A Kráter-tó fölös vize kelet felé a Whangeahu-gleccser jégalagútján át talál levezetést, majd a délre forduló Whangeaehu Rivert táplálja.
A Ruapehu kitörései ritkábbak, mint a Ngauruhoéé. Az utóbbi idők legjelentősebb működése 1945-ben volt. A központi kráterben először lávaömlés kezdődött, mely kiszorította a vizet. Utána hatalmas explózió következett, a levegőbe szórt anyag egészen Wellingtonig elszállt. A kirobbanás helyén 300 m mély üreg keletkezett, amely a következő években megtelt vízzel. 1953 karácsony estéjén a csordultig telt tó vize kinyomta a kráter laza anyagú falát, és az áradat a Whangaehu-folyóba zúdult. A víz nagy tömegű laza anyagot sodort magával, és iszapárként (szaknyelven: lahar) óriási pusztítást végzett a völgyben. Többek között elsodorta a Wellington-Auckland vasútvonal hídját. Pár perccel később robogva közeledett az éjszakai expresszvonat, és az egész szerelvény a szakadék alján tomboló áradatba zuhant. A tragédia 151 áldozatot követelt.
A Ruapehu manapság egy olyan hegy, amely a síelés szerelmeseit hozza lázba: Új-Zéland legnagyobb sípályái közül kettőt is magáénak tudhat: ezek a Whakapapa és a Turoa. A Whakapapa síterepen az Everest egyik első megmászója az új-zélandi születésű Sir Edmund Hillary nyitotta meg a libegőt 1954. augusztus 1-jén.
A park felügyelőségének központja a nyugati lejtőkre épült Whakapapa Village-ben van. Az üdülőfaluban áll a híres Chateau Tongariro, egy impozáns külsejű luxushotel, mely még 1913-ban épült. Az épület 1100 m magasságban áll, és innen autóút vezet tovább 1600 m magasságig a Ruapehu északi oldalában létesített Iwikau Village-be. Iwikauban több tucat menedékházat, számos síliftet létesítettek a különféle sportklubok. Téli sportközpont született még a hegy délnyugati lejtőin (Turoa Village) és a keleti oldalán (Tukino Village) is. Ha síelni nem szeretnénk, de a felülmúlhatatlan kilátást élvezni igen, akkor lehetőségünk van libegőzni.
A Tongariro Alpine Crossing vázlata
A Tongariro alpesi átkelés (Tongariro Alpine Crossing)
A három aktív vulkán (Tongariro, Ngauruhoe, Ruapehu) ismertetése után pedig nézzük meg azt, hogy ismerhetik meg a tájat legjobban a gyalogtúrázók (tramperek). Nos, a nemzeti park egyik népszerű, egynapos túrára lehetőséget kínáló túraösvénye a Tongariro Alpine Crossing nevű, 19,4 kilométeres út, amely a Tongariro vulkanikus hegyvidékén kanyarog át.
Peter Turner, a National Geographic Új-Zéland kötetének szerzője szerint ez a túraút „valószínűleg a világ legszebb túráinak egyike”, de Sarah Baxter, az 500 történelmi túra a Föld körül című könyvében szintén hasonlóképpen vélekedik: „Ez a 19 kilométeres, egyirányú útvonal állítólag a világ legjobb egynapos túrája”. Induljunk hát el rajta.
Az ösvény a Mangatepopo Road végén lévő Mangatepopo autóparkolótól indul. A parkoló az 1225 m magas Pukeonake keleti oldalán van, tehát 1120 m (3670 láb) magasról indul a túra. Először átvág az út egy zsombékos fűvel benőtt pusztaságon a Mangatepopo menedékházhoz.
Innen az azonos nevű patak völgyében kihűlt lávafolyamokat keresztezünk. Egyórás séta után letérhetünk a Soda-források (Soda Springs) felé (10 perces kitérő). Innen egyórás tikkasztó mászás következik a vulkanikus sziklákon, majd elérhetjük a hegytetőt, ahonnan mesés kilátás nyílik a völgyre.
Innen, mint említettük, 2017 óta már nem mehetünk fel a Mount Ngauruhoe tetejére, hanem a hegy északi oldalában kapaszkodunk fel az 1700 m magasan lévő déli kráterhez (South Crater). A déli-kráterig tartó két kilométeres rész kicsit lassabb, itt kell megmászni a meredek Ördöglépcsőt.
A Mount Ngauruhoe és a Red Crater
A déli kráter után az út a két hegycsúcs közé ér, és egyre meredekebbé válik. Az uralkodó nyugati szelek gyakran már nagyon hidegek ebben a magasságban, a talaj még nyáron is sokszor jeges. Az ösvény a Déli-krátert egy körülbelül 700 méteres széles, sík területen keresztezi, ahonnan dél felé nézve a Ngauruhoe-hegyre nyílik fantasztikus kilátás. Az útvonal legmagasabb pontja az 1868 méteres Vörös-kráter (Red Crater). Ennek tetejéről tárul a túrázó elé az egyik legszebb, feledhetetlen kiláttás. Innen laza szerkezetű vulkáni kőzeteken át ereszkedünk alá a Smaragd-tavakhoz (Emerald Lakes). A csillogó, gőzölgő tavaknál akár ebédelni is megállhatunk, a túra nehezebb részén már túl vagyunk, a végéig viszont még 3 és fél órát kell gyalogolnunk.
A kirándulás a központi kráter sivatagos aljzatán, majd a túlsó perem után a széles Kék-tó (Blue Lake) felé vezet tovább. Innen aztán már csak lefelé kell ereszkedni a hegyek árnyékában. Előbb mohák, cserjék, majd csenevész bokrok is feltűnnek. Pihentető séta vár ránk a lejtős kanyarokban, szemben a távoli Rotorua-tó, valamint elnyúló alföldi táj látszik.
A túraút részlete a központi kráteren át
Az utolsó néhány kilométeren a Ketetahi-menedékház felé gyönyörű kilátással tárult elénk a Taupo-tó. Hirtelen váltással szerpentinre érünk, amely a Ketetahi menedékházhoz visz, itt lehet pihenni és beszélgetni. Újabb 20 percnyi séta után gomolygó gőzfelhők tűnnek fel. Ezek már a Ketetahi hévforrások (Ketetahi Hot Springs), amelyek sajnos, nem látogathatóak. A Ketetahi hőforrásokhoz, amelyek körülbelül 10 percre találhatók a Ketetahi kunyhótól, nem léphetünk be, mert a források a helyi iwi Ngāti Tuwharetoa tulajdonában lévő 38 hektáros magánterületen találhatók, amely soha nem volt része a Tongariro Nemzeti Parknak. A források területe veszélyes, és egy személy súlyosan megégett 2007-ben, amikor belépett a lezárt területre.
Később, ahogy az út folyamatosan ereszkedik, egyre-másra tűnnek fel nagyobb növények is, míg végül elérjük az erdőhatárt, ami igazi felfrissülés a sivatagi táj után. Az ösvény innentől egy csörgedező kis patak medrében, vízesések mellett halad, míg végül a Ketetahi parkolónál kiér az erdőből.
A túra az SH46-os útnál ér véget, ahová (és ahonnan) a helyi szállodák mindegyike vállal transzportot.
***
A túra teljes hossza 19,4 km (12,1 mérföld), 800 méteres szintemelkedéssel. A Mangatepopo magasabban van (1120 m), mint a Ketetahi (760 m), ezért kevesebb mászást igényel. Az átkelés jó időben körülbelül hét-nyolc órát vesz igénybe folyamatos gyaloglással.
2007-ig az átkelőhelyet csak simán Tongariro Átkelőnek (Tongariro Crossing) nevezték, de ezt Tongariro Alpesi Átkelőre (Tongariro Alpine Crossing) változtatták, hogy hangsúlyozzák a terep szélsőséges időjárását. Az átkelőhely szinte teljes hossza vulkanikus terepen halad, növényzet nélkül, és teljes mértékben ki van téve az időjárásnak. A Természetvédelmi Minisztérium aggódott amiatt, hogy a túrázók nincsenek felkészülve az esetleges körülményekre, és a névváltoztatást azért vezette be, hogy figyelmeztesse a sok rosszul felszerelt látogatót a lehetséges veszélyekre.
A túraútvonalon nincs garantált ivóvíz-hozzáférés: a környékbeli források gyakran tűzforróak, ásványi anyagokkal és a vulkáni tevékenységből származó oldott fémekkel szennyezettek, a környék legtöbb természetes vize ihatatlan. Belépő nincs, de mivel ez nem egy körtúra, meg kell venni a jegyet a transzferbuszra, ami visszavisz a kocsihoz. A jegy ára 15 ezer forintnak megfelelő új-zélandi dollár nyári csúcsidényben.
Barna Béla
