Elefántozás, kajakozás, kerékpározás Laoszban

Laosz egyik legkedvesebb kisvárosa Luang Prabang az UNESCO világörökség része, ám nem csak a kultúra, hanem a különböző szabadban végzett aktivitások szerelmeseinek is érdemes felkeresni a várost. A közeli Khan folyó vidékén megnézhetünk egy vízesést (Tad Sae-vízesés), utazhatunk elefántháton, bringzhatunk és persze kajakozhatunk is a kellemes folyón. 

Luang Prabang városa a laoszi birodalom első, történelmi fővárosa, a hagyományos laoszi kultúra és a buddhizmus központja, 1975-ig itt lakott a királyi család is. 1995-ben a várost a világörökség részévé nyilvánították. Miután megnéztük a város minden kultúrhistóriai jelentőségű épületét, fedezzük fel a környéket is.

Erre legalkalmasabb a várostól keletre fekvő térség, ahol bringázhatunk, ülhetünk elefántháton, megnézhetünk egy vízesést, majd egy jó kis folyón kajakozhatunk is egyet. Menjünk is sorba.

Luang Prabang központjából délkeleti irányba induljunk el a biciklivel, a Wat Phol Phao mellett menjünk kifelé a városból. Többször megjártam ezt az utat már, volt úgy hogy benéztem egy szövőműhelybe (Phanom Handicraft Center – Ban Pha Nom-ban), de láttam itt a környéken kommunista falugyűlést is.

A műút egyébként a folyótól (Nam Khan) délre vezet és hamarosan elérkezünk a Khan folyó partja felett, a bozótban megbújó Henri Mouhot (1826-1861) sírjához.

Ő volt az a francia kutató, aki felfedezte Angkor Wat-ot Kambodzsában, és elefántháton utazott onnan Luang Prabangba, ahol 1861-ben, 35 évesen meghalt maláriában. Nézzük röviden kalandos életét. Henri Mouhot 1826. május 15-én született a svájci határnál fekvő francia kisvárosban, Montbéliard-ben, melyet 18 évesen hagyott el és Oroszországba, Szentpétervárra költözött ahol franciát és görögöt tanított a katonai akadémián. Nem mellékesen itt megtanult oroszul és lengyelül is, illetve itt tanult meg fotózni, tulajdonképpen dagerrotípiát. Tíz év oroszországi tartózkodás után, 1854-ben elköltözött haza. Rövid otthon-tartózkodást követően testvérével (Charles) Európában utazgatott (Belgiumban, Észak-Olaszországban és Németországban). 1856-ban Angliába ment, ahol elkötelezte magát a természettudományoknak. Ugyancsak Angliában, 1854-ben elvette feleségül Anna Parkot (1811-1894, a világhírű skót felfedező, Mungo Park unokáját), majd 1856-ban együtt Jersey szigetére költöztek.

Mouhot fedezte fel Angkor Wat-ot Kambodzsában, és elefántháton utazott onnan Luang Prabangba, ahol 1861-ben, 35 évesen meghalt maláriában

Mouhot 1857-ben elolvasta Sir James Bowring könyvét („A Sziámi Királyság népei”), s elhatározta, hogy elutazik Indokínába zoológiai és botanikai expedícióra. Henri Mouhot skót feleségének, Annának a közbenjárására jelentős anyagi támogatást nyújtott a brit Royal Geographic Society. (Egyes helyeken lehet arról is olvasni, hogy a felesége megcsalta a helyi patikussal, s ezért utazott el, sőt valahol még azt is láttam leírva, hogy „a csalfa feleség odahaza bánatában és szégyenében megmérgezte magát, a derék felszarvazott Henri Mouhot felfedezett egy letűnt kultúrát, ezzel bevonult a kultúrtörténelem halhatatlanjai közé”.

Hogy mi volt a háttérben nem tudjuk, de az biztos hogy Mouhot 1858. április 27-én kihajózott Londonból és négy hónapa alatt Szingapúr érintésével Kambodzsába utazott. Ekkor csak két hónapot töltött Kambodzsában, de 1860-ban visszatért és ekkor már részletesen leírta Angor Watot és néhány kisebb templomot. Ekkor beutazta Kambodzsa és Laosz európai ember által addig nemlátott vidékeit is; haláláig összesen négy expedíciót vezetett a dzsungelbe: a negyediken Naphan mellett azonban elkapta a maláriát (más források sárgalázat említenek) és meghalt. Jegyzeteit hűséges munkatársai hazajuttatták a Jersey szigetén élő özvegyéhez, aki azokat a Royal Geographic Society segítségével 1864-ben kiadatta – tudható meg Szlávnits László – Angkori levelek című írásából. A francia tudóst végül Luang Prabangtól pár kilométerre keletre temette el két szolgája, Phrai és Deng: Ban Phanom faluban van a sírja, mely fölé 1867-ben emeltek egy emlékművet. Ezt persze a Khan folyó áradása elpusztította, így 1887-ben újra ideépítették, ám hosszú évtizedek alatt a dzsungel ezt is megette. 1989-ben fedezték fel újra a sírt, s újra renoválták.

Mouhot sírjával szemben, a folyó túlpartján van egy elefánt-tábor (All Lao Elephant Camp), Laoszban itt ültem először elefántháton. És mivel Laoszban nagyon fontos állat az elefánt, sőt, magát Laoszt is államalapító uralkodója nevezte el a „millió elefánt országának”, illetve az elefánt benne van a laoszi címerben is („háromfejű elefánt napernyővel”), szóval először pár gondolatot szóljunk az elefántokról.

Nos, az elefánt egész Ázsiában a bölcsesség, a siker, az erő, a hatalom, a függetlenség, a termékenység, a jámborság, a higgadtság, a hosszú élet és még sok minden más szimbóluma. Régen csak királyok tarthatták, így az uralkodói hatalom jelképe is az elefánt.

Az indiai kozmológiában nyolc elefánt őrzi a világmindenséget, az elefántfejű Ganésa pedig a legnépszerűbb hindu istenség. Vagy hogy az ősi indiai mítosz szerint a világmindenséget teknősbéka hátán álló elefánt hordozza. És a hinduizmus és a thai, illetve a laoszi buddhizmus sok közös elemet tartalmaz és sokban hasonló: így a Buddhához fűződő legendák miatt is megkülönböztetett tisztelet övezi az elefántot, Buddha anyját például a fehér elefánt képében megjelenő felsőbbrendű lény termékenyíti meg. Az elefánt tehát minden lények közül a legalkalmasabb erre a felemelő tisztre; kivételes élőlény, és ennek megfelelően különös tisztelettel fordulnak felé.

És hogy megfejtsük a laoszi címert („háromfejű elefánt napernyővel”), tudni kell, hogy a fehér szín pedig a buddhizmus szent színe; nem véletlenül van ez a szín jelen Laosz és persze Thaiföld zászlajában is. A fehér napernyő pedig, amely Buddhát fiatalkorában oltalmazta, ma is a vallás és a hatalom jelképe a thai király udvarában. Így hát nem véletlen, hogy Laosz ősi címere, a háromfejű elefánt napernyővel volt.

A szimbólumok után pedig valóságosan is kicsit, biológiailag is szóljunk az ormányosokról: az ázsiai elefánt (Elephas maximus) az ormányosok (Proboscidea) rendjébe, azon belül az elefántfélék (Elephantidae) családjába tartozó faj. Magyarul sokszor hívják indiai elefántnak is. Indiában, Srí Lankán, Bangladesben, Nepálban, Burmában, Thaiföldön, Laoszban, Kambodzsában, Vietnamban, Kína déli részén és Malajziában él.

Az indiai elefánt a második legnagyobb szárazföldi állat, csak rokona, az afrikai elefánt előzi meg a rangsorban: testtömege 3-4 tonna, magassága 3 méter, innen tekintünk le, ha felülünk egynek a hátára. Az elefántogolás mellett egyébként fürödtem már vízesés medencéjében is elefánttal együtt Laoszban, álljon itt néhány fotó erről is.

Az elefánt-tábor és a felfedező sírja után folytassuk tovább bringázásunkat immár délebbi irányba, s elérjük Ban Ain Savane helyig (18 kilométer ide a város). Itt a folyóparton kajakokba szállhatunk, és egy kilométert megtéve a Tad Sae vízesésekhez juthatunk el. Az erdőben, mindenhol tör elő a folyóhoz a bőséges karsztvíz, hihetetlen hangulata van a helynek.

A Tad Sae vízesésnél ha visszaszállunk a kajakokba, akkor egy bő 20 kilométeren át az egyébként 262 km hosszúságú Khan folyón leevezhetünk vissza Luang Prabanghoz.

A folyó első két nagy kanyarja Ban Xieng Lom és Ban Phik Noy településeknél van, majd persze azért még sokat kanyarog mire Luang Prabang mellett beleömlik a Mekongba. De addig is egy fantasztikus hangulatú, nagyon kellemes folyóvízi lapátolásban lehet részünk, háttérben szép laoszi karszthegyek kulisszáival.

Kép és szöveg: Barna Béla

A laoszi elefántos-biciklis-kajakos programhoz nem sok a jó turistatérkép, talán a Hobo Mapsnek a Luang Prabang Area Map című kiadványát tudom jó szívvel ajánlani, amit a város egyes helyein tudunk beszerezni. Ha az a térkép túl rajzos nekünk, akkor a Periplus Travel Maps Laos térképének harmadik kiadását ajánlom, amely Luang Prabang környékét 1:150 ezres kivágatban ábrázolja.

Ha szívesen utaznál velem, kattints ide! Ha tetszett, támogass minket!