Például arról, hogy bizony bele sem gondolunk, hogy szegény ókori görögök mennyire nehéz helyzetben voltak, ha hedonizálni akartak. Nem ülhettek be például egy kávéra, nem szívhattak el hozzá egy cigarettát, a gyroszhoz nem volt paradicsom meg krumpli sem, de még ouzót sem ihattak, az ókorban nem létezett ugyanis égetett szeszes ital. Létezett azonban mézes bor, így a tengeri fürdőzés után bementünk egy szupermarketbe, ahol vettünk másfél liter görög bort, mellé mézet, s vettünk persze nagy szemű görög szőlőt is.
Úgy éreztük hát, hogy tudjuk rá a választ, hogy „Miben is áll a jó élet és hogyan tehetünk rá szert. S láttuk azt, hogy a városban többen is tudták a kérdésre a választ, hiszen Nafpaktoszban (görögül Ναύπακτος, latinul Naupactus vagy Naupactos, olaszul pedig Lèpanto) sétálva láttunk kávézókban férfiakat, akik kezükben a kombolojjal lassan engedik maguk mellett elhaladni a világot – de nemcsak idős szakállas, hanem fiatal görög srácokat is. És furcsa volt, hogy fiatal trendi görög plázacicák beültek egy kávéházba, ahol a tavli nevű korongtologatós társasjátékot játszották egymással, időtlen nyugalommal.
Az egykor a velenceiek által Lepantónak nevezett Nafpaktosz a görög szárazföld egyik legcsodálatosabb tengerparti városa
De miért pont Nafpaktosz? Nos, a Marco Polo (Mairs Geographischer Verlag) útikönyvben egy Klaus Bötig nevű német szerző azt a mondatot találta leírni, hogy „Az egykor a velenceiek által Lepantónak nevezett Nafpaktosz a görög szárazföld egyik legcsodálatosabb tengerparti városa”. Ennek a mondatnak a hatására mentünk el a 18 ezer lakosú kisvárosba, Nafpaktoszba.
Mint már említettem fürödtünk egyet a tengerben, hedonizáltunk, s megtaláltuk a választ arra a kérdésre, hogy „Miben is áll a jó élet és hogyan tehetünk rá szert”. Ehhez kiegészítésül nem rossz dolog ismereteket szerezni, tudást szerezni a világról, hogy hogyan működik.
Nafpaktoszban sem működött persze mindig ilyen tökéletesen a világ, volt például itt egy háború, jobban mondva egy csata. Nafpaktosz a történelembe a lepantói tengeri ütközet révén került be, amely 1571-ben zajlott. A törökök egy évvel korábban megszállták az akkoriban Velencéhez tartozó Ciprus jelentős területeit. Erre Velence szövetséget kötött a pápával és II. Fülöp spanyol királlyal. Felszereltek egy több mint 200 hadihajóból álló flottát, amely azonban későn futott ki ahhoz, hogy Ciprust még megmenthesse. A keresztény flotta 1571. október 7-én viszont megütközött a Nafpaktosz előtt horgonyzó török flottával és négyórás csatában szinte teljesen megsemmisítette azt.
A csatában több mint negyvenezer ember vesztette életét, és több száz hajó süllyedt el. Az egyesült keresztény seregeket, azaz a Szent Liga hajóhadát egyébként a regensburgi származású Don Juan d’Austria hadvezér vezette, aki a következőket mondotta a tengerészeknek: „Tegyétek, ami dolgotok, akár meghaltok, akár győzedelmeskedtek: a részetek dicsőség és halhatatlanság lesz!”
A csata világirodalmi vonatkozása, hogy Miguel de Cervantes (1547-1616) spanyol író, a Don Quijote szerzője a Marquesa nevű gálya katonájaként vett részt a lepantói csatában és ekkor vesztette el bal kezét. Cervantes nagyon büszke volt erre, innen kapta ragadványnevét: el Manco de Lepanto (Lepanto rokkantja).
Az egykori Lepanto, a mai Nafpaktosz kis kikötői medencéjét ma is velencei falak őrzik, itt emeltek Cervantesnek egy szobrot; mögötte rengeteg emléktábla, spanyolul, horvátul, olaszul, németül, mind lefotóztam, s csináltam olyan fotót is, hogy a spanyol író integet egy másik bronzszobornak, a mólóbástya tetején álló görög szabadságharcosnak.
A hangulatos ódon kikötőn kívül is van még látnivaló Nafpaktoszban, a város fölött például egy velencei erőd emelkedik, ide szintén felmentünk, csináltunk panorámaképeket, át lehetett látni a Peloponészoszi-félsziget hegyeire, de látszott az erődből az antirioi hatalmas tengeri híd is.
Szép hely Nafpaktosz, megérte eljönni, igaza volt a német bédekker szerzőnek, hogy Nafpaktosz a görög szárazföld egyik legcsodálatosabb tengerparti városa, amit csak nehezen hagytunk ott, de várt ránk még egy alkonyi tengeri fürdőzés a várostól keletre fekvő Agiosz Szpiridon falucskában, illetve meg akartuk nézni közelről az antirioi hatalmas tengeri hidat is.
Rio és Antirio (más írásmód szerint Rion és Andirion) között ugyanis a Korinthoszi-öböl 2 km keskeny csatornává szűkül. E két hely a görög szárazföld és a Peloponészoszi-félsziget között mindig is jelentős volt, itt lehetett az öböl hajóforgalmát a legjobba ellenőrizni. A XV. században török megbízatásra a velenceiek építették fel Riónál a Morea nevű kis erődöt, vele szemben Antiriónál a Rumeli várat. Nos, nem ezt indultunk megnézni de ha már ottjártunk, útba ejtettük. Az igazi célunk az erőd fölé emelkedő, szédítően nagy, 2880 méter hosszú tengeri híd megcsodálása volt.
A Korinthoszi-öböl két partját összekötő hidat 2004. augusztus 7-én avatták fel, egy héttel a 2004-es Athéni Nyári Olimpiai Játékok megnyitója előtt. A hídról egyébként a HVG tévesen írta annak idején, hogy korinthoszi, hiszen Korinthosz város pontosan 126 kilométer innen. Miután lefotóztam a szépséges tengeri hidat az épp felújítás alatt álló erőddel, a régi kompkikötőben bekaptunk egy sajtos-sonkás tripitát, majd elkocsikáztunk egy alkonyi tengeri fürdőzésre a várostól keletre fekvő Agiosz Szpiridonba, hiszen már tudtuk, hogy „Miben is áll a jó élet és hogyan tehetünk rá szert”.
Kép és szöveg: Barna Béla